A Tanácsköztársaság véres szellemisége szabadulhat ki a palackból, ha hagyjuk...

Tavaly, a nyári szünetben végre-valahára elolvastam kedvenc íróm, Fekete István Zsellérek című regényét. Vállalt kereszténysége, műveinek hangvétele és mély mondanivalója, természetszeretete, valamint rendkívül olvasmányosan megírt horgász-vadász történetei okán eddig is a legnagyobbak között tartottam számon Fekete Istvánt, de ez a regénye még magasabb polcra emelte az értékrendemben. Annál aggasztóbb, hogy az említett könyvében nemcsak a múltat, de a jövőt is megírta, ha ugyanis megnézzük az elmúlt időszak történéseit, azt tapasztalhatjuk, hogy a Tisza Párt háza táján több mint száz év elteltével tényleg visszaköszön a Tanácsköztársaság szellemisége.

Az eredetileg szeretetországot hirdető Tisza-vezér színre lépése első pillanatától fogva produkált agresszív viselkedés-jegyeket, de ezek egyre gyakrabban nyílt fenyegetéssé erősödtek. Fenyegetett már meg bezárással tévécsatornákat, megszűnéssel újságokat, újabban pedig visszatérő módon börtönről és rácsról beszél. Az egykori vezérkari főnök pedig pisztollyal járkál lakossági fórumot tartani, emellett célzott arra, hogy katonaként tudják, miként kell a közelharcban helyt állni. Mindezek mellé társul egy gyűlöletalapú propaganda, amelynek hatása immáron megjelent a szimpatizánsi körben is, hiszen a miniszterelnök országjárásának több állomásán Tiszás provokátorok jelentek meg és háborgatták a jelenlévőket, sőt, volt, ahol ez verbális, vagy akár fizikai agresszió formájában is testet öltött.

Amint azt a Zselléreket olvasva, Fekete Istvántól tudhatjuk, ugyanezek a folyamatok játszódtak le a Tanácsköztársaság hatalomra kerülése előtt is, 1918-1919 fordulóján. Az író hitelessége nem vonható kétségbe, hiszen 1900-ban született, vagyis fiatal felnőttként tisztán érzékelhette, mi történik az országban. Íróként ezt vetette papírra, olyan tisztán és érthetően, amit sosem bocsátottak meg neki a kommunisták. Elsősorban a Zsellérek című regénye volt az oka annak, hogy kevéssel a második világháború után Rákosiék politikai rendőrsége bosszút állt az írón. Kiverték a szemét, leverték a veséjét és miután aljasul kidobták egy autóból és magára hagyták, s csupán annak a két járókelőnek köszönhette, hogy életben maradt, akik segítettek rajta.

A fenti idézetben szereplő Tamás bácsi nem más, mint a főhős, Péter szállásadója. Egyébként egy derék, tisztességes ember, akit azonban az első világháborút követő erőteljes bolsevik propaganda magával ragad, lelkes szószólója lesz a Linder Béla-féle elmebajnak (Nem akarok több katonát látni!) és elkötelezett híve, hogy Kun Béláék kezébe kerüljön az ország irányítása. A kötetben több helyen is megírt elégedetlensége és értetlensége ma is megfigyelhető azon Tiszás kommentelőknél, akik "Bezzeg Romániáznak", a „mindenszarizmust” hirdetik, akik szerint "itt diktatúra van" és akik nem értik, hogy miként képes valaki még mindig támogatni Orbánt és a kormányzópártokat.

Ma is gyakran elhangzik ugyanez a vád, miszerint „mindenki érti”, hogy az ukránokat kell támogatni és le kell válni az orosz energiáról, csak mi magyarok nem, és emlékezhetünk, hányszor adják elő a dajkamesét az ellenzéki megmondóemberek arról, hogy külföldön járva bizony szégyenkezniük kellett, amikor kiderült, hogy magyarok, mert „Orbánt mindenki utálja és vele azonosítanak bennünket”. De kiviláglik a fenti könyvrészletből a végtelen naivitás is, amely Tamás bácsiból árad, aki szerint a falusi embernek lenne a legnagyobb haszna a bolsevik térnyerésből, meg hogy mindenki annyit földet kap, amennyit csak akar.

A történelemkönyvekből tudjuk, hogy mit műveltek a falun Szamuely Tiborék, miként gyötörték a parasztokat és rekviráltak tőlük mindent, ami csak mozdítható volt. A párhuzam itt is szembeötlő, ugyanis hiába tagadják le a csillagot is az égről, a belső köreikből kiszivárgott dokumentumok jóvoltából most is ismerhetjük a Tisza többkulcsos adócsomagját, a családtámogatások megvonására vonatkozó elképzeléseiket, vagy éppen a rezsiárakkal kapcsolatos terveiket. Ennek ellenére ma is megtalálni a naiv tömegeket, akik hitelesnek tartják a Diákhitel Központ egykori vezérigazgatójának rendszerkritikáját.

Amikor 1919. augusztus 1-jén elérkezett a bukta, és Kun Béláék hanyatt-homlok menekültek, mint patkányok a süllyedő hajóról, a sok megtévesztett emberben hamar lezajlott a felismerés. Rájöttek, hogy át lettek verve, ki lett használva a jóhiszeműségük, a tenni akarásuk. A tisztességesebbje – mint a Zsellérek Tamás bácsija – képes volt bocsánatot kérni, beismerni tévedését.

Elég lett volna akár csak ezt az utolsó mondatot is idézni. Teljes egészében igaz ez a Tiszásokra is. Döntő többségükben ők sem rossz emberek, csak éppen gyermeki naivitással követik Messiásukat, akinek a kedvéért egy jó részük gondolkodás nélkül „tüzet is rakna”, ha arról van szó. Pedig amíg a kommunisták legalább létrehoztak szervezeteket és a velük szimpatizálók formálisan is beléphettek a pártba, ahol kikiabálhatták, kiveszekedhették magukat a sajátjaik körében, hangot adva értetlenségüknek, itt még ez sincs meg, Magyar Péter és köre csak felhasználja az általuk felajzott híveket, ám nemhogy a történések érdemi alakításárára, de még a párttagságra nem nyújt lehetőséget senkinek.

Álljon előttünk, kormánypártiak és ellenzékiek előtt példaként mindaz, ami 1919-ben történt, s amit Fekete István oly’ szemléletesen – s mint a mellékelt ábra mutatja, sajnos időtállóan – megírt. Nagyon kell vigyáznunk, hogy miként döntünk. Mert ha rosszul, akkor jönni fog a „kis tűz”, amiben persze lesz módosulás, hiszen Oroszország ma pária, így Brüsszel lesz a követendő példa, következésképpen a Lenin-fiúk után ezúttal a Weber-fiúk következnek. Korunk Kun Bélája már adott, mert a müncheni biztonságpolitikai konferencián a háborúpárti bagázzsal parolázó ál-Messiás lehetne akár külügyi népbiztos is egy Tisza-féle Tanácsköztársaságban. Amitől a Teremtő mentsen meg bennünket.

1919-ben csupán 133 napig tartott a „kis tűznek” induló „faluleégés”, de ennyi is elég volt arra, hogy eluralkodjon a terror és közel hatszáz embert meggyilkoljanak a „vörös csillag” nevében. Most, ha nyernek, legalább négy évük lesz arra, hogy játsszanak a tűzzel. Ennyi idő alatt pedig olyan jóvátehetetlen károkat okozhatnak, amit többé sosem lehet helyrehozni. Nem szabad, hogy hagyjuk…

Vezető kép: Kun Béla külügyi népbiztos hergeli a tömeget a Tanácsköztársaság idején.

Munkatársunk, Szabó Gergő cikkben hivatkozott írása ide kattintva olvasható.