„Kis Puskásként” indult, Varga Zoliként vonult be a magyar futballtörténelembe – Nyolcvan éves lenne a Ferencváros legendája (PS-exkluzív!)

A magyar labdarúgás történelmének egyik legzseniálisabb játékosa volt, majd legkevésbé megértett edzője lett. Azon kevesek egyike, akinek még életében sikerült legendává válnia, s akinek őszinte, szókimondó személyiségét a mai napig tisztelettel és megbecsüléssel idézik fel a magyar foci szerelmesei, klubhovatartozás nélkül. A Ferencváros olimpiai bajnok csillaga, Varga Zoltán éppen ma volna 80 éves, írásunkkal rá emlékezünk.

Vérzivataros időkben, a második világháború legvégén látta meg a napvilágot. A kicsiny Fejér vármegyei község, Vál éppen a frontvonalba tartozott, amikor Varga Zoltán született, így az 1944 utolsó napjaiban világra jött csecsemőt csak 1945. január 1-jén anyakönyvezték. Második fiúgyermekként érkezett a Varga-családba. Eszmélésének éveit szülőföldjén töltötte, ahol kedvelt tevékenysége az állatok legeltetése, őrzése volt. Édesapja kőműves volt, és mint sok más mesterember, ő is Budapesten kapott hosszú távra is megélhetést jelentő munkát. Ennek révén az 1950-es évek elején a Varga-család felköltözött a fővárosba. A költözés alapvető fordulatot jelentett az alig hétéves kisfiú számára, hiszen nem csupán a korábbi vidéki életet cserélték fel a városival, de ráadásul a Belváros szívébe, a Veres Pálné utcába költöztek. A korábban Válon sok időt egyedül töltő gyermek nehezen teremtett kapcsolatot a többi hasonló korú társával, rátalált azonban egy olyan barátra, amely azután egészen halála pillanatáig hűséges és elválaszthatatlan társa lett. Ez volt a labda.

Elsőként a Károlyi-kertben varázsolt

Csakhamar kiderült, hogy a nem túl beszédes és barátkozó Varga-fiút páratlan tehetséggel ajándékozta meg a Jóisten. Hirtelenszőke haja és kissé sovány termete miatt amúgy is kitűnt a közeli Károlyi-kertben futballozó többi gyermek közül, ám kimagasló focitudásának eredményeként szinte pillanatok alatt a belvárosi grund legnépszerűbb személyisége lett. Nemcsak kortársai, de a munkából hazatérő meglett férfiak is áhítattal figyelték, amint a szőke srác bűvöli a labdát. Rövidesen megkapta a roppant megtisztelő „kis Puskás” becenevet.

A Ferencváros gyerekcsapatába kerülve Varga Zoltán első edzője Hajabács Géza volt, akiről egészen a haláláig megkülönböztetett tisztelettel beszélt. Az alapvetően zárkózott, magányos és magának való Varga rögvest magáénak érezte a Ferencváros rendkívüli atmoszféráját, azt a sajátos és egyedi közeget, amelyben – mint egy igazi, nagy családban – mindenkinek megvolt a maga helye, és amelyben létezett ugyan szigorú hierarchia is, ám a családtagokat megillető tisztelet és megbecsülés is járt mindenkinek.

Varga Zoltán (a felső sorban, középen) a Ferencváros ifi-csapatában. Szeretett edzője, Hajabács Géza öltönyben, a felső sorban jobbról a második. Fotó: Varga Zoltán archívuma

Varga Zoltán a maga rendszeretetével és alázatos hozzáállásával jól érezte magát a Fradi-családban. Majd’ három évtizeddel később, hazatérése után ugyanezt a különleges atmoszférát kereste az Üllői úton, és mivel már nem találta meg, ezt próbálta visszacsempészni saját személyiségével.

