Örülsz, hogy valami magyar, nemzeti, hazai dolog rosszul megy? Kérj segítséget!
Fotó: Koszticsák Szilárd
Olvasom valamelyik magyar teniszes közösségi médiás csoportban, hogy az adminisztrátornak ki kellett tennie valakit, mert az illető jól érzékelhető rosszindulattal Fucsovics Márton ellen szurkolt. Fucsovics ezen a héten éppen bejutott, három meccset nyerve, egy 250-es ATP tornán, a legjobb nyolc játékos közé, tehát még versenyben van. Valahogy nem tűnik logikusnak éppen rombolni a hangulatot körülötte.
Minden teniszező egy külön jelenség, Fucsovicsnak, mint annyi más játékosnak, top tízes játéka van, de ez nagyon ritkán jön ki a meccsek végeredményében. Aki elég mérkőzését látta, az tudja, hogy sok esetben rendkívül bosszantóan szokott veszíteni, rossz nézni, hogy akár egy gémmel korábbi játékához képest mennyit esik vissza, sok estben a szettek végén, a legrosszabbkor.
Jól játszik a Fucsovics? Utálom!
De a tenisz ilyen játék, a legjobb két-három évében azért a világ elitben volt, ez az a szint nagyjából, amikor valakinek van néhány jó szezonja valamelyik top foci bajnokság öt hat legjobb csapatának egyikében az alapemberség környékén. Nekem legyen mondva egy ilyen sport karrier. De nem vagyok Fucsovics rajongó, mondom nagyon lelombozó módon veszít általában. De hát eszembe sem jut ellene szurkolni. Főleg fikázó kommentet írni róla bárhová, főleg egy magyar tenisztangóknak szánt csoportba.
Mindenki ismeri azt az embertípust, aki panaszkodik arra, hogy milyen csúnya magyar szokások vannak, mindenki milyen negatív és ő a magyarok miatt érzi rosszul magát és persze szégyelli is, hogy ő magyar. Érdekes, azt nem szégyelli, hogy minden lehetséges helyre szórja a negatív megjegyzéseket, szid valakit mögötted a buszon, gyalázza az orvost a váróban, hülyézi gyerek tanárnénikét, ledérezi a szomszéd feleségét, lassúzza az eladót a boltban, ha vonatozik, akkor meg egyenesen elszabadul. Még soha nem ért oda soha sehová vonattal, de mindig azzal utazik azért, rendszeresen találkozol vele, mindig ugyanoda vesz jegyet. De az a vonat, amelyikkel együtt utaztok az jön-megy rendesen, csak 5-10 percet késik legfeljebb (mert annyit azért üzembiztosan késik), tehát csak neki van mindig ilyen pechje, hogy amikor nem egy szerelvényen vagytok, akkor az megáll alatta.
Ez az embertípus komoly energiát tesz bele abba, hogy rosszul érezze magát, és semmit nem tesz azért, hogy jól érezze magát. Azért lép be egy közösségbe, hogy bomlassza azt, kivéve a Tisza-sziget, meg tiszás Facebook csoportok, mert azokban eleinte nagyon “jól” érzi magát, mert hirtelen normális lesz, mert mindenki ugyanolyan módon érzi rosszul magát, mint ő. Aztán persze összevesznek azon, hogy kivel tolt ki jobban az élet (ORBÁN), ki utálja hatékonyabban a fideszeseket, ki drukkol látványosabban a válogatott ellen. De olyan sokan vannak, hogy elég hosszú ideig eltart, míg mindenki összeveszik mindenkivel olyan apróságokon, amelyeket normális emberek meg sem említenek egymásnak, észre sem vesznek.
Igen okosan úgy szokták összefoglalni az ellenzéki lelkek politikai programját, hogy “legyen minden jó”. De ez így nem pontos. A hétköznapjaik alapvető szervezőelve éppen ennek az ellenkezője, vagyis az hogy “legyen minden rossz”! Egész elképesztő szellemi energiákat képesek mozgósítani, hogy bármiben megtalálják a rosszat. Afféle nemzeti átoknak tűnik ez, de valójában csak az emberek egy kisebb részére jellemző ez, ők viszont szükségét érzik annak, hogy mindenütt mindenkinek elmondják, ki miatt és milyen módon érzik éppen rosszul magukat. A lángos ára, a balatoni szezon tragédiaként történő bemutatása ugyanúgy része ennek a sztorinak, mint fagylalt ára feletti rémüldözés.
Történeti érdekességként megemlítem, mert tanulságos, én épp lemaradtam arról, hogy ötven/50 fillér egy gombóc fagylalt, mert még pont az öntudatra ébredésem előtti nyáron duplája emelte meg a gombóc fagyi árát egy forintra a rohadt kommunista diktatúra. Milyen csodás is lenne azon vergődni, hogy most minimum az ezerszeresébe kerül, de inkább az 1200-szorosába, 1400-szorosába. Ingyen odaadom önsanyargatás céljából ezt a levezetést, sőt még egy rakás 50 filléresem is van otthon, amit értelemszerűen nem fagyiztam el gyermekkoromban. Mindjárt sírok. De az már megvan, amikor valamikor a hetvenes évek végén az addig deklaráltan “egyforintos” csokoládéként futó termékek (például a “banán ízű” Kékes szelet) árát a duplájára, két forintra emelték. Nagyon édesszájú vagyok, akár bele is rokkanhattam volna ebbe lelkileg (mert a szüleim a zsebpénzemet nem emelték meg), és máig megkeseredhetne a számban a tejcsokoládé.
Lenin elvtárs találta azt mondani állítólag, hogy a helyzetnek ahhoz előbb rosszabbodnia kell, hogy aztán javulhasson. Lenin elvtársak a maga szempontjából teljesen igaza volt, hiszen jól tudta, nagyon rossz helyzet kell ahhoz, hogy a kommunisták azon egyáltalán, akár egy kicsit is javítani tudjanak. Tiszás polgártársaink is erre játszanak ösztönösen, nagyon rossz szubjektív közérzetet kell előállítani, hogy aztán majd legalább azon lehessen valamennyit javítani, ha véletlenül hozzájutnak a hatalomhoz. Mert ugye az objektív valóság a jelenlegi ellenzék politikai programjának sem része, ahogy a korábbiaknak sem.
És mindentől függetlenül javaslom, hogy aki mindig rosszkedvű, kérjen segítséget egy jókedvű felebarátjától. Vagyis ne akarja a jókedvű embertársait rosszkedvűvé tenni, hanem hagyja, hogy azok tegyék őt jókedvűvé. Tulajdonképpen én ennyire Tisza ellenes írást még soha nem írtam. (mosolyjel)
