Keresztényüldözés a kommunizmus idején

Már túl voltunk a Mária éven, amit 1947-ben hirdetett meg Mindszenty József hercegprímás, bíboros az egész ország területére. A másfél évig tartó Boldogasszony zarándoklat 4 és fél millió embert mozgatott meg, Mindszenty 1948. december 26-ai letartóztatásáig. Máriapócstól, Máriagyűdtől Máriaremetéig, Márianosztráig, Zalaegerszegtől Debrecenig, Szegedtől Pécsen át Budapestig megmozdult a katolikus többségű ország, csak a Szent Jobb körmeneten félmillióan voltak. Ez volt az utolsó hatalmas reprezentációja a katolikus egyháznak, válaszul a kommunista, materialista, ateista ideológia, hatalom egyre nyíltabb, erőszakosabb keresztény és vallásellenességére, amelynek végső célja a katolikus egyház jogfosztása, az egyházi iskolák államosítása és a szerzetesrendek feloszlatása volt.

Ferenc pápa mostani magyarországi látogatásán idézte a sokat üldözött Mindszenty József hercegprímás, bíboros szavait, aki éppen a Mária évben mondta: ,

…ha van 1 millió imádkozó magyar, nem félek a jövőtől.

Lám, négy és félmillió magyar imádkozott 1947-48-ban. Akkor még nem tudta az esztergomi érsek, hogy a szovjet típusú bolsevizmus kegyetlensége minden képzeletet felülmúlt. A XXI. század pápája tudott a magyar katolikus papok múlt századi üldöztetéseiről is, nem véletlenül idézte Boldog Apor Vilmos, Boldog Meszlényi Zoltán mártír püspökök szenvedéseit, kegyetlen halálukat vagy Brenner János katolikus káplán meggyilkolását. S az ilyen bűnök százával terhelik a kommunistákat. Nekik van miről és mit elszámolniuk az Úrral.

De térjünk vissza a múltba. Második osztályos voltam. Akkor már államosították az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációjának iskoláját, a Szent Margit Gimnáziumot, ahol az elemi iskola első évét befejeztem, de tovább jártam a kedvesnővérekhez titokban hittan gyakorlatra. Az egyik osztálytársam, egy vörös hajú kislány – a második osztályt ugyanabban az épületben folytattam – a paraván résein meglátott s befújt az igazgatónőnek, hogy én még mindig az állami iskolától elkerített, kedvesnővéreknek kijelölt, megmaradt kápolnába járok. Az igazgatónő magához rendelt. Ordított velem. Hogy képzelem ezt, nem csodálkozik rajtam, az osztálykönyvből tudja, hogy kapitalista családból származom, egyébként is manapság ki tudna egy svájci mintás gyapjú pulóvert hordani. Valóban a rövid nadrágomhoz, a magasszárú cipőmhöz azt hordtam, hiszen a nagynéném kötötte szívecskés mintákkal a születésnapomra. Igazából, hét-nyolc évesen nem is tudtam felmérni, hogy miért haragszanak rám.

Budapest, 1949. február 8. Mindszenty József hercegprímás tárgyalása. A római katolikus vezetőt egy koncepciós per során hazaárulás és valutaüzérkedés vádjában találta bűnösnek és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a kommunista népbíróság. MTI Fotó: Reprodukció

Büntetésként a kövér, lihegő iskolaigazgató sarokba állított s kaptam egy igazgatói intőt. Akkor még nem tudtam, hogy mit jelent a kommunizmus, mit jelent az ÁVH, mit jelent a börtön és mit jelent a megfélemlítés. A folyóson ezek után az egyik fiú csúfolni kezdett: kócos fejű imádkozó, én is beárullak, én is beárullak, kiabálta. Összeverekedtünk, lerántottam a márványkövezetre, jól megpüföltem. Ezután sírva, üvöltve rohant be most már ő is az igazgatónőhöz. Emlékszem, anyámat az iskolába hívták a verekedős kisfia miatt. G.P.-vel sajnos az érettségiig együtt jártunk és csak később ébredtem rá, hogy mi ez az olthatatlan ellenszenv közöttünk. Két világ voltunk. A Gellérthegyen nem messze laktak tőlünk, apja, a negyvenes évek végén szolgálataiért kapott Rákosiéktól egy villát, mint sok tízezer, rendszerhez hű más kommunista. Mi beköltözőként, új rablóként tekintettünk rájuk, mivel előtte a háztulajdonost kirúgták, kitelepítették. Egyszer beszédbe elegyedtem vele, ősz hajú, szakállas magas bácsi volt – később tudtam meg Erődi-Harrach Béla egyetemi tanár volt, kisgazda országgyűlési képviselő – s amikor a Somlói útról bekanyarodtam a Balogh Tihamér lépcsőhöz, ott állt egy botra támaszkodva. Itt laksz? – kérdezte. Igen, nem messze-válaszoltam. Melyik a legkedvesebb ételed? – folytatta. Rávágtam – a káposztás tészta. Rám nézett és csak ennyit jegyzett meg: azt is meg lehet unni. Ezt, a számomra fontos bölcsességet soha nem felejtettem el. Nos, ilyen keresztény, értékes polgárokat semmisítettek meg Magyarországon tízezrével.

Budapest, 1946. szeptember 28. A Magyar Kommunista Párt (MKP) Központi Vezetőségének és Politikai Bizottságának tagjai: Kádár János, Révai József , Nagy Imre, valamint Rákosi Mátyás államminiszter, az MKP fõtitkára és Marosán György, a Szociáldemokrata Párt vezető titkára tapsolnak az emelvényen az MKP III. kongresszusa alkalmából a Hősök terén rendezett nagygyűlésen, amelyen külföldi testvérpártok küldöttei is részt vettek. 
MTI Fotó/MAFIRT

A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József, Farkas Mihály, Péter Gábor vezetésével, 1948-tól a szovjet típusú bolsevista terrort a legmagasabb szintre fejlesztette. Folyt a Mindszenty-féle kirakatper, katolikus papokat gyilkoltak, vertek agyon a börtönökben, kínoztak meg, a keresztény egyházakat a katolikuson kívül a görögkatolikus, református, evangélikus egyház papjait üldözték, iskoláikat államosították, tulajdonukat elvették. Arról most nem beszélnék, hogy mi történt a középosztállyal, a polgársággal, a módosabb parasztsággal, a szakképzett munkássággal, a képzett horthysta tisztikarral és a magyar arisztokráciával, egyáltalán a magyar néppel.

A mi családunk már túl volt az első nagy megrázkódtatáson. A kommunisták minden tulajdont elvettek: gyárakat, üzemeket, műhelyeket, nagy- és kis boltokat, házakat, ingatlanokat, paraszti gazdaságokat…s ami a legszörnyűbb volt, megnyomorították a lelkeket. Nagyapám és apám középnagyságú gyárát még 1948 kora őszén államosították. Rákosiék hatalomra jutásával minden felgyorsult. Ötévesként tanúja voltam a szabadrablásnak, annak, hogy egy élet munkája, hogyan foszlik szerte. Gizi-tánte, nagyapám testvére fogta a kezemet, amikor a Futó utcai gyárudvarunkon négy bőrkabátos, kalapos ember körbefogta édesapámat, aki fehér köpenyben készült az irodájába bemenni. Munkások, vagy százan, kissé távolról figyelték megdöbbenve, hogy mi történik. Arra emlékszem, hogy átnyújtotta apám a bőrkabátosoknak a brieftasniját (pénztárca), az irodák, a páncélszekrény és a gyár kapuinak kulcsait. Nem értettem, hogy miért vették el a Mont Blanc töltőtollát, amit később tudtam meg, hogy nagybátyjától, Franz-onklitól kapott mérnöki diplomájának megünneplésére.

Miután félig-meddig nincstelenek lettünk, apámat a Római fürdőre, a Szállitó-Berendezések Gyárába száműzték tervező mérnöknek. És még örülhetett, hogy a szakmájához közeli állást kapott és nem kellett kubikolnia. Alkotói kedvének csúcsán, csak negyven éves volt. Akkor még nem tudtam, hogy a megrázkódtatásoknak nem lesz vége. A kommunista rendszer elkezdett tervszerűen működni. Most már nemcsak az osztályellenség ellen fordultak, hanem saját elvtársaikat is elkezdték kinyírni, Rajk László kommunista belügyminiszterrel kezdték.

