Borvendég Zsuzsanna sorozata: A liberális értelmiség már a nyolcvanas években megkezdte a magyar jobboldal és úgy általában a magyar nép ellen felépíteni az antiszemitizmus vádját
Az M5-ön sugárzott Vörös polip című történelmi dokumentumsorozat hatodik része egy dermesztő fikciós jelenettel zárul. A szocializmus üzleti vonalát képviselő káderek kimondják: a választások után minden ugyanúgy megy tovább, mint eddig. „Az újak? Akik választást nyernek majd? Azok bohócok lesznek, pofáznak majd demokráciáról, visszasírják a Horthy-rendszert. [...] Jöhetnek a fasiszta majmok! Ugrálhatnak! Nevetségessé fogjuk őket tenni.”
A rendszerváltoztatás egyik legnagyobb hibája, hogy a pártállami média személyi állománya sértetlen maradt. A rendszerváltó értelmiség népnemzeti szárnya, akik 1990-ben kormányt alakíthattak, nem mérték fel, hogy a politikacsinálás színtere a szabad világban már régen nem a parlament, hanem a sajtó.
A médiaháború kezdete
A demokrácia súlyos deficitje, hogy egy politikus megválasztása a népszerűségétől, a róla kialakított közvélekedéstől függ – vagyis nem emberi minősége, vagy szakmai kvalitásai alapján fognak rá szavazni, hanem pusztán a médiumokban róla közvetített kép dönt a voksolás során. A sajtó valóban külön hatalmi ág, de nem azért, mert ellensúlyozza és a nép nevében ellenőrzi a hatalmat gyakorlók tetteit, hanem azért, mert óriási szerepük van a politikusok szelektálásában. Ezt nem ismerte fel az első szabadon választott kormány 1990 után, amelyért súlyos árat fizetett. A teljes médiaellenszélben való kormányzás lehetetlennek bizonyult.
Már a beiktatás napján, amikor egy sportesemény miatt megtagadták a miniszterelnök beszédének közvetítését, tudni lehetett, hogy „ki az úr a házban”.
Manipuláció magas fokon
Ma már közhelynek számít, hogy az MDF–SZDSZ-paktum eleve lehetetlen helyzetbe hozta az első szabadon választott kormányt, hiszen a kétharmados törvények elfogadtatása érdekében kiszolgáltatta a médiát a legnagyobb ellenzéki pártnak. A Szabad Demokraták Szövetsége felkészültebb volt a nyugati demokráciák valódi működését illetően, hiszen mögöttük ott álltak azon pénzügyi és politikai körök, akik Magyarország (és az egész régió) modernkori gyarmatosítását kívánták levezényelni, egy megfegyelmezett piacot akartak vásárolni, ahol mindenfajta önérdek-érvényesítés lehetetlenné válik. Ők voltak annak a nemzetközi (újabb keletű megnevezéssel élve: globalista) nagytőkének a helyi komisszárjai, amely a hidegháború lezárásával egy új világrend kialakításában volt érdekelt. Ebben a viszonyrendszerben semmiféle helye és létjogosultsága nem volt és ma sincs a nemzeti önrendelkezésnek, éppen ezért a legfőbb bűnnek az számít, ha valaki erre hivatkozik, identitását ennek mentén határozza meg.
Nem meglepő tehát, hogy az SZDSZ kezében lévő, és az új nyugati uraikat kiszolgálni igyekvő média propagandájának a fő csapásiránya a nemzeti érzelmek lejáratása volt. Az olyan jelzők, hogy „horthysta-fasiszta”, „antiszemita”, „nacionalista”, „soviniszta”, „szélsőséges” stb. állandósultak a népnemzeti oldal jellemzésére, holott erre semmiféle indok nem mutatkozott, szélsőséges megnyilvánulások csak ritkán és elszigetelten jelentkeztek, azok is leginkább a balliberális kormányok idején voltak megfigyelhetők. Mégis zengett a sajtó a Horthy-rendszer restaurálását kívánó kormányzásról, az antiszemitizmus feléledéséről, egy olyan alternatív világot kreálva, amely köszönőviszonyban sem volt a mindennapok valóságával. A nyugati közvélemény „tájékoztatása” azonban ezen újsághírek, illetve megíróik nyilatkozatai alapján történt, vagyis a hazánkról kialakult kép ezen „kreált valóság” visszatükröződése volt csupán.
Váltás a Nagy Testvérben
A Magyar Demokrata Fórum lejáratása rögtön a megalakulása pillanatában megkezdődött Nyugaton. Csoóri Sándor az Egyesült Államokban tartózkodott Püski Sándor meghívására akkor, amikor Lakiteleken zászlót bontott a nemzeti ellenzék. A lakiteleki találkozó másnapján, 1987. szeptember 28-án a New York Times Csoóri szerint arról cikkezett, hogy Magyarországon egy nacionalista pártot alapítottak. A cikk írója Henry Kamm, az amerikai napilap helyi tudósítója volt, aki arra alapozta vádját, hogy a találkozóra nem hívták meg az urbánus ellenzék képviselőit. „Megőrültetek? Mit csináltatok? Nacionalista és antiszemita toborzó lett nagyszerű elgondolásunkból? Ez lehetetlen!” – fakadt ki Csoóri egy telefonhívás során, hiszen a cikk elolvasása után azonnal informálódott bajtársainál. Otthonról megnyugtatták, hogy erről szó sincs, nem is lehet, hiszen Konrád György személyesen megjelent a Lezsák Sándor udvarán felvert sátorban.
Csoóri megkönnyebbülése azonban nem jelentette azt, hogy a nyugati liberális ellenszél felhagyna a magyar érdekeket szem előtt tartó értelmiség lejáratásával. Mindent megtettek azért, hogy az általuk szövetségesnek tartott, magukat radikális antikommunistának beállító urbánus csoport kerüljön hatalomba a rendszer összeomlása után.
Jellemző, hogy Mark Palmer, az USA budapesti nagykövete az SZDSZ megalakulása után egy, a Gellért szállóban tartott estélyen úgy mutatta be Tardos Mártont, mint Magyarország következő miniszterelnökét. Nem kérdés, hogy az „új nagy testvér” kiket akart helyzetbe hozni a hazai politikai életben.
Pfeifer szerint a világ
Az antiszemita-kártya kijátszása bármikor használható volt a nemzetben gondolkodó értelmiség ellen, sőt, az urbánus ellenzék ezt a vádat már a hanyatló Kádár-rendszer ellen is alkalmazta. Az állambiztonság megfigyelés alatt tartott egy magyar származású osztrák újságírót, aki rendszeresen hazánkba látogatott. Karl Pfeifer 1983-ban azért készült Budapestre, hogy cikket írjon a „legvidámabb barakk” zsidóbarát légköréről. Az őt megfigyelő kémelhárítás jelentésében ez olvasható:
Karl Pfeiffer a Bécsben megjelenő Gemeinder zsidó újság szerkesztője elmondotta, hogy régi terve és vágya volt, hogy Magyarországra jöjjön, hiszen Magyarország közvetlen szomszédja Ausztriának, és egy cikksorozatot szeretett volna írni arról a Magyarországról, ahol az antiszemitizmus és a neofasiszta megnyilatkozások ismeretlen fogalomnak számítanak. Hiszen ez a mai Európában, főként Nyugat-Európát figyelembe véve egy egész különleges státuszt jelent, és erről szeretett volna ő írni, hogy van Európában egy olyan ország, ahol nem őrzik a templomokat, zsidó középületeket, intézményeket stb.
Ez a cikk soha nem született meg. Nyilvánvaló, hogy a budapesti urbánus értelmiség fogadta Pfeifert és tájékoztatta arról, hogyan is áll szerintük a magyar nemzet és a pártállam a zsidókérdéshez. Az állambiztonsági jelentés így folytatódik:
Útjának tapasztalatairól Pfeiffer elmondta, hogy író barátaitól megtudta: a magyar irodalmi folyóiratokban, a színházakban és a televízióban sok antiszemita megnyilatkozás hangzik el.
Nehéz komolyan venni ezt a megállapítást, hiszen a hazai kultúra mindenható ura Aczél György volt, aki patikamérlegen adagolta a kegyet a nemzeti oldalnak, miközben valódi szimpátiája az urbánusok felé húzott. Egy akkori állambiztonsági tiszt keserűen meg is jegyezte a közelmúltban Mező Gábor kérdésére, hogy mit is mondhatna a nyolcvanas évekről, hiszen az energiájuk nagy része azzal telt, hogy előbb tegyék le a Beszélő legújabb számát Aczél asztalára, mint az ellenzék, és ez ritkán sikerült. Vagyis Aczél és a budapesti zsidó értelmiség között jól érezhető összjáték működött. Pfeifer egyébként a szocialista rendszer bukása után sem hagyott fel a náciveszéllyel való riogatással Magyarország vonatkozásában. Egészen a legutóbbi időkig cikkezett a „szélsőjobboldali” kormányzásról.
„Ne aggódj te a sajtó miatt!”
Az 1990 után hatalomra került új politikai elit lejáratása tehát már a korábban kitaposott úton folytatódott a választások után, a kézben tartott és függetlennek egyáltalán nem tekinthető sajtón keresztül. Nem volt új a Nap alatt. Az viszont elgondolkodtató, hogy a nyugati birodalmi érdekeket kiszolgáló média mögött álló, magát „demokratikus” ellenzéknek kinevező politikai erők egy platformra kerültek az állampárti diktatúra titkosrendőreivel. Legalábbis a sajtó feletti befolyás megőrzésének tervével kapcsolatban:
Operatív pozícióval kell rendelkeznünk mindenütt, ahol ellenséges tevékenységet folytató személy dolgozik és kapcsolatot kell létesítenünk azokkal az újságírókkal is, akik pozitív vonatkozásban felhasználhatók, akikre építhetünk. Az utóbbiak vonatkozásában meg kell vizsgálni a »menedzselés« lehetőségét. A cél az lenne, hogy olyan újságírói kapcsolatkörrel rendelkezzünk – lehetőség szerint minden jelentősebb sajtóorgánumnál –, akiket a megfelelő információkkal ellátva a maga területén sikerekhez juttatunk, és akik alkalmasak az általunk megjelölt témában a kívánt politikai hatású cikk vagy egyéb írás megjelentetésére. Ehhez természetesen az állambiztonsági szolgálatnak olyan felhatalmazást, illetve bizalmat kellene kapnia, hogy újságírók menedzselésével, a nyilvánosság eszközét is felhasználva erősítse politikaszolgálati szerepét. Az e vonatkozásban szóba jöhető újságírók felmérését el kell végezni
– olvashatjuk az állambiztonság módszerváltásra készülő tervezetei között.
Az állampárt erőszakszervezete felmérte tehát, hogy a közeledő váltás után nem ők, hanem a megfuttatott újságírók fogják szolgálni a korábbi nómenklatúra érdekeit. Hogy bejött-e a számításuk? Ma már egyértelműen kijelenthetjük, hogy igen. A Vörös polip utolsó jelenetében így hangzik el az átmentésre készülődés: „És a sajtó? Nyugati tulajdonba megy át a nagyja, de a mi embereink maradnak a cégek élén. Ne aggódj te a sajtó miatt!”
Vezető kép: Budapest, 1989. március 19. Mécs Imre ügyvivő beszél a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) első közgyűlésén a Corvin moziban. Balra Kis János (b2), Szent-Iványi István (b3), Vásárhelyi Miklós (b4), Rajk László (b5). MTI Fotó: Varga László