Kamaszként bekerült Alberték mellé

Tehetsége azonnal szemet szúrt mindenkinek, nem véletlen, hogy 1961. június 27-én, mindössze 16 és fél évesen elutazhatott a Fradi bolgár túrájára, s a Dunav Rusze elleni felkészülési meccsen pályára is léphetett a felnőttek kezdőcsapatában. Nem csupán játszott, de góllal is debütált. Augusztus elején aztán bajnokin is lehetőséget kapott, köszönhetően felnőttek edzőjének, Dodó bácsinak, azaz Mészáros Józsefnek, aki Hajabács Gézához hasonlóan nagyon megszerette a kese szőke tehetséget, és aki azonnal észrevette, hogy Varga Zoltán személyében egy öntörvényű zsenivel van dolga.

Az 1966-os angliai világbajnokságra készülő magyar labdarúgó-válogatott a Népstadionban készült hivatalos csapatfotón. Varga Zoltán az első sor bal szélén ül. Fotó: MTI/Kovács Gyula

Innentől kezdve egészen 1968-as disszidálásáig kirobbanthatatlan lett a Ferencváros kezdőcsapatából. Négyszer lett magyar bajnok, további két-két alkalommal pedig ezüst-, illetve bronzérmes. Részese volt a magyar labdarúgás egyetlen nemzetközi kupagyőzelmének, amikor is 1965-ben megnyerték a Vásárvárosok Kupáját (VVK).

Olimpiai bajnok lett Tokióban

A létszámában és képességeiben egyaránt hatalmas konkurencia ellenére a válogatottaknál is szóhoz jutott. A felnőtt válogatottban 12 alkalommal szerepelt, Európa-bajnoki bronzérmet nyert, és tagja volt az 1964-ben Tokióban aranyérmet szerző olimpiai válogatottnak, valamint az 1966-os világbajnokságon szereplő együttesnek is. Szintén ehhez a korszakhoz kapcsolódik, hogy pályafutása harmadik nagy formátumú edzőjével, Lakat Károllyal 1963-tól az olimpiai válogatottnál, 1967-től pedig a zöld-fehéreknél is együtt dolgozott. Kapcsolatukra mindketten egyaránt szeretettel emlékeztek vissza. (A Lakat Károly 100. születésnapja tiszteletére írt emlékezésünket itt olvashatják!)

Az 1967-ben bajnokságot nyert Ferencvárosnak, még Varga Zoltán is a tagja volt.
Felső sor: Karába, Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Katona, Fenyvesi.
Középső sor: Lakat Károly edző, Juhász, Szűcs, Perecsi, Rátkai, Dóka gyúró.
Alsó sor: Novák, Mátrai, Takács, Géczi, Páncsics, Horváth.
Fotó: MTI/Petrovits László

1968 októberében – először életükben – egyszerre kaptak külföldi útlevelet feleségével, aki akkor már a szíve alatt hordta első gyermeküket. Varga Zoltán Mexikóban tartózkodott az olimpiai játékok színhelyén, felesége pedig Belgiumban egy turistacsoport tagjaként. Tekintettel arra, hogy a kommunista állambiztonság akkor már évek óta figyeltette Vargát, a kitűnő labdarúgó úgy döntött: olimpiai eskü ide, nyitómeccs oda, nem lesz több alkalom családostól külföldön maradni, ezt a lehetőséget muszáj megragadni.

Válogatottbeli csapattársa, a Bp. Honvédban szereplő Kocsis Lajos kölcsönadta neki 200 dollárnyi költőpénzét, majd engedély nélkül elhagyta a magyar olimpiai csapat szállását. Eltűnt az őt keresők elől és rövid ideig tartó mexikói bujkálás, majd más viszontagságok után Európába repült. Akkori szóhasználattal élve disszidált. Soha nem bocsátotta meg saját magának sem, hogy az olimpia előtt hagyta ott a csapatot, ám – mint többször is nyilatkozta – nem volt más választása.

Magasságok és mélységek külhonban

Innentől vette kezdetét külföldi karrierje, amely teljes egészében leképezte Varga Zoltán egész pályaívét. Egyszerre voltak ugyanis megtalálhatók benne a káprázatos felvillanások (egyetlen bajnoki év is elég volt Aberdeenben ahhoz, hogy az évszázad legjobb játékosai közé válasszák Skóciában, az év gólját szerezte Hollandiában, kulcsszereplője volt a Borussia Dortmund Bundesliga II-ből történő feljutásának), illetve az olyan epizódok (eltiltás, bundabotrány, edzőjével való konfliktus), amelyek a személyét gyakran utolért meghurcoltatások, hányattatások listáját gyarapították.

Varga Zoltán 1973-ban Aberdeenben, skót csapattársaival. Az Aberdeen FC hivatalos szavazásán Vargát az évszázad legjobbjai közé választották a skót csapat szurkolói, jóllehet, csupán egy idényt töltött a klubban. Fotó: Varga Zoltán archívuma

Élt Hollandiában, Belgiumban és Skóciában is, ám végül Németországban telepedett le, és bár a legmagasabb szinten való edzői munka reményében elvégezte a világhírű, kölni edzőképző főiskolát, csak alacsonyabb osztályú csapatoknál kapott munkát. Éppen ezért az 1980-as évektől civil foglalkozása mellett dolgozott csak a labdarúgásban. Biztosítási ügynök lett, ahol a kezdő ügyintéző-tanoncból néhány év leforgása alatt a Casco-részleg vezetőjévé küzdötte fel magát, és ezen civil hivatása mellett amatőr csapatok trénere volt.

1991-ben hazajött, hogy pályára lépjen azon a gálameccsen, amelyet Albert Flórián 50. születésnapjára szerveztek. Egyszerre volt felemelő, de ugyanakkor megdöbbentő is, hogy a Fradi-szurkolók milyen elképesztő rajongással és szeretettel veszik körül 1968-as disszidálása és több mint húsz évnyi távolléte ellenére is. Sokan megérezték, hogy ennek még lehet folytatása.

Valódi profizmust hozott Németországból

El is érkezett a nagy pillanat, amikor 1996 őszén a szurkolói támadások miatt lemondott Novák Dezső helyére a Ferencváros akkori vezetése hazahívta a kispadra Varga Zoltánt.

Egycsapásra az érdeklődés középpontjába került, és nemcsak a múltja, valamint a frissen ráruházott feladat miatt, de azért is, mert nyilatkozatai, megnyilvánulásai egy új világot, egy idehaza addig teljességgel ismeretlen szemléletet is megjelenítettek. A rossz játékot rossz játéknak, a gyenge teljesítményt gyenge teljesítménynek nevezte a nyilvánosság előtt is, és nála nem voltak érinthetetlen játékosok, kizárólag a pályán mutatott produktum számított. Mindez teljesen új volt a labdarúgásunkban akkorra már teljesen eluralkodó mismásoláshoz, ál-profizmushoz képest.

A Ferencváros csapatát 1996 ősze és 1997 nyara között közvetlenül irányító szakmai stáb. Balról: Borbély László kapusedző, Varga Zoltán vezetőedző, Rácz László pályaedző. Fotó: Varga Zoltán archívuma

Egy baj volt csak ezzel: ismerve a közeget, kódolva volt, hogy előbb-utóbb konfliktushelyzet áll majd elő. Ez be is következett. A tavaszi idényt már egy mesterségesen felfokozott állapotban játszotta végig a Ferencváros, amelynek során többször is ott lebegett Damoklész kardja Varga feje fölött. Az ilyen körülmények között kivívott bronzérem arannyal ért ugyan fel, ám hiába: alig ért véget a bajnokság, Vargát azonnal kirúgták az Üllői útról. A legnépszerűbb magyar csapat, a Ferencváros másfél évtizedes züllése akkor vette kezdetét, amely egészen a 2010-es kormányváltás utáni időszakig kitartott.

