Hogy is van ez a nőnappal?
Emlékszem, amikor gyermekkoromban először találkoztam a nőnappal, valami apró ajándékot adtunk testületileg a lány osztálytársainknak, teljesen természetesnek találtam azt. A fiúk aznap korábban jöttek be az iskolába, és egy tanár bácsi vezényletével minden lány padjára tettünk egy szál virágot és egy cukorkát, sőt az összes tanárnőnknek is félretettünk egy-egy darabot. Ebben az életkorban még nagyon nem érdeklődtünk a lányok iránt, de tisztán emlékszem, alapvetően kedveltük őket és örültünk a létezésüknek, még ha néha nagyon idegesítőek is voltak.
Gyermekkorában az embernek nincs elmélete a társadalmi viszonyokról, nem merül fel benne a strukturális elnyomás és jó esetben nem mesélnek neki a patriarchátusról. Csak azt érzékeltük testületileg, mi fiúk, hogy a lányok nagyobb figyelmet kapnak, többet engednek meg nekik és jobb kapcsolatban vannak a tanárokkal, mint mi fiúk. Némelyik tanár néninek voltak lány kedvencei, akik talán egy kicsit jobb jegyet kaptak, mint amit érdemeltek volna. És a lányok árulkodósabbak is voltak, mint mi. Ebben az életkorban, valahol negyedik körül, az ember fejében a körülötte szaladgáló lányokat nem kapcsolja össze az anyukájával, a nagymamájával, a húgával, a nővérével, a nagynénikéivel, sőt a tanító nénijével sem. Az ember, aki fiú és akkor is, ha lány, alapvetően természetesnek tapasztalja meg az anyukája, a nagymamája, az óvó néni gondoskodását. Sőt, az az érdekes benyomása támad, a hetvenes években ez bizonyosan így volt még, hogy az anyukája, a nagymamái, a tanár nénik, a dadusok, a takarítónők, sőt még az iskolaigazgató néni is, szereti a gyerekeket, szeret minket. Örültek nekünk, örültek neki, hogy létezünk, a b-sek tanító nénije, őszinte meglepetésünkre, ugyanúgy tudta mindegyikünk nevét, mintha a saját tanító nénink lett volna.
Megmondom őszintén nem vettem észre, mondjuk azóta sem, hogy bármikor valaha is elnyomtam volna bárkit is közülük. A tanító nénim, a matektanárnőm bizonyosan nem állt az elnyomásom alatt, igazából ők kínoztak mindenféle elképesztő dolgokkal, amire elegendő bizonyíték a megőrzött szépírás füzetem, vagy bármelyik valaha is használt számtankönyv. És ebben sorstársaink voltak a lányok is, akik talán könnyebben tanultak és szorgalmasabbak voltak, de azért feleléskor az ő mosolyuk sem volt őszinte. Ha volt strukturális elnyomás és patriarchátus, akkor az a tanfelügyelőben testesülhetett meg, de az ő látogatása egyformán hozta a frászt a tanító nénikre és a tanár bácsikra, akik ilyenkor mindig megkértek bennünket, hogy kivételesen viselkedjünk jól. Mondjuk mások meg tanfelügyelő nénikről mesélnek ilyeneket. A "lányvécé" és a "lányöltöző" kivételével nem különültünk el egymástól, élveztük és túléltük a gyermekkorunkat.
Megmondom őszintén már akkor nem értettem, hogy miért kell a lányokkal kivételezni. Azt, hogy a menstruáció iszonyúan megterhelő tud lenni, a férfiember csak akkor tudja meg, ha együtt él egy ilyennel küzdő nővel. Oké, ilyenkor fel vannak mentve tornából, de ezért inkább irigyeltük őket, különösen akkor, ha éppen szertorna volt a tananyag. A probléma abból adódott, hogy néha már akkor is felbukkant az a nézet, hogy nemcsak jobb hímneműnek lenni, mint nőneműnek, hanem egyenesen remek férfinek lenni. A probléma az, hogy akik ezt a hülyeséget terjesztik, soha sem voltak férfiak. Mondjuk azok sem voltak soha nők, akik azt terjesztik, hogy jobb lánynak, nőnek lenni, mint fiúnak, férfinek. Így utólag a tévedés abból adódik, hogy elkezdtünk kivételezni a nőkkel általában és nem olyan dolgokért kaptak másfajta elbánást, mint a fiúk, amiben valóban különbözik egymástól a két nem. Hiszen különbözik annak ellenére, hogy a nők és a férfiak nagyon hasonlítanak egymáshoz, az a néhány különbség teljesen más életre ad lehetőséget. Már ha az ember nőként vagy férfiként akar élni. Ez az ötlet sem merült még fel akkoriban, hogy egy ember élhet a testi adottságaitól független életet. Ha nőnek születtél, így jártál. Mondjuk akkor is, ha férfinak.
Ki volt az a marha, aki kitalálta, hogy helyből jó férfinak lenni?Ki volt az a kretén, aki ebből az egyetlen, egyébként még csak nem is téves, hanem mindközönségesen értelmetlen előfeltevésből egy egész világnézetet vezetett le? Nőnap azért van, mert a férfiak biológiai okból szeretik a nőket. Mert nő az anyukájuk és a nagymamáik és a szerelmeik és a lányaik, és mert jó nők közelében lenni úgy általában. Nem szeretem a forszírozott ünnepeket, de igazán nem baj, ha a férfiak megünneplik a nőket, a nőiességet. Különösen akkor nem az, ha a férfiak nem elismerik, elfogadják, beletörődnek a nők iránti vonzalmuk ilyetén kifejezésébe, hanem csak egyszerűen élvezik a nők létezésének pozitív következményeit és ezt mindkét fél örömére ki is fejezik. Egymás nélkül nem létezhetünk. Aki ennek az ellenkezőjét hiszi, az rettenetesen ostoba. A nőnap nem a strukturális elnyomás és a patriarchátus miatti bocsánatkérés. Hanem már egy megszokás. Körülbelül hagyomány. De egy jó vagy jóvá tehető hagyomány. De azok a szerencsétlenek nagyon tévednek, akik azt hiszik, hogy a női mivoltuk miatt nekik jár valami a férfiaktól. A nőiesség ugyanis nem az akaratunkból létezik, ahogy a férfiasság sem. Senkinek nem jár semmi, csak adható. És bizony hajlamosak vagyunk csak akkor adni, ha az adásnak van értelme és öröme. Ha nem rontják el már eleve követelőzéssel.
A férfiak dolga, hogy a nők jól érezzék magukat, a nők dolga, hogy a férfiak jól érezzék magukat. Úgy, ahogy az unokák dolga, hogy a nagymamák és a nagypapák jól érezzék magukat és nem csak fordítva. Mindenkinek dolga van, mindenkinek nehéz, és mindenki másoktól függ. Egymásért vagyunk. Nekem nincs ellenemre elismerni, hogy a nőknek nagyon nehéz. Cserébe csak annyit kérek így a nőnapon, hogy a nagyhangú matriarchátusra vágyó kvótanők helyett azok a nők beszéljenek, akik miatt érdemes kibírni férfiként az életet. Mert csak miattuk érdemes.
