“Kultúrharchoz kultúra kell” – efféle vészjósló címmel jelent meg a majálisok körkapcsolásaira emlékeztető villámvágásokkal, hangulatjelentésekkel teletűzdelt, a két legvérmesebb kultúrprefektust (Kolosi Tamást, a Líra könyvkiadó elnökét és Radnóti Sándort, az ELTE esztétika tanszékének professor emeritusát) megszólaltató harctéri jelentés a Vörös Brigádok frontlapjában, a 168 Órában. Az utánfutóként megszólaló, az ügyeletes fasisztát alakító Szőcs Géza pedig sérelmeiről, elnyomatásáról mesélt a csapatnyomtatvány hasábjain. Persze csak bezárójelezve, ahogyan egykor a hadifoglyok üzentek haza: nem is olyan rossz itt nekünk. A lövészárkokba besorozott rohamírók, frontkurátorok és az önkéntes frontszolgálatra bejelentkező gyenge fizikumú, betegeskedő, de lánglelkű költőtizedesek napiparancsa így szól: Közelednek már a horizonton túlról a politikai kereszténység, a rasszizmus és az etnocentrikus nacionalizmus páncéloshadosztályai. Ugyan hallani az égboltot, a látóhatárt betöltő fasiszta hordák mennydörgő üvöltését, a rettenetes lánctalp-csikorgást, de puskádat, amit a néphadseregünk és a bányákban, gyárakban, üzemekben saját testét véresre robotoló nép jóvoltjából a harchoz megkaptál, a válladhoz szegezd, lábad alatt a félelmetesen reszkető földbe fúrd bele magad, tapodtat se hátra! Harcolj, hogy legyen újból holnap! Harcolj, hogy legyen újból világosság! Kiáltásunk, ami vastorkainkat elhagyja, legyen pedig: Esterházyért!
A körkapcsolás elején megszólal Radnóti Sándor, aki így jellemezte a kultúr-hidegháború, az ún. “semlegesség” időszakát:
Az állam egészen a második Fidesz-kormányig megőrizte semlegességét, nem avatkozott bele polgárainak életformájába, kulturális választásaiba. Emlékezetesek voltak azok a gesztusok, amelyeket a baloldali kormányok újra és újra megpróbáltak a jobboldali kultúra felé tenni. Ennek szimbolikus pillanatai voltak, amikor emberek magas díjakat elfogadtak, de a miniszterelnökkel nem voltak hajlandók kezet fogni. Úgyhogy én azt az állítást, hogy a jobboldali kultúra el lett volna nyomva, nem látom alaposnak, bár természetesen lehetnek sérelmek, amelyek egy része jogos.
Tanulság: a NER és az újjászületett gonoszorbán előtt még minden rendben volt, rend volt a kultúrában, akárcsak a magyar fociban. Szőcs Géza kontrapunktként felemlegeti saját kellemetlen esetét, állítása szerint az Élet és Irodalom, amely majd húsz évig volt szellemi otthona, egyszer csak eldöntötte, hogy neki ott többé helye nincs.
Szőcs Géza. Forrás: blogstar.hu
“Konfliktus, nőügy, anyagi vita nem volt köztünk, csak politikai okra gondolhattam.” A 168 Óra ezért megkérdezte Kovács Zoltánt, az ÉS főszerkesztőjét, aki azt válaszolta: “Szőcs Géza utoljára 1996-ban közölt az ÉS-ben. Később nem küldött verset, olyan tehát nem fordult elő, hogy nekünk szánt írását ne közültük volna. Amit mond, ezek ismeretében értelmezhetetlen.”
Érdekes. De haladjunk, haladjunk.
Kolosi Tamás kijelentette, hogy a
jobboldai művészet teljesítményét Szilágyi Istvántól Kányádi Sándorig, Szőcs Gézától Fehér Béláig, Márai Sándortól Kertész Imréig a könyves szakma mindig nagyra értékelte.
Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Azt ugye értjük, hogy a politikai paradigmák árnyékán törvényszerűen átlépő Kertész Imrét csak azért tartják (halálában is) az ellenoldal frontszolgálatosának, mert Európa önvesztését és pusztuló jövőjét már jóval korábban kitapogatta, mint ahogyan más, valóban jobboldali közszereplők-közírók-politikusok ezt gondolati vagy retorikai elemként felhasználták volna. Megítélésének nem tett jót, hogy elfogadta a Szent István-rendet. Kertész konzervativizmusa véletlenül sem a végletekig szigorított (ezért sokak számára elviselhetetlen) egzisztencialista erkölcséből ered, ugye, Kolosi elvtárs?