Rajk László volt külügyminiszter és Brankov Lázár szembesítése a Népbíróságon, ügyük tárgyalásán, 1949. szeptemberében. MTI Fotó: Reprodukció

Emlékezzünk tovább a magyarországi egyházüldözésről. Nyáreste volt, 1950 nyara, nagyon meleg volt, mindannyian otthon voltunk – négyen vagyunk testvérek-, édesanyámmal együtt a gellérthegyi házunkban. A második világháborúban az amerikai liberátorok vagy három bombát ejtettek a házunkra, így az épület egyharmada romba dőlt, a szobák plafonjából csak a vasbeton vasszálak maradtak meg. Mi gyerekek az egyik szobából a másikba a lefektetett pallókon jutottunk át-alattunk három méter mélység-, vagy a vasszálakba belekapaszkodva tornásztuk át magunkat egyik emeletről a másikba. A ház másik kétharmada épen maradt, az első emeleten laktunk. Akkor este apám érkezett meg, szájára tette az ujját és csak ennyit mondott: csitt, egy szót se! -s becsukta a konyhaajtót. Mi a kisablakon keresztül láttuk, hogy fiatal férfiak nagyon gyorsan cipelnek fel vaságyakat a második emeleti szobákba. Anyám ágyba parancsolt bennünket, aludni kellett. Másnap reggel a kíváncsiság hajtott fel az emeletre. Senkit nem találtam ott. De a két szobában tizenkét sodronyos vaságy fel volt állítva, mindegyiken matrac, lepedő, párna és egy összehajtogatott kheki színű pokróc. Nem értettem, mi folyik itt? A kíváncsiság tovább hajtott. Felemeltem az egyik párnát, s alatta egy kis fakeresztet találtam egy szöges lánccal.

Visszamentem a konyhába. Anyám kérdezte, hol voltam. Elmeséltem, hogy mit láttam a második emeleten. Édesanyám rám nézett és csak ennyi mondott: Pityukám, erről senkinek ne beszélj, a bácsik csak néhány napot maradnak itt nálunk. Lett abból csaknem két hét. Reggel korán elmentek, késő este jöttek meg. Árnyként mozogtak. De kellett is az, hiszen népi szokás lett a feljelentgetés és már jött is a rendőrségi Pobieda vagy a nagy fekete autó. Az első hétvégén felmentem hozzájuk. Egy rögtönzött oltár előtt imádkoztak. Hívtak, hogy én is imádkozzak, mondjunk el közösen egy Miatyánkot…Adriani atya feltette a szöges láncot a derekára – rá emlékszem tisztán. Ez a vezeklő öv – magyarázta-, Krisztus is szenvedett a kereszten. Szimpatikus fiatalemberek voltak, felvették hétvégére fekete papi ruhájukat. Később mondták el a szüleim, hogy jezsuita szerzetesek egy kis csoportja menekült hozzánk, mert a rendjüket feloszlatták. Ha tehettem, esténként is felmentem hozzájuk. Beszélgettünk, Bibliából, Jézus tanításaiból olvastak fel. Ez így ment másfél hétig. Az egyik nap késő este ismét nagy lett a nyüzsgés. A szerzetesek bőröndökkel, csomagokkal siettek le a lépcsőn és gyorsan távoztak felfelé a Kelenhegyi úti kapunk irányába. A Somló-közi kaput állítólag figyelték. Nekem is segíteni kellett, egy kisebb táskát kaptam. Apámnak három barátja is segített. Egy kisebb bogárhátú állt a Kelenhegyi úton, egy ötüléses Adler Tompa bácsival, üzlettársával és Tatár bácsi az oldalkocsis motorkerékpárral. A jezsuita papok gyorsan pakoltak, talán a kis mézes fahordót sajnáltam- mindig kóstolhattam belőle-, amit a csomagtartóba gyömöszöltek. Nagyon sötét volt az utcán abban az időben kis sárga fény világított. Fényszóró és a motor beindítása nélkül indultak el a lejtőn a gépjárművek. A szerzetesek gyalog a Citadella felé vették az irányt, hogy onnan a Naphegy vagy a Tabánon át lejussanak. Frissen szerzett barátaimat megszerettem, szétszóródva gyorsan eltűntek a sötétben, a sűrű bozótos, sziklás ösvényeken.

Budapest, 1949. április 26. Az Államvédelmi Hatóság vezetői a MÁVAG ünnepségén, ahol csapatzászlót adtak át az ÁVH-nak. A szónok mögött Farkas Mihály honvédelmi miniszter és Kádár János belügyminiszter látható. A színpad mögötti transzparensen az “Államvédelmi Hatóság a munkásosztály ökle” felirat olvasható. MTI Fotó