A szurkolók rajongtak érte, a hatalmasságok kicsinálták

Az Üllői úti közönség túlnyomó többsége rajongva szerette Vargát, mert értékelte azt, hogy megalkuvást nem ismerve ment a maga útján, és következetesen képviselte a saját személyisége által diktált, valamint a profi világból magából hozott elveit. Varga Zoli különleges kálváriája, amelyen hazatérése után keresztülment, abból származott, hogy rendszerváltozás ide, demokrácia oda, ugyanazok az erők munkálkodhattak a tönkretételén, amelyek a kommunizmusban bebetonozták hatalmukat és befolyásukat, s amelyek bárki más ellen is hasonló módon léptek fel, aki hatalmukat veszélyeztette.

Miután a Fraditól elküldték, Varga Zoli egy ideig még tovább próbálkozott, hogy megváltsa a magyar futballt. Edzősködött a Honvédnál, Dunaújvárosban, Diósgyőrben, és Győrött is. Szakmai rátermettségét igazán csak a számára nyugodt hátteret biztosító Dunaújváros csapatánál volt módja bizonyítani. Itt előbb élvonalba vezette a hosszú évek óta másodosztályban sínylődő csapatot, majd az NB I-ben is élcsapattá kormányozta a vasgyáriakat, lerakva a később bajnoki aranyat nyerő együttes alapjait. A többi állomáshelyén eredménytelen maradt, már amennyiben a győzelmeket és a sikereket tekintjük egy edző eredményességi fokmérőjének. Ha azonban az egyéb szempontokat is mérlegre tesszük, teljesen más képet kapunk.

Jellemző kép Varga Zoliról: hazatérése után többnyire szivarozva, sportosan elegáns öltözékben, és a mérkőzéseket végigállva irányította aktuális csapatát. Itt a Ferencváros vezetőedzőjeként figyeli a játékot 1996 őszén.
Fotó: MTI/Bruzák Noémi

Megnyilvánulásai alapján Varga Zoltánról rövid idő alatt kiderült, hogy a legnagyszerűbb, legprofibb gondolkodású magyar futballszakemberek egyike, és megfelelő háttér mellett a magyar futball általános állapotán is javítani tudott volna. Páratlan érzéke volt a tehetségek észrevételében, viszonylag rövid edzői karrierje is számos példával szolgált erre. Emellett kendőzetlen őszinteséggel tárta fel a magyar futballban fellelhető visszásságokat, amelyek – szerinte – eleve meggátolják labdarúgásunk felemelkedését. Amíg életében legtöbbször lehurrogták kritikus észrevételeit, halála óta egyre többen idézik meglátásait, és ismerik el, hogy minden lényeges kérdésben igaza volt.

Mi állt a kompromisszumképtelensége mögött?

Varga Zoltánt szinte mindenki, mint labdarúgót, esetleg edzőt őrzi emlékezetében. Csak kevesek előtt ismert, hogy emberi tartásában, ha lehet, még a sportemberit is felül tudta múlni, így érdemes erről is szólni néhány szót. A legtöbb embernek – ideértve tisztelőit is – szinte azonnal az jut eszébe róla, hogy nem volt kompromisszumra képes ember. Legjobb, ha szó szerint felidézzük, Varga Zoltán hogyan látta önmagát ebben a kérdésben:

„Sokan mondták nekem, hogy hiányzik belőlem a kompromisszumra való hajlandóság. Én belátom, hogy bennem nincs elég kompromisszumkészség, pedig kellene. De amikor ezen gondolkodom, mindig eszembe jut, hogy nem is lesz. Gyerekkoromban elromlott bennem valami. Soha nem tudtam hazudni. Nem tennék olyat, amivel nem értek egyet, mert nem tudnék aludni: egy perc nyugalmam nem lenne azután. Én a rosszra soha nem fogom azt mondani, hogy jó. És azt sem hiszem, hogy a távolabbi célokhoz hazugságokon és jellemtelenségen keresztül vezetne az út. Én ezért maradtam fiatal, ahogyan sokan mondják: olyan, mint egy kisgyerek. Ez egyfajta naivitással is együtt jár. Életem során sokan becsaptak emiatt, de nem bántam meg semmit. Lehetett volna könnyebb az életem, de ha tükörbe nézek, azt látom: az én szemem mindig nevet…”

(Varga Zoltán: Valahogy mindig félúton)

Életpályája, különösen annak második fele, amely 1996-tól már ismét a szemünk előtt zajlott, hűen visszaigazolja Varga Zoltán önjellemzését. Akiknek volt szerencséjük személyesen, közelebbről is ismerni, azok megerősíthetik: valóban mindig ott volt szemében a hamiskás, klasszikus Varga Zolis mosoly.

Közvetlen, szerény, melegszívű ember volt

A sors ajándékaként magam is közeli, jó kapcsolatot ápolhattam Varga Zolival több mint 10 éven át. Többször is módom volt megtapasztalni, hogy milyen elképesztő nimbusza van a szurkolók körében, igaz, arra is láttam példát, amikor pitiáner senkiházik kellemetlenkedéseit kellett elszenvednie.

Társaságában soha, egyetlen pillanatra sem lehetett azt érezni, hogy ő egy olimpiai bajnok, egykori világklasszis labdarúgó. Mindig közvetlen, barátságos, allűröktől mentes volt. Tényleg csak a hazugsággal és a becstelenséggel szemben volt képtelen megalkudni, mert amúgy széles látókörű, nyitott, jóindulatú személyiség volt, aki őszintén érdeklődött barátai élete iránt, és együtt örült velük azok sikereinek.

Utoljára „Valahogy mindig félúton” című életrajzi kötetének megjelenését követően találkoztunk személyesen. Felhívott és azt mondta:

„Már szinte mindenkinek odaadtam a könyv tiszteletpéldányát, aki a listámon van, csak a tiéd van még nálam. Találkozzunk végre, hogy odaadhassam!”

Dedikálta, átadta, és persze beszélgettünk is egy jó nagyot. Elmondta, hogy eredetileg a Testamentum címet szánta a könyvnek, csak végül meggyőzték, hogy változtasson, mert ez úgy hangzik, mintha a halálra készülne. Amikor aztán elkezdtem olvasni a könyvet, megdöbbenve láttam, hogy már az első bekezdésben azt írja: leginkább azért örül a könyv megszületésének, mert nem akarja, hogy rendetlenség, elrendezetlen, kibeszéletlen ügyek maradjanak utána. Ha belegondolunk, hogy bő másfél évet élt már csak a kötet megjelenése után, nehéz szabadulni a feltevéstől, hogy talán megérezte, megsejtette a tragikus jövőt…

A zöld gyepről ment a Mennyországba

Végzetes tragédiája is a focipályához kötődik… 2010. április 9-én szokásához híven futballozni ment barátaival. A zuglói Kövér Lajos utcában játszottak, amikor az első félidőt követően Varga Zoli fáradtságra panaszkodott és cserét kért. A kispadon ülve drámai hirtelenséggel lett rosszul, elveszítette az eszméletét is, és a kiérkező mentők hiába próbálták újraéleszteni, sajnos nem jártak sikerrel. A korábban többször is katéterezett szíve, amely két infarktuson volt már túl, feladta a küzdelmet. A hozzá leginkább illő helyen, a futballpályán, mezben és stoplis cipőben érte a halál. A 65 évesen elhunyt Varga Zoltánt végül a Szent István Bazilika altemplomában helyezték örök nyugalomra.

Január elsején lett volna 80 éves. Ismerve őt, nagyon valószínű, hogy nincs túlzottan nagy ünneplés odafent, mert Varga Zoli nagyon nem szerette, ha ünneplik. Az ellen azonban aligha lehetett kifogása, hogy a mennyei futballpályán játsszon egy jót egykori társaival. Vérre és tétre menően – ahogyan azt idelent is mindig csinálta.

Vezető kép: MTI/Matusz Károly