Koskovics Zoltán: a propaganda-áradat formálta át az amerikaiak gondolkodását

Az első amerikai polgárháború iszonyatos szenvedést és pusztulást hozott az országnak. Mire elcsendesedtek az ágyúk, a népesség 2 százaléka, mintegy 620 ezer amerikai vesztette életét, majdnem egymillió ember sérült meg súlyosan vagy tűnt el örökre. Az Egyesült Államok történetének legvéresebb háborújához képest a vietnámi vagy éppen a második világháború amerikai veszteségei is jócskán elmaradnak. Örök leckének bizonyult ez Amerika számára. Napjainkban azonban olyan folyamatokat figyelhetünk meg, ami ismét aggodalomra adhat okot, csakúgy, mint Abraham Lincoln megválasztásakor, 1860-ban. Az izgalmas történelmi összefüggésről az Alapjogokért Központ elemzője, Koskovics Zoltán írt. A “Bull Run az interneten és az éterben” című publikációt portálunk változtatás nélkül közli.

A polgárháború eljövendő borzalmai 1861-ben még nem voltak megjósolhatóak. Olyannyira nem, hogy a washingtoni polgárság a háború első jelentős ütközetét kiváló alkalomnak látta egy piknik megszervezésére. Az első Bull Run-i csata „közönsége” borozgatás és falatozás közben láthatta „élő egyenesben” azt, ahogy a déli csapatok fájó vereséget mérnek az északiak soraiban harcoló fiaikra. Ez a történelmi furcsaság, azért bír jelentőséggel, mert elnézve az amerikai média teljesítményét az éterben és az interneten, alig szabadulunk attól az érzéstől, hogy egy digitális Bull Run szemtanúi vagyunk, és amit látunk nem más, mint nyitó-akkordja egy közelgő vészterhes időszaknak az USA történelmében. Az amerikai fősodorban nagy túlsúllyal rendelkező progresszív média, a CNN „hírtelevízió” vezetésével nap, mint nap becsmérli Donald Trump elnököt vállalhatatlan stílusban.

Az amerikai újságírás valamikori zászlóshajója, a New York Times összeesküvés-elméleteket gyárt, és az elnök demokrata ellenfelei a Kongresszusban teljesen mondvacsinált indokkal indítottak ellene alkotmányos felelősségre-vonási eljárást. Az elnök maga, és a Trumpot támogató hírforrások erre folyamatos, személyeskedéstől sem mentes ellentámadásokkal válaszolnak. Az eredménye mindennek az, hogy az amerikaiak egyre több dühvel viszonyulnak egymáshoz és a közösségi hálókon nem ritka a nyílt gyűlölködés. Úgy tűnhet, hogy mindez újkeletű fejlemény, de valójában csak a belviszály intenzitása emelkedett a forráspont közelébe, Trump elnöklése alatt. A marakodás, talán nem meglepő módon, nem sokkal azután ütötte fel a fejét, amikor az Egyesült Államok elvesztette szimbolikus jelentőségű külső ellenfelét a Szovjetunió szétesésével. A hidegháború vége felé közeledve a szovjet Amerika-szakértő Georgij Arbatov azt találta mondani tengerentúli kollégáinak, hogy „Szörnyű dolgot teszünk most veletek. Megfosztunk egy ellenségtől.”  Szavai profétikusnak bizonyultak, hiszen már a hidegháború utáni első elnököt, Bill Clintont is több nemtelen belső támadás érte hivatali ideje kezdetétől fogva, amely a Lewinsky-ügyként ismert, a végletekig eltúlzott afférban, és egy teljesen mondvacsinált alkotmányos felelősségre-vonási eljárásban csúcsosodott ki. Az alaptalan uszítást ekkor még a republikánusok nyakába lehetett varrni, de hamarosan a demokraták „méltó” módon megbosszulták magukat, amikor az ifjabb Bush elnök ellen a legalantasabb, személyeskedő propagandát is felhasználták. Emberek millió gondolják még ma is a volt elnökről, hogy egy ostoba fajankó. Ezután következett Obama, aki emlékezzünk: „szélsőséges muzulmán”, „kenyai” és teljesen „illegitim” elnök volt, ha hihetünk a republikánus mozgalom szélső szárnyának.  Már ekkor barátságok, házasságok és családok mentek rá arra, ahogy a rendületlen propaganda-áradat átformálta az egyszerű amerikaiak gondolkodását.

Történelmi léptékben, szinte varázsütésre lett a meggyőzendő politikai vitapartnerből ádáz, nemtelen ellenség a hétköznapi amerikaiak szemében is. Így érkeztünk el Donald Trump megválasztásához, ami a verbális agresszió soha nem látott lavináját indította el. Az „ellenállás” az első naptól bitorlónak tartja, a média hazugnak hazudja még akkor is, amikor teljesen őszinte. De, mindez semmi a „Russiagate” néven elhíresült boszorkányüldözéshez képest. Az amerikai fősodor, és kommentátorok egész hada állította be Donald Trumpot orosz ügynöknek éveken át. A dolog iróniája az, hogy amikor végül kiderült, hogy Trump nem játszott össze az oroszokkal, a támadók arra a szerintük védhető álláspontra vonultak vissza, hogy jó, de az oroszok akkor is őt támogatták azzal a céllal, hogy aláássák az amerikai demokráciát és egymás ellen fordítsák az amerikaiakat. Kérdem én: tudná ezt Putyin jobban csinálni, mint az amerikai újságírók, maguk? Mert ugye azt, hogy honfitársaikban egymás iránt gyűlöletet szítanak nem kell külön bizonygatni. De a demokráciát magát is aláássák. A modern tömegdemokrácia elengedhetetlen feltétele ugyanis az, hogy a választók pontos, széleskörű tájékoztatást kapjanak. Ők hozzák meg ugyanis az ország irányával kapcsolatos legfontosabb döntéseket. Hogyan tehetnék ezt meg, ha tényeket alig kapnak, sokkal inkább tendenciózus propagandát? A folyamatos feszültségkeltés és az objektivitás hiánya a Demokrata Párt elnökjelölti előválasztásaira is rányomta bélyegét. A balra húzó orgánumok, különösen az MSNBC, a pártatlanságot sutba dobva igyekeztek Bernie Sanders kampányát minden módon, alantas eszközökkel is, aláaknázni. Így, mivel a párt vezetése érezte a fősodratú sajtó cinkos összekacsintásba hajló támogatását, lehetővé vált az is, hogy a demokraták egy belső alkut követően, az előválasztások intézményét kiüresítve egy olyan 77 éves embert jelöljenek az elnöki posztra, -Joe Biden személyében-, akiből teljesen hiányzik a vezetéshez elengedhetetlen dinamizmus és szellemi frissesség.

Bár nyilván joggal lehet hibát találni a Trump adminisztráció kezdeti járványügyi lépéseiben, az amerikai sajtó magát a koronavírus járványt is a tömeghisztéria fokozására használja. A vezető „híradók” egyszerűen elkapcsolnak a rendszeres elnöki sajtótájékoztatókról, ha Trump olyat talál mondani vagy tenni, ami nem tetszik nekik. Amikor visszakapcsolnak, „újságíróik” kérdésnek álcázott vádaskodást folytatnak. Demokrata kormányzók nyíltan beszélnek arról, hogy szembe fognak menni az elnök járványügyi döntéseivel, ha nem értenek egyet vele. Már többtízezer amerikai vesztette életét a kór terjedése miatt és a gazdaság lélegeztetőgépen van.

Ki tudja, milyen áldozatokat követel még a válság a novemberi választásokig? Miközben a média nézettsége az egekbe szökik, Amerika szép lassan önmaga ellenségévé válik. A folyamat megállíthatatlannak tűnik és már most tudhatjuk, hogy az elnökválasztás eredménye nem csitítani fogja az indulatokat, hanem szítani azokat. Ha ez így folytatódik, könnyen eljöhet a pont, amikor már az amerikaiak egyik fele nem hajlandó egy országban élni a másikkal, nem azért, mert valamiről másként gondolkodnak, hanem azért, mert a sajtó meggyőzte az embereket arról, hogy a szomszédiak gazemberek, pusztán azért, mert nem úgy szavaznak, ahogy kéne. Mindez súlyos belső viszállyal fenyegeti az Egyesült Államokat. Természetesen rossz hír ez mindannyiunknak hiszen, ha azt kell elfogadnunk, hogy a nyugati világ vezető hatalmában állandósul a hideg-polgárháborús állapot és a feszülő belső ellentétekre kénytelen összpontosítani, az elkerülhetetlenül vezet majd súlyos világpolitikai gondokhoz, a globális erőegyensúly visszafordíthatatlan megbomlásához és a világgazdaság pandémián is túlmutató válságához.

Forrás: Alapjogokért Központ/Koskovics Zoltán