Aztán kiderült, a földszinten lakó házmesterünk jelentett fel minket, Tóthné, akinek családját apám könyörületből fogadta be. Kisvárdáról jöttek, nem volt hol lakniuk, így hálálták meg. Aztán egy másik jószomszédunk figyelmeztetett bennünket, hogy hajnalra meg fog jelenni az ÁVH. Ez így is történt. Kora reggel rendőrök és civil nyomozók lepték el a házat, a Somló-közből nyomultak fel. Szétforgattak mindent, dollárt is kerestek, kirázták a Révai Lexikont, a tízkötetes Magyar Nemzet Történetét, de nem hullott ki belőle semmi. Benéztek minden szobába, még a spejzba is, a pincébe is lementek, aztán fel a második emeletre, nem volt ott senki, csak az összecsukott vaságyak a falhoz támasztva. Faggatták édesanyámat, édesapámat, hogy minek az a sok vaságy? A vidéki rokonlátogatásra hivatkoztak, meg arra, hogy az ágyakat régen vették. Természetesen nem hitték el. Ezután a nyomozók 1956-ig rendszeres látogatóink voltak Tóthné jóvoltából.

Hogy miért nyújtottak segítséget szüleim a rendnek? Ennek is több motívuma volt. Katolikus, templomba járó, hívő család voltunk. Meg aztán a jezsuiták egyik legjobb vásárlói voltak a húsipari-gépgyárunknak, vettek tőlünk húsdarálókat, húsvágókat, keverőket és így tovább. Bíztak apámban, régen ismerték, nyilván úgy tartották aki az üzletben korrekt, az az életben is az. Ezért jöttek hozzánk segítségért. Még abban az évben karácsonykor kaptunk egy nagy csomag disznótorost a jezsuitáktól, áldott Karácsonyt kívánva. Életemben először ettem ilyen finomságokat. A jezsuiták dolgozó rend volt, többen vidékre mentek dolgozni vagy nagyobb munkahelyekre szakácskodni. Egyszóval ilyenek voltak ők. Nem felejtettek.

Budapest, 1950. december 20. Révai József, a Magyar Dolgozók Pártja főtitkárhelyettese, népművelési miniszter beszédet mond a Magyar-Szovjet Társaság (MSZT) kongresszusán a Parlamentben.
Magyar Fotó

Gellérthegyi házunkat aztán 1952-ben államosították, törvénytelenül elvették, ávéhás családok költöztek a szüleim tulajdonába. A rendszerváltás után sem kaphattuk vissza jogos tulajdonunkat, mint ahogyan sok millióan sem. A kommunista terror, a keresztény egyházak, a hit üldözése történetének kis magánemlékét írtam meg. 1950 júniusában, hetvenhárom éve kezdődött tehát az a folyamat, amely az egyházi iskolák államosítása után a szerzetesrendek működési engedélyének megvonásához vezetett Magyarországon. Elkezdődött az úgynevezett szétszóratás. Ami tény. Révai József, a hazai kommunista párt egyik legfőbb vezetője vetette fel a párt Központi Vezetőségének 1950. június 1-jén tartott ülésén, hogy meddig tarthatók fenn a szerzetesrendek, a klerikális reakció tömegbázisai Magyarországon? Amit aztán tettek is követtek. Feloszlattak 23 férfi szerzetesrendet 2582 taggal és 40 apácarendet 8956 taggal. Összesen tehát 63 rendet eresztettek szélnek 11.538 szerzetessel. A jól képzett papok, nővérek, kórházban dolgozó apácák sokszor csak a kubikus, a segédmunka területén kaptak munkát.

Budapest, 1948. május 27. Nõi szerzetesrendek felvonulása a körmenetben. Napsütéses, késõ májusi napon tartották a Budai Vár romokkal tarkított utcáin az Úrnapi körmenetet, egyházi, állami és társadalmi szervezetek vezetőinek részvételével Magyar Fotó: Bauer Sándor

Amikor a kommunista főideológus „kérdése” elhangzott, a katolikus iskolák elvétele már 1948 júniusában megtörtént, és Mindszenty József bíboros már majdnem másfél éve börtönben raboskodott, számos más paptársával együtt, ahogy a Grősz érsek is a börtönben találta magát. Az Actio Catholica által 1948-ban kiadott magyar katolikus egyházi névtár szerint még ezekben az években is 23 férfi és 44 női szerzetesrend működött Magyarországon. A férfi rendekben összesen 2582 rendtag élt 157 rendházban. Közülük 1521 volt a felszentelt pap és 908 a tanuló rendtag. Összesen 106 plébániát vezettek és az államosításig 74 iskolában tanítottak. A női rendekben ekkor összesen 9036 nővér élt 580 rendházban. Az államosításig 328 iskolában tanítottak, 127 óvodát vezettek, 80 kórházban és 127 szociális intézményben tevékenykedtek. Révai József saját kérdésére ő maga adta meg a választ a Központi Vezetőség már említett ülésén elhangzott beszédében: a társadalomban tevékenykedő majd 11000 szerzetes a népi demokrácia ellensége, és ezért sürgősen „meg kell oldani ezt a problémát”. A Központi Vezetőség tehát úgy döntött: Magyarországon fel kell számolni a szerzetesrendeket. Máig nyögjük az oktatásban, nevelésben a hiányzó, jól képzett pedagógusokat vagy az egészségügyben egykor dolgozó kórházban, szociális intézményekben dolgozó önfeláldozó apácákat.

A magyar kommunista vezetők szolgaian lemásolták a szovjet módszert. Jól látták, hogy egy egyszerű jogszabállyal megszüntethetők, s ezáltal egyetlen tollvonással tízezernél több egyházi „aktivista” tevékenységét tehetik lehetetlenné a hívek körében. Ugyanakkor ily módon az egyházmegyés papság egésze éppúgy megfélemlíthető, mint a vallásos emberek milliói. Ez részben sikerült.

Budapest, 1955. március 11. Egy tanút hallgatnak meg a Fõvárosi Bíróságon Faddy Ottmár ferences szerzetes és társai rendszerellenes szervezkedésének tárgyalásán. MTI Fotó: Bürger Gertrúd

Az egyházellenes akció részleteit a kommunista párt illetékes szervei gondosan megtervezték és előkészítették. Ennek eredményeként 1950 júniusában mintegy 3500 férfi és női szerzetes „kényszerlakóhelyre” telepítését rendelték el. 1950. június 9-ről 10-re, majd június 18-ról 19-re virradó éjjel a hazai rendházak sokaságában rendőrök jelentek meg, s a magukkal hozott névsor alapján a rendház összes tagját, akiket éjszakai álmukból vertek fel, arra kényszerítették, hogy azonnal magukhoz vegyék legszükségesebb holmijukat, majd ponyvás teherautókra zsúfolták fel őket, az öregeket és a betegeket is. Ezután előre kijelölt távolabbi kisebb-nagyobb kolostorokba szállították őket, fegyveres őrség kíséretében. Az üresen maradt kolostorokat az állami szervek kiürítették. A különféle rendekből való szerzetesek tömegét telepítették össze többek között Jászberényben, Hatvanban, Mezőkövesden, Máriabesnyőn, Pásztón, Fóton, Egerben, Zircen, aztán Homok, Kunszentmárton, Ludány és Előszállás kis kolostoraiban, de számos más helyen is. A váci püspöki palota is tömve lett odaszállított szerzetesekkel, szerzetesnővérekkel. A kommunisták hatalomra jutásuk után két évvel szinte romba döntötték a csaknem ezer év alatt felépített keresztény vallási, nevelési, oktatási kultúrát. De ezzel mindez nem ért végett. A Kádár-rendszer a keresztény papok üldözését még nagyobb erővel folytatta. Az 1956-os forradalom és szabadságharc megtorlásának egyik következménye a fiatal pap Brenner János rábakéthelyi káplán meggyilkolása. Lenin örökösei, az ávéhások, szombathelyi kommunisták 32 késszúrással végeztek a fiatalemberrel. Mindez folytatódott 1960-ban az engedetlen papi szeminaristák üldözésével, kizárásával.

A kommunista diktatúra negyvenöt éve azonban nem volt elegendő a magyarság keresztény hitének megtöréséhez, kiirtásához. Ezt bizonyítja nemcsak az, hogy a mai kormány keresztény politikát folytat az ezeréves államiságunk, hagyományaink megőrzésével, de bizonyítja az a tisztelet is a magyarság iránt, amit a pápalátogatás tartalmazott. Nem véletlenül emlegette Ferenc pápa Szent István, Szent László, Szent Imre, Szent Erzsébet példáit, tanításait, amit máig őrzünk. Az európai civilizáció, kultúra értékeit hovatovább a magyarok őrzik és viszik tovább itt Európában. Erre büszkék lehetünk. Nem véletlen, hogy a Himnusz költője, Kölcsey Ferenc után Ferenc pápa is így üdvözölte a Himnusz első sorával a magyarságot budapesti szentmiséjén:

Isten áldd meg a magyart!

Vezető kép: Budapest, 1947. augusztus 20. Mindszenty József bíboros hercegprímás a honvédség tagjai között a Szent Jobb körmenetben, a Szent István-bazilika előtt. MAFIRT: Kovács Géza