Ki lehet fúrni tőlünk Marco Rossit?
Aggasztóan sokszor hozza szóba mostanság a szövetségi kapitány azokat az időket, amikor már nem lesz a válogatott élén. Mindez szöges ellentétben áll azzal a helyzettel, amiről mindenki tud: szeret itt lenni, szereti a csapatát, szereti Magyarországot, és a szurkolótábor, az ország viszontszereti őt. A magyar futballszurkolók elsöprő többségének nem esik nehezére elképzelni, hogy a mester majd innen menjen nyugdíjba, valamikor nagyon sokára. De akkor miért célozgat mégis a kelleténél gyakrabban a távozására? És miért beszélt nagy visszhangot kiváltva azokról, akik a válogatott ellen szurkolnak? Kikről lehet szó?
„Sok magyar van, aki nálam jóval kevésbé szereti a válogatottat, jó lenne, ha szégyenkeznének! (...) jó néhány millió magyar szurkol nekünk, a nemzet azon része, ami támogatja a válogatottat. De van olyan rész is, annak ellenére, hogy magyar, ami nem nekünk szurkol, nem minket támogat. De ez egy teljesen más történet.”
Ezt mondta a szövetségi kapitány, amiből aztán felzúdulás lett. Az orbánitiszben szenvedő DK-s munkásőr meg momentumos hülyegyerek féle emberek egyből magukra vették Rossi bíráló szavait a válogatott ellen drukkolókról, és próbáltak hangosan megsértődni. Valamiért úgy érezték, hogy ezt az inget pont rájuk szabták. Lelkük rajta, amúgy bizonyára igazuk van. Eddig se számítottunk tőlük sokra, eztán se tesszük, de ki kell őket ábrándítanom: nem ilyen fontosak ők. Milliók rajonganak Marco Rossi magyar válogatottjáért, és alkalmanként akár százezer ember adna nem is kevés pénzt azért, hogy élőben láthassa. Ilyen népszerűség mellett nem oszt, nem szoroz néhány öngyűlölő beállítottságú, súlyosan komplexusos balmagyar, a kapitánynak pedig pláne nincs oka ezekkel szkanderozni, hiszen van épp elég híve.
Akiknek Rossi azt a beszólást célozta, hogy vannak, akik nem támogatják a válogatottat, azok sajnos az ilyen mezei agitátoroknál sokkal kártékonyabb figurák.
Korábban megírtam már, hogy Rossi a szakmájához nem értő, önképzésre nem hajlandó, a sportágon élősködő magyar futballszakma valóra vált rémálma, mert meccsről meccsre, sorozatról sorozatra bebizonyítja, hogy szarból is lehet ostort fonni és csattogtatni vele.
https://pestisracok.hu/marco-rossi-a-magyar-futballszakma-valora-valt-remalma/
A jelenlegi magyar válogatott merítése minőségi ligákban, rendszeresen játékban lévő játékosokból semmiképpen sem kedvezőbb, sőt valószínűleg kisebb, mint tizenpár vagy huszonpár évvel ezelőtt. Amikor Egervári Sándor szövetségi kapitány lett 2010-ben, akkor olyan, a klubjukban rendszeres játéklehetőséghez jutó, sőt akár kulcsembernek számító focistákat hívhatott be, mint Gera Zoltán a Premier League-ből, Király Gábor, Hajnal Tamás, Szalai Ádám és Huszti Szabolcs a Bundesligából, Dzsudzsák Balázs a holland, Juhász Roland és Tőzsér Dániel a belga, Vanczák Vilmos a svájci, Szabics Imre az osztrák bajnokságból, valamint a spanyol, a holland és a dán ligában is megforduló Vadócz Krisztián. Egy évtizeddel korábban, amikor Gellei Imre lett a kapitány 2001-ben, akkor behívhatta a Bundesligából Lisztes Krisztiánt, Dárdai Pált, Király Gábort, Mátyus Jánost, a holland ligából Fehér Csabát és Babos Gábort, a portugál bajnokságból Fehér Miklóst, továbbá Korsós Györgyöt és Sáfár Szabolcsot az osztrák ligából. Ők nemcsak a névsorban szerepeltek, de egytől egyig rendszeresen pályára is léptek a klubjukban. Tegyük hozzá, hogy egytől-egyig hazai nevelésű játékosok voltak, és nem a német, angol, francia, szerb fociműhelyek által kinevelt szerzemények! Azóta már az MLSZ is inkább utóbbiban bízik.
https://pestisracok.hu/stadion-es-penz-van-human-toke-es-tudas-nincs-a-magyar-fociban/
2001-ben és 2010-ben is jellemző volt, hogy a klubjukban jól játszó magyarok a válogatottban sokkal gyengébb teljesítményt nyújtottak. Sokszor tanácstalanul ténferegtek a pályán, mert az edző, akinek el kellett volna mondania nekik a teendőket, maga sem tudta, hogy milyen egyéni feladatokból állna össze az eredményes összkép. Ezekből a meccsekből kerekedett ki azon megalázó eredmények hosszú sora, amelyeket mi, szurkolók, évtizedek múltán sem felejtünk el, míg a magyar foci felelősei szeretnek úgy tenni, mintha meg se történtek volna, pláne miattuk.
Akik néztünk már akkoriban focit, mindannyian emlékszünk az újságírók által feltüzelt, mindig beégéssel végződő számolgatásokra, a szertefoszló reménykedésekre, sőt a szégyenérzetre, amely egy-egy kilátástalan játék és megalázó vereség után nekünk jutott.
Munka és felelősség – Rossi ezekkel veszélyezteti a magyar foci langymeleg békéjét
Rossi alatt érdekes változás, hogy a játékosok a válogatottban legalább úgy, vagy akár jobban játszanak, mint a klubjukban. A korábban szégyenkezőhelynek számító válogatott ma már inkább klubszinten is ugródeszka a mieinknek. Ezek szerint nem feltétlenül a sokat szidott focisták voltak a hülyék a korábbi kudarcoknál sem. Az is feltűnhetett a '90-es és 2000-es évek rettenetes edzői kifogásain és magyarázkodásain szocializálódott futballszerető magyaroknak, hogy Rossi nem keres ócska kifogásokat, miszerint a labda gömbölyű, az első gól megzavart minket, fejben még nem jöttünk ki az öltözőből, fejben elfáradtunk, magyar betegség, csak az utolsó tíz perc nem megy nekünk, meg hogy valójában ott van a helyünk, ahova a legutóbbi vereséggel kerültünk. Pedig most, hogy lassan a fél csapata sérült, igazán ráfoghatta volna, hogy ő a körülmények áldozata, teljesen ártatlan a néhány gyengébb meccsben és a győzelmek helyett elért döntetlenekben. Ehelyett folyton a saját felelősségét hangoztatja. Így a csoportelsőség és a veretlenül lehozott év is az övé. Pontosan ez az, amiért utálják az ellene áskálódó szakmabeliek. Mert jól tudják, hogy a magyar szakma irányításával évtizedeken át elképzelhetetlen sikerkorszak is az ő felelőssége.
A korábbiaknál nem erősebb játékosfelhozatallal olyan sikereket ér el, amilyenekről a magyar edzőtársadalom idehaza felmagasztalt, a nemzetközi piacon viszont tökéletesen értéktelen tagjai mindig elmagyarázták, hogy miért nem lehet.
Rossi viszont megmutatta, hogy lehet. Megcsinálta. Ez halálos bűn! Az alibista bagázs közé behatolva valaki dolgozni kezd, méghozzá jól. Hát hova vezetne ez?! Ha ebből rendszer lenne, akkor innentől fogva nem járna alanyi jogon a kiváló megélhetés a magyar fociból, hanem fejlődni, tanulni, dolgozni kéne érte. Erre pedig ennyi évtizednyi szakmai és mentalitásbeli rohadás meg intézményesült kisszerűség után már valószínűleg nemcsak lusta, de alkatilag is képtelen a magyar futballszakma. Úgyhogy csak egy megoldásuk maradt: ki kell csinálni Rossit. Szét kell fúrni a hátát, minden kényszerűen dicsérő megszólalásba alattomosan belefűzni a szerencsét meg a finom szurkálódásokat (nézzük csak meg figyelmesen a magyar „edzőnagyságok” nyilatkozatait róla!), ki kell rojtozni az idegeit, le kell fárasztani, aztán végül csak megadja magát, és elmenekül. És jöhet vissza a jól ismert rohadás, amiben valóban nagymenők a hazai edzők, edzőképzők, szakmai irányítók, szervezők.
A belterjes birodalom visszavág
A Jóisten kegyelméből idepottyant közénk ez az edző, aki hazájában nem volt sikeres, már-már felhagyott az edzősködéssel, de utána sorsszerűen egymásra talált a magyarokkal előbb klubszinten, majd a válogatottban, és mindenhol csodát tett, miközben az ő szakmai elismertsége is az egekbe szökött. Tényleg olyan önző, sunyi balfék lesz a magyar futballvilág, hogy elmarja magától ezt az embert?! Az egyetlent, aki tartós sikert tudott felmutatni az elmúlt nagyjából negyven évben!
Rossit nagyjából bármennyi pénzért vitték volna edzőnek Arábiába nemrég, de ő maradt. Egyrészt látszik rajta, hogy szereti a kihívásokat, szeret fejlődni, másrészt lelkileg is láthatóan ráhangolódott a magyarokra, ami bizonyára fontos összetevője az itt elért sikereinek is. Ilyet emberi és szakmai szempontból egyaránt meggondolandó dolog akár rengeteg pénzért is feladni, és Rossi van annyira intelligens, hogy tudja ezt.
Na, de ez az ember, aki Arábiában bármennyi pénzért kellett volna, bennfentes szóbeszéd szerint, itt nálunk folyamatos kellemetlenkedéssel, akadályoztatással, irigy áskálódással, szakmai féltékenykedéssel szembesül.
Szinte halljuk a lelki füleinkkel a régi szlogent, hogy nem jó ide, mert „nem ismeri eléggé a magyar futball viszonyait”. Hány külföldire mondták már ezt! Matthäusra is mondták, aki amúgy nem jó edző (habár a magyar szintet simán hozta), de az egyetlen igazán szimpatikus vonása szövetségi kapitányként az volt, hogy nem érdekelte a magyar futballszféra belterjes, fingszagú, szakmailag és emberileg is lerohadt belső dinamikája. Nem érdekelték a magyar futballszakma egymás analfabétizmusának véd- és dacszövetségében alibiző, a kudarcon kívül semmihez sem értő tudorai. Aztán persze belebukott ebbe.
Ha a Rossi bukását epekedve váró mérgező közegnek sikerül elüldöznie őt, akkor valószínűleg nem lesz még egyszer ekkora szerencséje az MLSZ-nek, amikor beledobják a darts tűt a megpörgetett földgömbbe, hogy honnan igazoljanak szövetségi kapitányt. Aztán pillanatok alatt visszazuhanhatunk a korábbi évek szürkeségébe.
A magyar futball általános állapota ugyanis jelenleg sem nyújt fedezetet a válogatott sikereire, amelyek hegyként emelkednek ki a magyar futball középszerűségéből.
A „hegy” titka Rossi és stábja szakmai nyitottsága, folyamatos önképzése, intelligenciája és közösségteremtő képessége. Csak arról nyilatkoznék ez ügyben, amit már a saját szememmel láttam: mindezt ilyen csomagban egyetlen magyar szövetségi kapitány, sőt edző sem tudta az elmúlt harminc évben. Biztos odalennének a most jegyekért tolongó szurkolók tömegei is, ha visszaesnénk a régi, jól ismert posványba csak azért, hogy egy bizonyos kör ne érezze magát kényelmetlenül, miközben jól él a fociból. Akik nevekre is kíváncsiak, IDE kattintsanak!
