Borvendég Zsuzsanna sorozata: A kommunisták mindig jól használták ki az emberi gyengeségeket
A Szabad Európa Rádió a hidegháború egyik hadszíntere volt. A szerkesztőségek munkáját nagyhatalmi érdekek nyomásgyakorlása kísérte, és a rádió épülete a korabeli kémjátszmák egyik kiemelt helyszínének számított. Hírszerzők és elhárítók színes maszkabáli forgatagának adott otthont a müncheni intézmény.
Vámos Imre a magyar szerkesztőség munkatársa volt már a rádió alapításától kezdve, és ezáltal a hazai államvédelem kiemelt célszemélye, akinek beszervezésétől remélték, hogy a kommunista kormányzat befolyást tud gyakorolni az adások hangvételére, tematikájára.
Keleten a helyzet változatlan
Múlt héten arról olvashattak, hogy Vámost eleinte édesanyjának meghurcolásával kívánták sarokba szorítani, de az államvédelmi akció kudarcba fulladt: Vámos Imre nem reagált az idős asszony internálására sem. Hiába jött a Nagy Imre-féle mérsékelt irányváltás 1953 nyarán, a rendszer lényegi működése és a szovjetizálás iránya nem változott, ahogy a hírszerzés és a politikai rendőrség eszközeit sem befolyásolta alapvetően Péter Gáborék eltávolítása. Vámos megkörnyékezése továbbra is napirenden maradt, és még egy ideig a bukott honvédelmi miniszter fia, Farkas Vladimir vezette az akciót.
Sógorok egymás között
Miután Vámos Imre édesanyjának letartóztatása nem hozott érdemleges eredményt, a család többi tagja felé fordult az államvédelem. A Veszprém megyei hatóság már bőven gyűjtött adatokat az újságíró nővéreiről, akiket kifejezetten rendszerellenesnek tartottak. Mindkét asszony műszaki rajzoló volt a fűzfői Nitrokémia gyárban, és figyelemmel kísérték testvérük rádiós karrierjét, miközben munkatársaikat is biztatták a Szabad Európa Rádió hallgatására. Ennek megfelelően ellenséges személyként tartották őket számon, de az összegyűlt adatok még nem voltak elegendőek ahhoz, hogy őket is eljárás alá vonják, vagy megzsarolják. Az ÁVH akciótervet dolgozott ki arra vonatkozóan, miképpen tudnak olyan információkat gyűjteni a testvérek ellen, amellyel sarokba szoríthatják őket, és rajtuk keresztül eljuthatnak Vámoshoz.
Javasolták Dobes Antal, Vámos Imre egyik sógorának beszervezését, akinek legfőbb feladata felesége húgának, sőt saját feleségének a megfigyelése lett volna. Az akciót meg is kezdték, és Dobes Antal „Dorogi” fedőnéven 1955. január 22-től a belügy informátora lett. A dokumentumokból kiderül, a férfi erőszakos ráhatás nélkül vállalta ezt a szerepet. Jelentései készségesek és bőségesek voltak: sógornőjéről, anyósáról és saját feleségéről is hajlandó volt beszámolókat írni. Azt a lehetőséget lebegtették szemei előtt, hogy mint a Fűzfő Gyártelepi Szikra Sport Egyesület elnökének, sportszervezői és edzői karrierlehetőséget biztosítanak egy fővárosi klubban, ahonnan különböző sportrendezvények ürügyén gyakran külföldre utazhat, és viszonzásul természetesen elvégzi a belügy által rászabott „küldetést” is.
A már szinte orwelli családi dráma – amelyben a férj saját feleségéről és annak családjáról adott szorgos és részletes jelentéseket a belügynek – nem állt meg ezen szinten. Biztos, ami biztos alapon az államvédelem feldolgozás alá vonta a másik lánytestvér férjét is, Berceller Andrást, aki „Borostyán” fedőnéven dolgozott a Belügyminisztérium számára. Azon túl, hogy az egymással sógorságban lévő két ügynök egymást is figyelte, legfontosabb feladatuk az volt, hogy Vámos Imre közelébe férkőzve elmélyítsék vele rokoni kapcsolatukat. Jelentéseik kimerítőek és személyeskedéstől sem mentesek. „Borostyán” például így jellemezte anyósát, azt az asszonyt, akinek volt bátorsága visszautasítani az ügynöki beszervezést és ezért el kellett szenvednie az internálás megpróbáltatásait is:
Kiállhatatlan és összeférhetetlen. <…> Életfelfogása az ő egyéni jóléte, hiú, piperkőc, ha neki jól megy, mindennel ki van békülve, de az őt érintő legkisebb kellemetlenségért az előző legjobb barátjára is képes rosszat mondani. Ez alól családjai sem kivételek.
A szakértő sofőr
Végül „Borostyán”, vagyis Berceller András lett az, akit kiválasztott a küldetésre az államvédelem. Családjáról adott kimerítő jelentései meghozták a gyümölcsöt: Nyugat-Németországba utazhatott az ÁVH költségén.
A Magyar Népköztársaság Belügyminisztériuma megbízza önt, hogy segítségünkkel Ausztriába, illetve Nyugat-Németországba való utazása alkalmával hozzon létre személyes találkozót sógorával, Vámos Imrével, aki a Szabad Európa Rádiónál szerkesztői beosztásban dolgozik, abból a célból, hogy személyének, körülményeinek tanulmányozása eredményeképpen beszervezze.
– olvashatjuk a BM megbízását.
A kiutaztatást egy külkereskedelmi cég fedésével oldották meg. Miután Berceller Andrást 1953 júniusában elbocsátották a Fűzfői Nitrokémia Vállalattól jobboldali megnyilvánulásai miatt, a veszprémi TÜZÉP telepen talált munkát. A belügy azt a fedőtörténetet találta ki, hogy a Lignimpex nevű, fa- papír és tüzelőanyag exporttal foglalkozó vállalat minőségi problémákból adódó vitás ügyét felhasználva utaztatja ki „Borostyánt” Németországba, a TÜZÉP képviseletében. Az utazás megszervezése több problémát is felvetett, mert nehéz volt fenntartani a látszatot az ügynök munkahelyén. Miért éppen egy vidéki telep teherautó vezetőjét küldenék ki egy vitás ügyben szakértőként külföldre? Valóban megmagyarázhatatlan ötlet, ezért Veszprémben csak annyit tudtak, hogy a központ egy tanfolyamra rendelte fel Bercellert Budapestre. Az útlevél megadása mégsem ment zökkenők nélkül. A belügy szigorú titoktartás mellett szervezte az akciót, ennek eredményeképpen még a Lignimpex vezetősége sem tudott arról, miért kell nekik Bercellerrel foglalkozniuk, így a vállalat párttitkára és személyzetis vezetője megtagadta az útlevélkérelem aláírását.
„Borostyán” hosszas előkészületek után 1956. február 9-én indulhatott el Münchenbe. Többször is sikerült találkoznia sógorával, azonban a beszervezés kudarcba fulladt. A felkínált lehetőség úgy tűnik, nem lepte meg Vámos Imrét. Gondolta, hogy nem véletlenül bukkant fel a német városban rokona. Kifejtette, semmiféle hírszerző szervvel nem hajlandó együttműködni, sőt azt is megüzente Bercelleren keresztül a BM-nek, hogy gyerekkora óta távol él családjától, nem érzi úgy, hogy felelősséggel tartozna sorsukért. Ekkor az államvédelem többévnyi konspiratív munka után eljutott oda, ahonnan elindult, hiszen már a Vámossal való foglalkozás legelején megállapítottak, családján keresztül nem lesz zsarolható az ismert újságíró.
A beszervezés azonban nem került le a napirendről, csak az irány változott: a SZER római irodájában dolgozó beépített ügynökök felhasználása lett volna a következő lépés, de erre már nem került sor. Kitört a forradalom.
A bűnbak
Az 1956-os forradalom kitörése és leverése természetesen megrázta az emigrációban élő magyarságot is. A csalódás, amelyet a nyugati hatalmak, főleg az Egyesült Államok közönye okozott, sokakat kiábrándított az addig még dédelgetett illúzióból, hogy fegyveresen fogják felszabadítani a kelet-európai népeket. A szovjet intervenció és az azzal együtt járó véres terror, valamint a megtorlásokról érkező hírek a kint élők lelkiismeretét is megmozdították. A Szabad Európa Rádió magyar osztályán is megindult a bűnbakkeresés. A forradalom bukását követően sokan felvetették a SZER felelősségét az események tragikus alakulásában, hiszen a szovjet katonai beavatkozás után is kitartásra biztatták a szabadságharcosokat, lebegtetve az amerikai segítség ígéretét. Az amerikai tulajdonosok válasza erre a „felelősök” megnevezése, és megbüntetése volt. 1957. március 18-án tizenhárom magyar alkalmazott – köztük Vámos Imre és a Látóhatár másik három szerkesztője – kapta meg a felmondólevelét. Az elbocsátás mindnyájukat megviselte, mivel igazságtalannak érezték az eljárást, de a legnagyobb fordulat mégis Vámos további viselkedésében volt megfigyelhető. A SZER által biztosított lakását elveszítette, és feleségétől is éppen ebben az időben vált el. 1957 karácsonya előtt apjának írt levelében a következőképpen foglalta össze helyzetét:
A baj sosem éri magában az embert. Ha megkezdődik, földomlásszerűen robajlik minden az emberre. Így történt velem is, most kezdem csak összeszedni magam a romokon.
Írásaiban már korábban is felfedezhetőek voltak a nyugati világot, elsősorban az Egyesült Államokat kritizáló megjegyzések, de elbocsátását követően egyre inkább szembefordult korábbi kenyéradóival, annak ellenére, hogy megélhetését lassanként biztosítani tudta volna jóakarói segítségével. A Látóhatár szerkesztőinek elbocsátása hatalmas felzúdulást keltett ugyanis az emigránsok körében, még az ötvenhatos menekültek által megalakított Magyar Forradalmi Tanács is tiltakozott a döntés ellen az amerikai külügyminisztériumnál – sikertelenül.
Vámos Imre egyre inkább elfordult korábbi bajtársaitól, aminek az lett a következménye, hogy annak az embernek a karjaiba vetette magát, akit ekkor a szovjet blokk legkegyetlenebb gyilkosának tartottak: Kádár János szolgálatába szegődött.
Pedig 1956 novemberében még így írt a Látóhatár hasábjain:
De 1956 októberéhez az új elnyomásban is hű marad a magyar nép. És hűek maradunk mi, idegenben élő magyarok, új és régi emigránsok, akiknek annyi gyász, fájdalom és veszteség ellenére legalább megmaradt a jogunk, hogy viszonylag szabadon szólhassunk. Élni is fogunk vele. Élni is fogunk vele, hogy minden maradi és álnok kísérlettel szemben fennen hirdessük az októberi programot. Élni is fogunk vele, hogy ne hagyjuk elaludni a szerencsésebb népek lelkiismeretét. Élni is fogunk vele, hogy elősegítsük a hazában élők helyes tájékozódását. Élni is fogunk vele, hogy senki se áltathassa többé hamis káprázatokkal a magyart. Élni is fogunk vele, nehogy a budapesti tömegmészárlás még egyszer megismétlődjék. Október Huszonharmadika tiszta fényben fog ragyogni szívünkben és emlékünkben. Híven fogjuk megőrizni egy jobb kor számára, amikor, hisszük, a hatalmakban is több lesz egyfelől a megértés, másfelől a felelősség a népek sorsának intézésére.
Lélekemelő mondatok. De hogyan lett e sorok írója hamarosan a Kádár-rendszer zsoldosa? Innen folytatjuk!
Vezető kép: Budapest, 1962. március 10. A külföldrõl nemrég hazatért Horváth Béla katolikus költõ, az emigráció irodalmának ismert személyisége, a Látóhatár című irodalmi és politikai emigráns folyóirat szerkesztője beszámol élményeirõl a Magyar Sajtó Házában, ahol szerkesztõtársával, Vámosi Imre publicistával (b) együtt találkoztak a sajtó képviselõivel, középen Naményi Géza, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának vezetõje ül. MTI Fotó: Fényes Tamás
