Amikor a gyász agresszív propaganda lesz

Bizalmatlansági indítványt nyújtottak be a finn külügyminiszter ellen az ellenzéki pártok, mert kanadai útja során részt vett egy olyan virrasztáson, amelyen a résztvevők az élet védelme mellett, azaz az abortusz ellen álltak ki.

Paranoid Android bloggertársam meg e hír kapcsán azt írja: „Észre kell vennünk, hogy a liberálisok, most már nem azt kívánják tőlünk, hogy megengedjük az abortuszt, hogy elviseljük, hanem azt, hogy pozitív érzéseink legyenek az irányába, hogy ünnepeljük, mint az emberi szabadság egy fontos kiterjesztését. Tehát nem gyászolhatjuk az elabortált magzatokat, nem vethetünk fel ezzel kapcsolatban erkölcsi kérdéseket. Végtelen embertelenségükben már odáig merészkednek, hogy azt követelik, a magánéleti válsága miatt, magzata abortálásán gondolkodó nőnek sem vethessük fel cselekedete morális aspektusát.”

Paranoid barátom persze szokás szerint paranoiás.

Azok a következtetések, amelyeket ő a liberálisokhoz köt, nem liberális, hanem józan polgári megfontolások. Az abortuszt ugyanis mi, európaiak nem megengedjük és elviseljük, hanem egyszerűen végrehajtjuk. Nincsenek vele kapcsolatban pozitív vagy negatív érzéseink, morális megfontolásaink. A modern európai felfogás egész pontosan elhelyezte az abortuszt oda, ahova való, a jól szabályozott egészségügyi gyakorlatok világába.

Meggyászolni egy magzatot?

Ennek tükrében azonban ki kell jelenteni, hogy a finn külügyminiszter éppen olyan futóbolond, mint korunk annyi más idiótája. Meggyászolni egy magzatot, nem lehet őszinte gyász, hanem nyilvánvaló politikai giccs. Meggyászolni egy magzatot, éppen annyira lapos és beteges propaganda, mint az állatok elfogyasztása ellen harcoló, holdkóros lény-védelem mindenféle bárgyú üzenete.

Meggyászolni egy magzatot, egy végtelenül agresszív szektás fundamentalizmus veszélyes üzenete.

Az abortusz – a tulajdonképpen évszázadok alatt kikristályosodott, mainstream európai felfogás szerint – nem gyilkosság, mert a magzat nem ember. Nem lenne helyénvaló itt filozófiai vitát nyitni arról, hogy miért nem az, de tény, hogy a polgári Európa jogrendje, szokása, hagyománya, kultúrája szerint a fogamzás és a születés közötti átmeneti állapotban, a sejtből emberré váló átalakulás folyamatában (egyébként értelemszerűen) nem beszélhetünk emberről.

Hogy azonban mikortól inkább ember a magzat, s meddig inkább nem az, ezt a kérdést – megint csak a dolog természetéből adódóan – nem lehet eldönteni.

A választ a jog adja meg, amely válasz azonban praktikus felelet, s inkább az orvosi praxisból következő etikát tükrözi. Ám polgári kultúránkban mégis ez a hétköznapi, józan, s főleg a valóság (azaz a bizonyosan emberi lényként definiálható anya) tiszteletére épülő megoldás vált általánossá.

Valóság és fikció

Nem véletlenül. A mi kultúránkban a valóság minden esetben felülírja a fikciót. A polgári társadalom sikerét éppen az biztosítja, hogy elképzeléseink, terveink, szándékaink, döntéseink mögött tények állnak, s nem hitek és remények. A tények között pedig, – a huszadik század közepének szerencsétlen tudományfetisizmusát meghaladva – ma már az emberi psziché (kétségkívül bizonytalan) tényeit is igyekszünk figyelembe venni.

Ha az abortusz, józan korlátok között megengedett, éppen azért megengedett, mert tekintettel vagyunk a várandós nők szándékaira, döntéseire, lehetőségeire.

És, amikor egy politikus gyászmiazistennyilán vesz részt a meg nem született magzatokra emlékezve, akkor nemcsak a nők saját teste fölötti önrendelkezését tagadja, de egyúttal tagadja az európai hagyomány tudományfilozófiáját, jogfilozófiáját, etikai prakticizmusát is. Azaz egy olyan ideológiát képvisel, amelyben az egyén nem ura önmagának, amelyben a tudománynak nem kell tekintettel lennie az egyén igényeire, hanem valami emberen kívüli tényezőt kell figyelembe vennie, amelyben a jog nem a köz szolgálatának eszköze, hanem valamilyen felsőbb (morális) hatalom képviselőjének diktátuma, amelyben a mindennapi döntéseket egy elvont fikció, a nagybetűs ÉLET nevében hozzák, akár a valódi, hétköznapi, kisbetűs élet (pl. a várandós nő életterve) ellenére is.

Ez a szemlélet – függetlenül attól, hogy az alapja a keresztény fundamentalizmus, a modernista tudományfetisizmus, vagy (mint más bárgyú, fikciók esetében) a posztmodern ultraliberalizmus –beteg, agresszív és emberellenes extremitás.

Naná, hogy ne álljanak a kormányrúdnál erőszakos tanok harcos képviselői!

Ez éppen nem a liberalizmus kívánalma, hanem a józan polgári értelemé.