Radnóti Sándor dob egy koncot az üvöltő, az egymást tépő kutyakölyköknek, amikor kijelenti, hogy a jobboldal sértettségének tényleg van (lehet) valamiféle történelmi alapja.
Lényegében arról van szó, hogy a reformkor óta a magyar kultúra legértékesebb dolgai a baloldalon vagy a liberális oldalon születtek meg. Ennek egyáltalán nem kell így lennie, Romániában (!) például első osztályú értelmiségiek, nagy filozófusok, vallástörténészek voltak vasgárdisták.
Most következzék egy pillanatnyi hallgatás, amíg “a kivégzőosztag újratölt”.
Nagy levegő.
Lövések. Halottak. Csendek.
Majd így folytatja:
De a magyar tradíció történetesen ilyen. Ennek az irányát időnként megpróbálják megváltoztatni, de hát hihetetlenül csenevész az a névsor, amivel elő tudnak állni, lényegében Wass grófra, Nyírő Józsefre és Tormay Cécile-re szorítkozik a katalógus, miközben a 20. század egyetlen igazán nagy konzervatívját, Babits Mihályt liberális vagy baloldali felforgatónak nézik.
Radnóti Sándor. Forrás: Szombat
Radnóti kijelentései alapján a leglényeg a következő: frusztráció van a támadások mögött. Az irodalomtörténész szerint a jobboldal két zászlóhordozó mentén indítja csapatait, ugyanakkor: “a Békés Márton-féle megszólalás és a Szakács-féle klasszikus tisztogatási javaslat között nem lehet egyenlőségjelet tenni”.
Kolosi Tamás véleménye leegyszerűsített, jobboldali belháborúról, (marxista terminológiával, vörössel kivastagítva a tartalmat) a termelőeszközök birtoklásáért zajló hatalmi harcról beszél:
Biztos, hogy ez a pénzről is szól, de inkább a befolyásról. Emlékszem, a kilencvenes évek végén, amikor Orbán Viktor először lett kormányfő, a Fidesznek komoly problémái voltak azzal, hogy ne a szélsőséges politikai vonulatok nyerjenek teret a kultúrában. Most ezek az illiberális politikát támogatni akaró szélsőségek támadják a jobboldali konzervatívokat. Az egész a jobboldalon belül folyik.
Kolosi kiemeli, hogy L. Simon László valami hasonlót érezhet most. A költő, volt kulturális államtitkár működése nem kevés indulatot gerjesztett, mert ő volt az, aki azt írta a Figyelőnek: “azoknak, akik a saját tehetségtelenségüket a liberálisok ma már nem létező, túlzott támogatásában látják, Kassák nyomán azt tudjuk üzenni: művekkel csak művek vitatkozhatnak. A párthűség nem pótolja a tehetséget.”
A lap utolsó kérdésére, miszerint: “Lesz ebből szélsőjobboldali őrségváltás? Elitizmus helyett plebejusság?”, Radnóti és Kolosi páros együtt adott választ. Kezdjük Radnótival, aki felhívja rá a figyelmet, hogy a népi-urbánus-vitában a “népiek” ugyanolyan színvonalat képviseltek, mint az “urbánusok”, ez ma már nincsen így, a jobboldal, a népiek “elsatnyultak”.
Így hát jönnek megint a listák, néha az embernek az a gyanúja, hogy a képességesebb és főleg az olvasottabb pártkatonák kizárólag a balliberálisok provokálására mondanak olyanokat, hogy a kultúrájuk halott. De az is lehet, hogy Bencsik András komolyan gondolja, hogy Esterházy napja lemenőben, Döbrentei Kornélé felmenőben van.
De a figyelmeztetőleg felemelt ujj végül leereszkedik és megpihen az igazi bűnösökön:
De az alapokat nem ebben, hanem az amerikai alt-right, alternatív fasiszta jobboldalban kell keresni, amelyet a 888.hu művelt és olvasott köre követ. Mert a mai magyar politikának három olyan eleme van, ami ezzel nagyon kvadrál: a politikai kereszténység, a rasszizmus és az etnocentrikus nacionalizmus.
Kolosi Tamás végül eképpen zárja a fronttudósítás megrázó sorait, amit egyben győzelmi jelentésként, fölényből zár le, amikor elmondja:
a kultúrharc a különböző értékek küzdelmét jelenti, itt pedig a tüzet szítók nem a kultúrában jeleskednek, csak a harcban. Kultúrharchoz pedig kultúra kell.
PS/SZDM; Forrás: 168 Óra/Szénási Sándor; Fotó: 168 Óra (a kiemelt képen Kolosi Tamás látható)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS