A zilált, zavaros tekintetű férfi megáll a vitrin előtt, és bágyadtan bámulja. Az üveg mögött serlegek sorakoznak: „Az Év Polgármestere 1991”, „Az Év Polgármestere 1993”, „Az Évtized Városvezetője”, „Az Évszázad építtetője”, „A Huszadik Század Széchenyi Istvánja”, „A legszeretőbb férj” – ebből több is van. Remegő kezével félretolja a díjakat (köztük az „Aczél kedvenc szamizdatosa” vándortrófeát), és kihúzza azt az aprócska, selymes érintésű vörös kokárdát, amelyet kissé belepett már a por.
Milyen régen – pontosan ötven éve történt! Milyen fiatal volt!
Nézi a vörös kokárdát, és nem hisz a szemének, a kokárda közepéből maga Kun Béla mászik elő, pontosabban csak a feje, illetve annak a nagyobbik része, hiszen a maradékot ellőtték a szovjetek, amikor a kivégzésével köszönték meg a korábbi együttműködést.
„Gáborom, felveszed?” – kérdezi Kun Béla idegesítő hangján, mire ő szelíden, finoman a szájára tapasztja a kezét. Láthatóan elgondolkodik, elmerül önmagában, mintha nem is tudná, hogy hol, melyik évben, évszázadban jár.
Eszébe jut az a szép 1972. március 21-ei nap, amikor Kőbányai Janival, meg „Mao” Lacival a Tanácsköztársaságot ünnepelték.
Hirtelen eltűnik a kép, mintha szétszakadt volna a film. Felszisszen, amikor az egykori népbiztos a tenyerébe harap, „Rohadt bolsevik!”, üvöltené, de nyugalmat erőltet magára, és azt mondja, „Még nem tudom, Bélám. Olyan rég volt. Akkor még frankó embernek tartottalak.”
Kun Béla sértődötten nézi, nem érti ezt a rossz modort, mi az, hogy „akkor”. Átvált kioktatóra, hordószónokra, előjön belőle a régi demagóg:
„Az a bajod, hogy megöltünk pár embert? Te is tudod, hogy muszáj volt. Szükséges rossz. A fejlődés a lényeg! Te is fejlődtél, amíg az impexes apád maoista gyerekéből szabados demokrata lettél!”
Aztán röhög. Viszolyogtató nevetése van.
Ezt már nem tűri, ez övön aluli volt. Odalép a polcokon sorakozó befőttesüveg-sereghez, és kivesz az egyikből egy olajbogyót. Remegő ujjaival gyorsan Kun Béla szájába passzírozza, hogy végre elhallgasson. Ő is bekap néhányat. Más se hiányzik neki, mint a hirtelen felpörgő bolsevik spontán szemináriuma, aki összevissza keveri az orosz, meg a magyar szavakat.
Kun Béla fulladozik, ő felhúzza hetyke kis sityakját, és kimegy a kertbe. Megsimogatja az olajbogyófákat, most már ők az egyetlen barátai. Meg a Béla bácsi. Amikor előjön.
A kert gyönyörű tavaszi csendjét szinte megerőszakolja a nappaliból hallatszó méltatlankodás. Visszamegy. Kun Béla rendesen felhúzta magát, tiszta vörös a feje. Így még szebben belesimul a kokárdába:
„Azt hitted, egy rohadt olajbogyóval legyőzhetsz! Minket senki se győzött le!”.
„Csak Sztálin. Meg a románok” – mondja csendesen, mire a népbiztos odaköpi:
„Menj a francba! Nem vagy te igazi kommunista már!”.
Ezen elgondolkodik. Kommunista? Ő maoista volt. Vagyis, mosolyog magában: újbaloldali. Aztán? Aztán elvileg demokrata, de hát már maga sem tudja igazán. Számít ez?
Budapest legjobb főpolgármestere volt, egy ikon, akiért mindenki rajongott, a nők imádták, ő is őket, és sokáig csak kevesen vették észre, hogy egy narcisztikus idegbeteg vezeti a várost.
„Jól átverted őket” – dünnyögi Kun, aki ismeri minden gondolatát.
Erre most már tényleg felhúzza magát, a kuncogó népbiztosra üvölt: „Engem Amerikába hívtak tanítani!”
„Miről, a négyes metróról?”
„Az anyádat, te!” Belőle is előjönnek a régi reflexek, próbálja Kunt fojtogatni, de nem találja a nyakát, hiszen csak feje van. Aztán megnyugszanak.
Sokáig hallgatnak, az olajbogyó-majszolásban és madárcsicsergésben szépen lehiggadnak. „Azért felvehetnél” – próbálkozik Kun csendesen. „Mégiscsak ötven éve történt. Ez most újra menő, nézd meg a Gulyás Marcit.”
Eltűnődik, végülis, mintha tényleg ismétlődne a történelem. Lehet, hogy ennek most újra szezonja lesz. Megfogja a kokárdát és Béla bácsit. Megsimogatja öreg barátja arcát, kirgiz ingének ujjával megtörölgeti. „Rendben. De legalább vegyél fel egy napszemüveget. Aztán mehetünk is tüntetni.”
Most, március 21-én emlékezünk a Tanácsköztársaság kikiáltásának százkettedik évfordulójára. (Cikkeim a témában itt és itt és itt). Demszky Gáboréppen ötven évvel ezelőtt, 1972-ben maoista társaival vörös kokárdával ünnepelt, hogy így tiltakozzon a fiatalság március 15-ei kiállása ellen, ami után sokukat börtönbe zárták, illetve más módszerekkel próbáltak tönkretenni. Demszkyéket végül csak felfüggesztették, 1976-ban már le is doktorált. Amíg ő vezette Budapestet egyetlen olyan emlékmű sem épült a fővárosban, amely a vörös terror áldozataira emlékezett volna. Sőt, az is megtörtént, hogy leszavazták azt a civil kezdeményezést, amely egy megrongált mártír-emlékmű visszaállításáról szólt.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Facebook
Twitter
YouTube
RSS