A Nyílt Társadalom vége

150 évvel ezelőtt Európában az emberek döntő többsége olyan társadalomban élt, amelyet - a lehető legelítélőbb szándékkal - a mai liberálisok „zártnak” neveznének. A falusi és a kisvárosi, illetve a nagyvárosi népesség jelentős része a születési helye közvetlen környezetében élte le az életét, alig változó körülmények között. Ezt békebeli világot nyugodtan nevezhetjük zárt társadalomnak.

Sem a technológia, sem a kultúra nem változott annyira gyorsan, hogy egy életen belül a változás az életviszonyok teljes átalakulását eredményezte volna. Ami volt, az a középkor alapjaira, az ókori görög kultúra el nem hanyagolható hatására és legfőképpen a változó, alkalmazkodó és (más ideológiáktól lényegesen különböző módon) valóban fejlődő kereszténységre épült. Röviden, a szabadság fogalmának értelmezésére egy olyan világban került sor, ahol a kultúra (beleértve a vallást is természetesen, a társadalmi és uralmi viszonyokat is) korlátai rendkívül erősek voltak.

A Nagy Francia Tömegmészárlás ideológiai hordaléka, tanítják most a fiataloknak, ebben a retrográd közegben kezdte a nagy társadalomátalakító munkát, amely végül elvezetett a mindannyiunk által naponta megtapasztalt csodálatos szabadságunkhoz. Mindent a Tábornok úrnak, a liberális filozófusoknak köszönhetünk és természetesen jelenkori tanítványaiknak.

Állítólag.

Még szerencse, hogy nem. Az eredeti liberalizmus, mint ideológia maga sem tagadta, hogy a (fenti értelemben) zárt társadalmakban kialakult emberi korlátokra alapoz, hogy a szabadság nem egy döntésen, hanem döntések összességén múlik és célja nem elsődlegesen az egyén kiteljesedése, hanem csupán a társadalmi kohézió megőrzöttsége mellett boldogabbá tenni az embereket.

Erre a következtetésre azonban minden egyéb jelentős szellemi áramlat, a kereszténység, a valóságot nagyon is figyelembe vevő baloldali mozgalmak, továbbá a polgári filozófia is am block eljutott. Sőt, a hatalom birtokosainak nagy része is megértette, hogy egy egyre komplexebbé váló társadalomban a határoknak elasztikusabbaknak kell lenniük és némelyek közülük idejét múltak.

Volt azonban egy nagyon rejtőzködő probléma, amely nem vált nyilvánvalóvá és azonnal annyira pusztítóvá, hogy rögtön zárójelbe tegye az egész projektet. Szinte senki nem mérte azt fel, hogy az egyes emberek részéről (azok döntő többségétől) mekkora egyéni önkorlátozás szükséges ahhoz, hogy egy társadalom működőképes maradjon, vagyis egy nyilvánvalóan korlátozott szabadság biztosítására, mint társadalom képes maradjon.

A szabadság ugyanis jószág. Tehát nem megújuló természeti erőforrás.

Meg kell termelni, tehát társadalmi erőforrásokat használ fel. Ezt nem cáfolja az a tény, hogy a szabadság korlátozása is hasonlóan erőforrásokat igényel. Mindkettőre igaz az is, hogy társadalmi erőforrások megtermelődését akadályozza meg. Csak másképp. A szabadságnak nem ellentéte a szabadság hiánya, egyik sem nevezhető egyértelműen csak jónak vagy csak rossznak.

A mi számunkra az a lényeges, hogy a szabadság mai fogalmának érvényesítése egyre nagyobb erőforrásokat igényel, és paradox módon egyes egyének szabadságának kiteljesedése egyre inkább más egyének szabadságának korlátozásával jár. Az ideológiatörténet legnagyobb vicce, hogy a mai liberalizmus a militáns, destruktív kisebbségi csoportok privilegizálásához jutott el, illetve a szabadság kiterjesztésének kényszerében élve a szabadságot olyan idealizált végcélként tűzi ki, amelyet mindig korlátoz a retrográd többségi társadalom. Vegyük össze azt a „nürnbergi törvényt” ebben, hogy a „többségiség” születési és vallási alapon definiálódik: Fehér, nemzeti identitású, heteroszexuális, keresztény.

A mai liberális diktatúra továbbá elmulasztotta kiszámolni ennek a szabadság költségeit, valamint képtelennek bizonyult annak felismerésére, hogy a szabadságot mindig más emberek (anyagi, vagy szellemi) korlátozásaként is kell értelmezni. Valamint nem vesz tudomást arról, ha a szabadság jog (és nem lehetőség), akkor annak kötelezettje mindig a társadalom. Képtelen a kötelességek és jogok egyensúlyát értelmezni, a kötelezettségek teljesítését viszont adottnak veszi.

A liberalizmus mára lesüllyedt odáig, hogy egyre szélsőségesebben korlátozó magatartási szabályokat és kötelezettségeket állapít meg az egyének számára annak érdekében, hogy preferált személyek (és csoportok) „szabadsága” kiteljesedhessen.

Nemcsak nem vicces, hanem elmebetegségnek tűnik az, hogy negyven éves férfiak gyermeklányokkal járhatnak egy öltözőbe csupáncsak azért, mert úgy nyilatkoznak, hogy ők is gyermeklányok. De az Obama-kormányzat még ennél is tovább megy, például törvénnyel tenné lehetetlenné, hogy az azonos etnikumú és vallású, illetve társadalmi státuszú emberek homogén lakóövezeteket alakíthassanak ki. Ha valaki nem értené: középosztálybeli, keresztény, fehér lakóövezetekbe, lakóparkokba erőszakkal költöztetnének más bőrszínű, társadalmi státuszú és kultúrájú családokat. Obamáék biztosra mennek, tudják, hogy a fehérek nem fogják agyonverni az új szomszédot. Ellenben a többi etnikum városnegyedeivel. Próbálna meg valaki beköltözni bármelyik másik etnikum negyedének közepébe.

A közösségre terhelt elképesztő „szabadságköltségek” mellett még ijesztőbb az a gondolkodás, amely a társadalmi normákat betartó, adófizető középosztályt azonosítja a szabadság legnagyobb ellenségeként. A mai liberalizmus annyira ostoba, hogy a liberális állam finanszírozójának is nekitámad.

Tulajdonképpen nem is létezik nyílt társadalom, hiszen az csak a már létező társadalmi struktúrákhoz képest tudja meghatározni magát és nem hoz éltre semmi újat. Nyílt társadalomnak azt a káoszt nevezzük csupán, amely a zárt társadalom erőforrásain élősködik.