Borvendég Zsuzsanna sorozata: Korán kezdődött a birodalomváltás, duplán vesztettük el a szuverenitásunkat
A nyolcvanas években Magyarország vált a keleti blokk államai közül a leginkább vonzóvá a nyugati befektetők számára – legalábbis a CIA szerint. Vajon hízelgő ez a megállapítás számunkra? Nem igazán...
A nyolcvanas évekre a legkisebb érdekérvényesítést mutató nemzet a régióban mi lettünk.
Birodalomváltás
A hazai kommunista párt az első pillanattól kezdve komolyan vette az internacionalizmus jelszavát, a nemzeti szempontok teljesen háttérbe szorultak. Emellé a hatvanas évektől kezdve kinevelődött egy pénzügyi „elit”, amelynek már nem Moszkva volt az igazodási pontja, hanem nagy multinacionális cégeknek és különböző pénzügyi csoportoknak akartak megfelelni, ugyanis szocialista viszonylatban mindenképpen kimagaslónak tekinthető egzisztenciájuk tőlük függött.
Az a korrupciós hálózat, amely a külkereskedelem fedésében kiépült – és amelyről rengeteget olvashattak már ebben a sorozatban –, mindent megtett azért, hogy kapcsolatrendszereik nyertesei legyenek a szovjet blokk összeomlásának, és a bezsebelt haszonból kis alamizsnát juttassanak számukra.
Már a hetvenes évek végétől fokozatosan megkezdődött a Magyarországon működő vegyesvállalatok alapítása, de ennek üteme messze elmaradt azon vegyesvállalatok létesítése mögött, amelyeket a kapitalista világban hoztak létre. Ekkor még nem a működőtőke beengedése volt számukra az igazán kifizetődő, hanem a tőke kifele áramoltatása. A nagy áttörést a társasági törvény 1988-as hatályba lépése jelentette.
Kiszolgáltatva
Már 1986-ban arról írt összefoglalót az Egyesült Államok hírszerzése, hogy a régióban (Jugoszlávia kivételével, amelynek gazdasága a teljes időszak alatt jóval nyitottabb volt, mint a többi országé) Magyarországon található a legtöbb olyan cég, amelyben nyugati tulajdonos is szerepel. Ekkor hazánkban 50 ilyen vállalat működött, és ez a szám 1987-re felkúszott 80-ra. Messze megelőztük ezzel a „testvérállamokat”, hiszen Romániában tíz, Bulgáriában nyolc, Csehszlovákiában egy vegyesvállalat működött, Lengyelországban pedig egy sem. Magyarország kifejezetten vonzó célországa volt a befektetőknek, ugyanis a jogszabályi háttér a bankszektortól a turizmusig, a gazdaság széles spektrumán engedélyezte a cégalapításokat.
Az adókat viszonylag alacsony szinten határozták meg (az első öt évben 20%, majd 30%), ráadásul egyes kiemelt területeken – például az energetika vagy a gyógyszeripar – az első öt évben adómentességet vagy adókedvezményt is élvezhettek a nyugati befektetők. Mindezeken túl jutányos áron biztosították számukra az energiaellátást és a nyersanyagokat, a magyar munkavállalók fizetésének meghatározásához pedig az alacsony keleti munkabérek voltak az irányadók, természetesen forintban fizetve. Mindezek miatt a CIA szerint a hazai befektetési feltételek még a szomszédos jugoszláviaihoz képest is jobbak voltak, pedig ott a negyvenes évektől kezdve jelen volt a nyugati tőke.
A nyolcvanas évek második fele a szocialista gazdaságból a kapitalizmusba való átmenetről szólt. A nyugati nagyvállalatok, a nemzetközi pénzügyi csoportok természetesen feszülten figyelték a változásokat, és minden bizonnyal igyekeztek befolyásolni is a folyamatokat. Magyarország nem veszített vonzerejéből: a kedvező adókörnyezet és a liberális szabályozás a leginkább befektetőbarát állammá tette a régió többi országához képest. A multinacionális nagytőke számára pedig megadatott az a páratlan lehetőség is, hogy a tevékenységéből származó profitot egy az egyben kivihette az országból – legalábbis az amerikai titkosszolgálat értelmezése szerint ez tette Magyarországot felettébb vonzóvá. Vagyis mi voltunk azok, akik még meg is köszöntük, hogy kirabolnak bennünket.
Modernkori gyarmatosítás
1988-ban három törvény összehangolt tartalma adott lehetőséget arra az erkölcstelen fosztogatásra, amelyet finomkodva „spontán privatizációnak” neveztek. Azt, hogy mennyire volt ez spontán, talán nem is kell részletezni, és helyesebb lenne az egész jelenséget ellenőrizhetetlen kiárusításként vagy szabad rablásként emlegetni.
MTI Fotó: Schuch József
A Németh Miklós vezette kormányzat idején elfogadták a társasági, az átalakulási és a csődtörvényt, amelyek lehetővé tették, hogy az állami vállalatok vezérigazgatói, vagyis a kommunista rendszer kiváltságosai magukhoz ragadják az általuk irányított céget. A szocialista káderekből hirtelen kapitalista menedzserek váltak, akik a közvagyon apportálásával saját kezükbe „varázsolták” mindazt, ami fölött nem rendelkeztek tulajdonosi jogokkal. 1945 után a kommunisták elzabrálták az emberek vagyonát, azt hazudva, hogy köztulajdonba veszik azt, majd néhány évtizeddel később ők maguk vagy leszármazottjaik saját birtokukba vándoroltatták az állami kézben lévő vállalatokat és berendezéseiket. Az Állami Számvevőszék a privatizációkról szóló 2004-es jelentésében így írt:
Tipikus formája az volt, amikor az állami nagyvállalatok menedzsmentje lényegében tulajdonosi jogosítványokkal a horizontálisan szervezett gyáraikat, gyáregységeiket társasági formába (részvénytársaság, korlátolt felelősségű társaság) szervezték, a vállalati központok pedig először vagyonkezelő szervezetté, majd egy következő lépésben részvénytársasággá alakultak. E privatizáció eredményeként 1990 májusára, a rendszerváltás hivatalos időpontjára lényegében alig találunk állami vállalatot Magyarországon, amelyik ne alapított volna valamilyen gazdasági társaságot.
Elterjedt trükk volt akkoriban, hogy a különböző gyártósorokat, gépeket, nyersanyagokat, berendezéseket, amelyek jelentős értéket képviseltek egy vállalaton belül, apportként bevitték egy újonnan alapított cégbe (például egy kft.-be), ezáltal az magánkézbe került, az állami tulajdonban lévő eredeti vállalat pedig egy lepusztult és értéktelen kőhalom maradt csupán. Az apport értékét önkényesen állapították meg, vagyis mindig akkora összeget képviselt a gazdasági társaság alapításakor, amely a leginkább megfelelt a tolvajok érdekeinek.
Ugyancsak bevett eljárás volt, hogy mélyen alulértékelték a magánosításra kiszemelt vállalatot, így a külföldi befektető potom pénzen jutott hozzá a magyar nemzet tulajdonához. Azok a vállalatvezetők és tettestársaik, akik elintézték a csalást, megkapták kellő jutalmukat: vagy részesedést a tulajdonból, vagy egy jól fizető pozíciót a vállalat vezetésében. De itt nem fejeződött be a fosztogatás. A megvásárolt vállalatra a legritkább esetben volt szüksége a nyugati befektetőnek, ő piacot akart szerezni, nem gyárakat. A használható gépparkot leszerelte, azokat eladta – sokkal drágábban, mint amennyiért az egész vállalatot felvásárolta – vagy elszállította saját külföldi üzemeibe. Az alkalmazottakat szélnek eresztette, egzisztenciális válságba sodorva őket. Következmény? Eltűntek a magyar áruk a polcokról, amelyeket méregdrága importtal kellett helyettesítenünk: megkezdődött Magyarország modern gyarmatosítása.
Ezermilliárd forintnyi vagyon vált kámforrá
A szabad rablás folytatódott az első szabadon választott kormány beiktatása után is, az Állami Vagyonügynökség „felügyelete alatt”. Kőrösi Imre, az MDF képviselője elképesztő történetekről számolt be, amelyeknek valóságtartalmát akkor sokan megkérdőjelezték, őt lejáratták és hiteltelenítették. Lakatos Pálnak adott interjújában például így nyilatkozott:
Az akkori privatizációs miniszter, Szabó Tamás volt, aki segítségül hívta Csepi Lajost, az ÁVÜ ügyvezető igazgatóját. Ők ketten olyan szerződéseket kötöttek, hogy ha a vevő nem fizeti ki a vételárat, akkor évenként tízmillió márkával csökken a vételár. Ezek a szerződések természetesen megvannak nekünk. Ez annyira hihetetlen és nevetséges volt, hogy amikor a miniszterelnök úrnak, Antall Józsefnek bevittem ezt a faxot, azt hitte, viccelek. Később aztán kiderült, hogy ez messze nem vicc. Az Autóker értékvesztése mai reális értékén számolva körülbelül huszonötmilliárd forint. Erre mondjuk azt, hogy spontán privatizáció. Egyáltalán nem volt spontán.
Ez lehetett a kiváló üzlet! Ha nem fizettek, még kedvezményt is kaptak!
A megkötött szerződésekkel egyéb bajok is voltak. A privatizációért felelős állami intézmény élén állandóan cserélődtek a vezetők, de a szervezetet is többször átalakították. A fejetlenség általános volt. A kezdetben megkötött privatizációs szerződések még tartalmazták azt a kitételt, hogy bizonyos ideig nem lehet létszámleépítést alkalmazni, de ezek a dokumentumok egyszerűen kézen-közön elkallódtak, így semmiféle számonkérési, netán szankcionálási lehetősége nem volt az államnak. Az új tulajdonosok nem is tartották magukat ehhez a kötelemhez, a későbbiekben pedig ki is maradt a szerződés szövegéből a munkavállalókat védő rendelkezés. 1993-ig másfél millió munkahely szűnt meg. Az ekkor még SZDSZ-es színekben politizáló Tellér Gyula szerint 1990-es árfolyamon ezermilliárd forint közvagyon vándorolt ellenőrizetlenül magánzsebekbe.
Folytatjuk!
Vezető kép: Budapest, 1993. december 22. Schamschula György (b3) közlekedési-, hírközlési- és vízügyi miniszter, Szabó Tamás (j2) tárca nélküli miniszter, Helmut Ricke és Luis J. Rutugliano az aláírási ünnepségen, ahol az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság a Deutsche Bundespost Telekom, az Ameritech International és a Matáv 30 százalékos részvénycsomagjának megvásárlásáról szóló szerződéseket írják alá. MTI Fotó: Kerekes Tamás
