A nyugati előadóművészet és irodalom elleni keresztes hadjárat minden eddiginél magasabb szintre hágott. A keresztes vitézek azt vallják, hogy a klasszikus színdarabokat és zeneműveket vagy át kell írni az ő világszemléletük szellemében, vagy törölni kell őket. Így esett meg, hogy a Carousel című musical új feldolgozása egészen másként végződik, mint az eredeti – írja a Látószög blogon Frank Füredi publicista. A Carousel új feldolgozásban tehát Billy számára nincsen hely, bűneinek megváltásáról már nem is szólva. Helyette Louise-t a helyi nagyasszony – nyilván a helyi MeToo-szervezet vezetője – veszi kezelésbe, s igazgatja az üdvözülés felé vezető úton.
Mint az észrevehető, a BLM-mozgalom kitörése óta egyre több irodalmi klasszikust vádolnak meg, miszerint a mondanivalójuk rasszista. A Diótörőt például azzal támadják, hogy koreográfiája és jelmezei mindig is a sztereotípiák sulykolását szolgálták, és lealacsonyítóak és sértőek a kínaiakra nézve. Nemegyszer szólították már fel a művészeket, hogy képzeljék újra a Diótörőt, s hántsák le róla a rasszista kulturális eltulajdonítás szégyenteljes jegyeit. A rasszista sztereotípiák elmosásához a Párizsi Operaház is csatlakozott. Nemrégiben 66 oldalas jelentést adott közre arról, miképp érvényesíti a sokszínűség melletti elkötelezettségét a balett-előadásokban. Alexander Neef művészeti igazgató közölte, hogy az intézmény fel fog lépni a klasszikus balett-előadásokban fellelhető karikaturisztikus rasszista ábrázolásmód kiküszöbölése érdekében. A balett-táncosok mindig is gyakran festették fehérebbre magukat az olyan művek előadásain, mint amilyen a Giselle vagy A szilfid, hogy ezzel is természetfölötti légkört teremtsenek. Manapság azonban a természetfölötti, kísérteties hangulat keltésének ezt a módját gyakran ítélik el azon az alapon, hogy az ilyesmi a fehér felsőbbrendűséget hivatott hangsúlyozni.
Beethoven azért lett híres, mert fehérbőrű és férfi volt
Az utóbbi években a klasszikus zenét is támadták a rendkívül felvilágosult nyugati emberek. Erre a legjobb példa, amikor 2019-ben Philip Ewell feketebőrű zeneelmélet-professzor a Zeneelméleti Társaság tanácskozásán tartott beszédet az Ohio állambeli Columbusban. Azt fejtegette ugyanis, hogy a klasszikus zenét súlyosan kompromittálja önnön fehérsége. Ebből a nézőpontból, amely szerint a világon minden a fehér rasszizmus jegyeit hordozza, a klasszikus zenében felmutatott értékek egytől egyig a fehérség megnyilvánulásai. Ahogy Ewell kifejtette, mind fehér faji keretbe ágyazódnak. Beethovent tehát nem zsenialitása miatt tartják nagy tiszteletben a klasszikus zene kedvelői, hanem mert Ewell szavaival szólva kétszáz éven át sztárolta őt a fehér és a férfi szemlélet – fejtegeti Frank Füredi a Látószög blogon. Időnként még a komolyzenei sajtó is mintha a fehér felsőbbrendűség megnyilvánulását látná abban, ha valaki a komolyzene szerelmese. Tavaly szeptemberben Alex Ross kritikus, önnön fehér amerikai mivoltának terhe alatt roskadozva úgy festette le a komolyzene világát, mint ami mind történelmében, mind jelenében vakítóan fehér. Azt ajánlotta a klasszikus zenének, lássa be, hogy egész történetét rendszerszintű rasszizmus hatja át. Minthogy a klasszikus zenét bajos lenne átírni, a nyugati kultúra ellenfelei kénytelenek beérni azzal a követeléssel, hogy a koncerttermekben drámaian növeljék meg a fekete előadóművészek számát.
A nyugati klasszikus művészeti örökség elleni kultúrharc legalattomosabb megnyilvánulása az a törekvés, hogy az irodalmi kánon néhány legjelentősebb alkotását töröljék vagy tegyék láthatatlanná. Itt van például az a kampány, amelynek célja, hogy töröltesse Geoffrey Chaucert az egyetemi tananyagból. Chaucert, akiről joggal állítható, hogy ő az angol költészet hagyományának megalapítója, azzal vádolják, hogy nemi erőszakot követett el, rasszista volt és antiszemita. Így aztán a Leicesteri Egyetem januárban már közölte is, hogy törli Chaucert az angol irodalom-tananyagból. Más problematikus költőkkel egyetemben „a fajról, az etnicitásról, a szexualitásról és a sokszínűségről” szóló kurzusoknak adja át a helyét. Ha pedig egyszer Chaucert a süllyesztőbe lehet helyezni, meglepődhetünk-e azon, hogy Shakespeare is terítékre kerül? Az Egyesült Államokban egyre nő az olyan tanárok száma, akik nem hajlandók Shakespeare-t oktatni, mondván, hogy művei a nőgyűlöletet, a rasszizmust, a homofóbiát, az osztálygyűlöletet és az antiszemitizmust propagálják
– írja a publicista. Hozzátette: a szóban forgó tudatlan nyárspolgárok tudatták a School Library Journal-lel, hogy ejtik a Hamletet, a Macbethet, a Rómeó és Juliát, valamint más hasonló színdarabokat, s így teremtenek helyet modern, sokszínű és befogadó szellemű hangoknak. Szép tőlük, hogy legalább nem követik a Carousel színreállítóinak példáját, s nem írják át a Shakespeare-drámákat a woke-hívek szája íze szerint. A nyugati civilizáció woke-lelkű ellenségeihez hasonlóan az iszlamisták is féktelen gyűlöletet táplálnak minden olyan kulturális örökség ellen, ami más értékekhez kapcsolódik, mint az övék. Frank Füredi összegzésül leírja: szerinte kötelességünk, hogy védelmünkbe vegyük a klasszikusokat, és ne engedjük meg az olyan embereknek, akik szemében a művészet nem több politikai csatatérnél, hogy besározzák őket.
Akik megfosztanák az embereket a klasszikusok élvezetének élményétől, nem érik be a művészet eltörlésével. Ha győztesen kerülnének ki a kulturális értékek körül zajló konfliktusból, a közélet újabb területeit vennék célba – különös tekintettel a szabadságjogokra, amelyeket ma még akadálytalanul élvezhetünk
– írja a publicista.
Forrás: látószögblog.hu; Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS