Borvendég Zsuzsanna sorozata: Nem először zsarolnak minket az olajjal
Háború, embargó és szankció: három fenyegető és nyugtalanító szó, amelyek az elmúlt egy évben betöltötték a közbeszéd tereit. Energiaválság, nehezen kibogozható érdekek és ellentétek, háttérben zajló és rejteni kívánt együttműködések. Hírek, amelyek csak a köznyugalom megzavarására alkalmasak, de arra nem, hogy valamiféle kibontakozás reményét keltsék az emberekben. Nincs új a nap alatt.
Az elkövetkező hetekben a nyolcvanas évek olajbotrányáról, a dollárszázmilliókat (vagy dollármilliárdokat?) elnyelő szabadrablásról fogok írni, amelyhez képest a kilencvenes évek olajszőkítéssel foglalkozó maffiája (a két elkövetői kör természetesen rendelkezik közös halmazzal is) által elkövetett csalások csak kistílű zsebtolvajlásnak tűnnek.
„Olajdemokrácia”
1979-ben Iránban iszlamista erők elkergették az 1953-ban puccsal hatalomra került Reza Pahlavi sahot. Pahlavi hatalomátvételét az Egyesült Államok támogatta az ötvenes évek elején. Természetesen akkor is az olajról szólt minden, nem a demokratikus eszmék terjesztéséről, ugyanis a hatalmon lévő miniszterelnök az ország olajkészlete feletti ellenőrzést kívánta megerősíteni, a külföldi cégek kiszorításával. A magát birodalmi szerepbe tornázó Egyesült Államok számára elfogadhatatlan volt Irán szuverenista elképzelése, hiszen ez a fekete arany feletti ellenőrzés elvesztésével és az abból származó nagyhatalmi pozíció megingásával járhatott volna. Eltávolították hát a nemzeti érdekeket képviselő politikust, és egy másik, a demokratikus világ számára szalonképes diktátort ültettek a helyére, aki kiszolgálta az USA érdekeit. 1979-ben azonban forradalom tört ki, amely elzavarta a nyugatbarát rezsimet.
Túszdráma
Khomeini ajatollah visszaállította az iszlám jogrendjét, a tradicionális állami berendezkedést, a szigorú vallási törvényeket, és megkezdte a leszámolást politikai ellenfeleivel. Szakított a nyugati birodalommal. A korábbi hatalom képviselőinek tömegesen menekülniük kellett az országból. Carter elnök – aki azzal az elhatározással vette át mandátumát, hogy változtat az Egyesült Államok külpolitikáján – súlyos presztízsveszteséget könyvelhetett el. Félő volt, hogy a forradalmi hangulat továbbterjed a térségben, az iráni történések precedenssé válnak; nem csoda hát, hogy Khomeini hatalomátvétele lavinát indított el a Közel-Keleten. A Szovjetunió az év végén megszállta Afganisztánt – újabb súlyos csorbát ejtve az Egyesült Államok választásokra készülő elnökének eredményességén.
Az USA szempontjából a legkényesebb ügy mégis a teheráni túszdráma volt, amelynek során megostromolták és elfoglalták az amerikai nagykövetséget Iránban, fogságba ejtve az ott tartózkodó diplomatákat. Az agresszió közvetlen kiváltó oka az volt, hogy az Egyesült Államok menedéket nyújtott a súlyosan beteg Pahlavinak és nem volt hajlandó kiadni az iszlamista kormány követelése ellenére sem. 66 túszt ejtettek, akik közül két héten belül néhányat elengedtek ugyan, de a többieket 444 napon át fogságban tartották. A kiszabadításuk érdekében szervezett nagyszabású mentőakció is csúfos vereséget szenvedett, miután az amerikai harci helikopterek nem tudtak megbirkózni a sivatagi homokviharral. Carter elnök választási kudarca borítékolható volt.
Az USA számára komoly arcvesztést jelentett, hogy képtelen volt kiszabadítani saját diplomatáit. Úgy kellett kommunikálnia a helyzetet bel- és külpolitikai téren egyaránt, amely azt sugallta, hogy valamennyire ura a helyzetnek. Szankciókat vezetett be a terrorista eszközöket alkalmazó állam ellen és embargó alá helyezte az iráni olajat is. Az Egyesült Államok nem vásárolt az értékes energiahordozóból, de ezzel nemcsak Iránt hozta kellemetlen helyzetbe, hanem saját magát is. A tengerentúli olajipar azonban megtalálta a kiskapukat, és az iráni olaj változatlanul csordogált az embargót meghirdető USA-ba. A főszerepet – vesztünkre – Magyarország játszotta.
A háború haszna
Az iráni forradalom után a térség puskaporos hordóvá vált, a robbanás csak idő kérdése volt, és senkinek sem állt érdekében, hogy Irán megerősödjön, és esetleg síita felkeléseket támogasson a szomszédos országokban. Éppen ezért sem az USA, sem a Szovjetunió nem bánta, hogy a perzsa országot megtámadta régi riválisa, a szunnita Irak. A két ország között évek óta folyamatos határvillongások voltak, de a politikai konfliktus mélyén évszázados vallási és faji ellentétek húzódtak, amelyek 1981-ben közel egy évtizedes háborúba torkolltak.
A háborúk mindig kiváló lehetőséget nyújtottak a zavarosban halászásra, így volt ez az Irak–iráni háború idején is. A szovjet blokk országai ugyanúgy hasznot igyekeztek húzni a fegyveres konfliktusból, mint a nyugati világ. Ebből Magyarország sem maradt ki. Harcászati eszközöket is szállítottunk a térségbe: a Videoton például legyártott az egyik fél számára egy rádiólokációs rendszert, majd a másik félnél telepítette az elhárításárára szolgáló berendezést. Az üzlet, az üzlet...
Az ilyen és ehhez hasonló húzások kispályás stiklik voltak ahhoz képest, ami az olajszállítások körül zajlott mindezzel egyidőben.
Kiskapuk országa
Magyarország energetikailag kiszolgáltatott helyzetben van; ez alapvetően szűkíti és szűkítette be korábban is a politikai mozgásterünket. Az orosz területeken lévő nyersanyagforrásokhoz való hozzáférés kényszerítette az antikommunista Horthy Miklóst is, hogy gazdasági együttműködést alakítson ki a bolsevik hatalommal a húszas évek elején, amikor a trianoni diktátum után lehetetlen helyzetbe került Magyarország.
Moszkva olaja természetesen 1945 után sem veszített jelentőségéből. Nemcsak az energiabiztonság megteremtésében játszott szerepet, hanem az ország valutaszerzésében is, hiszen jóval nagyobb mennyiséget szállítottak hazánkba a szovjetek, mint amennyire szükségünk volt – ráadásul igen kedvező áron. A keleti blokk országai folyamatos valutaínségtől szenvedtek, a konvertibilis fizetőeszközhöz való hozzájutás problémás volt, rubellal pedig nem fizethettek a nyugati piacokon. A szovjet fekete arany fel nem használt részét nyersolajként, vagy feldolgozva dollárért továbbítottuk Nyugatra, mindezt hivatalosan titokban, a szovjetek háta mögött – a valóságban mégis tudtak róla. Szemet hunytak az üzletek felett, hiszen tisztában voltak vele, hogy az ország gazdasági stabilitásának megőrzéséhez szükséges az energiahordozóval való üzletelés, és feltehetően érdekeik is fűződtek a manipulációkhoz. Pulai Miklós szerint ezekből az olajügyletekből évente 300 millió dollár jött be az országba; ez már olyan költségvetési tétel, amelyet nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
A nyolcvanas évek elejére azonban a Szovjetunió maga is komoly gazdasági problémákkal küzdött, amelyet fokozott az afganisztáni háború megindítása. Mindezt betetőzte az USA által kiprovokált űrversenyben való kényszerű részvétel. 1981-ben Brezsnyev arról tájékoztatta Kádárt, hogy évi másfélmillió tonna olajjal kevesebbet fognak Magyarországra szállítani, amely az eddigi kontingensnek több mint 10%-a volt, vagyis komolyan érintette az olajból származó bevételi forrásokat. Az ország ellátásához így is elég volt a mennyiség, de a nyugati üzleteket veszélyeztette. Új források után kellett nézni, és adta magát az iráni helyzet.
Rendszerszintű korrupció
Magyarország különleges szerepet töltött be a hidegháború idején. A külkereskedelmi érdekkör térnyeréséről és maffiaszerű hálózattá fejlődéséről szól ez a sorozat, így rendszeres olvasóink bizonyára tudják már, hogyan kerültek az Irán elleni embargó kapcsán az érdeklődés homlokterébe a hazai impexek.
Magyarország az ötvenes évektől kezdve egyre növelte külkereskedelmi forgalmán belül a közvetítő kereskedelem arányát, vagyis azt a fajta ügyletet, ahol az eladó és a vevő közé közvetítő félként kapcsolódott be. A világ különböző tájairól felvásárolt termékeket adtuk tovább egy harmadik félnek, sokszor átcsomagolva, hogy a származási ország fedésben maradhasson. A származási hely elrejtésére leginkább politikai okokból volt szükség, például egy embargós szankció kijátszásához. De nemcsak a kétpólusú világrend ellenségeskedése miatt alkalmazták a hazai vállalatok a reexportálást, hanem az abban rejlő korrupciós lehetőségek miatt is. A magyar külkereskedelem – megfelelő személyeknek juttatott megfelelő mértékű ellenszolgáltatás fejében – olcsóbban is hajlandó volt eladni a megvásárolt árut. A szocialista külkereskedelem állami monopóliumnak számított, vagyis az ügyletekből keletkező veszteséget az ország viselte, a korrupciós pénzek pedig magánemberek (külkeresek, pártkáderek) illegális nyugati bankszámláin landoltak. A pártállam szemet hunyt a visszaélések felett, a gazdasági bűncselekmények pedig rendszerszintűvé váltak.
A nagyvilág üzleti életének szereplői ismerték a „dörgést”, tudták, hová kell fordulniuk, ha ki akarják játszani a politikai irányvonalakat egy embargós rendelkezés miatt. Irán feketelistára került, de az olajára szükség volt – lehetőleg minél olcsóbban. Így került képbe Magyarország.
Vezető kép: Budapest, 1978. május 22. Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága (MSZMP KB) első titkára (b) a Parlament Nándorfehérvári termében találkozott Mohammed Reza Pahlavi Aryamehr iráni sahhal (j). MTI Fotó: Tóth László
