Kultúrharc életre-halálra

Húsvét van, nem a politikai sárdagasztás ideje. Tökéletes alkalom viszont az önvizsgálatra, hogy elrendezzük saját magunkban, hogy kik vagyunk, kik akarunk lenni, és mit teszünk ezért. Egyénileg és keresztény-konzervatív közösségként egyaránt. És, ha a megnevezésben össze tud kapcsolódni a vallás és a politika, akkor ennek a gyakorlatban is mennie kéne.

A jobboldal és a baloldal harca nem ostoba kocsmai bunyó, és egyszerű hatalmi harcnál is több: világképek és életmódok küzdelme. Aki ostoba, öncélú csihi-puhinak hiszi, és nincs tisztában vele, hogy miért vívja, az önmagával, saját eszköztárával sem lehet tisztában, és vereségre van ítélve. Azért érzi magát a jobboldal ebben a harcban sokszor hatástalannak és eszköztelennek, mert teljesen önazonos, liberális baloldaliak vannak a túloldalon. Amíg a mi oldalunkon is népszerű és gyakori az általuk piedesztálra emelt élveteg, egomán életmód, addig nem tudjuk magabiztosan ütni őket.

Amíg nem állunk biztosan a saját talajunkon, addig a baloldal Gajda Péterei, Lackner Csabái, Horváth Csabái, Karácsony Gergelyei, sőt még Gréczy Zsoltjai is simán ki fogják hordani lábon azt, aminél kevesebbe is belebuknak a mi Borkai Zsoltjaink, mégha ezt végtelenül igazságtalannak is érezzük. Igen, a liberalizmus igazságtalan, ez van.

Amíg a mi keresztény-konzervatív rendet hirdető oldalunk nem lesz önazonos, addig a baloldal terepén, a baloldal játékszabályai szerint, a baloldal fegyvereivel fogjuk vívni ezt a harcot. Ez a pálya nekik lejt, ezeket a fegyvereket ők forgatják jobban, és ezek a fegyverek őket nem sebzik.

Ha mi is önazonosak lennénk, és keresztényként, hagyományhűen élnénk, ahogy hirdetjük, a saját biztos talajunkon állva suhogtathatnánk a korbácsot. Na, ekkor indulna az igazi ördögűzés, ekkor csattannának olyan ütések a kommunistákon, amilyeneket a jobboldali közvélemény annyira látni szeretne.

Az önazonosságukat nem vehetjük el, hanem a miénket kell megteremteni

Visszatérő téma a jobboldali közbeszédben a kultúrharc, vagyis a tudvalevően balliberális kulturális szereplők és művészek jól tartása ebben a „szörnyűséges orbáni diktatúrában”. Érthető és jogos igény, hogy ne támogassuk a létünkre törőket, amikor éppen a létünkre törnek, hiszen kapnak erre épp elég dollárt az OSF-től, a Norvég Alaptól, az ENSZ és az Európai Unió mindenféle alszerveitől. Még akkor is jobban járnánk, ha bedobnánk a kályhába és fűtenénk azzal a pénzzel, amit a nemzeti összetartást, önértékelést és a közmorált romboló sorozatokra, filmekre, színházakra, újságokra, kurzusokra, akármire kapnak az államtól. De ez csak a kultúrharc egyik oldala – az ellenfél. A másik oldala mi vagyunk, azaz lennénk. Harcot csak harcosokkal lehet megvívni, de kevés ilyenünk van, jóformán csak a „szent őrültek”, és nem is lesz több, amíg nem termeli ki a mi szellemi embereinket, művészeinket, véleményformálóinkat az önazonos konzervatív életmód.

A konzervativizmus nem a liberalizmus múltját jelenti

Lehet hinni sok mindenben: felvilágosodásban, klasszikus liberalizmusban, nacionalizmusban, fasizmusban, heteroszexuális szabadosságban, akár még a humanizmusban is. Senkinek sem tilos a múltban élnie. Ezek a gondolatrendszerek a liberalizmus régmúltját képezik, épp ezért eljárt fölöttük az idő. Az kapaszkodik ezek bármelyikébe, aki nem tud, nem akar, vagy nem mer tényleg konzervatív lenni. A liberalizmus nem állapot, hanem az egyén „felszabadításának” folyamata, amely mindig meghaladja önmagát. A progresszió mostanra a negyedik hullámos feminizmusnál, a genderforradalomnál, a klímakommunizmusnál, a rasszok, kultúrák végletes összekeverésénél jár. A korábbi szakaszaira már sehol sincs szükség. A legutóbbi nagy liberális nemzedék, a 68-asok is megdohosodtak mára, unalmasak, nincs egy eredeti ötletük, öregszagot árasztanak. Ezért alkot a liberális progresszió mindig új prófétákat: legújabban Grétát, aki áthajózik a nagy vízen, hogy szembeszálljon az önző hatalmasokkal. A szemünk előtt íródik az orwelli új világrend eredetmítosza.

Ma már itt tart a liberalizmus, a korábbi szakaszait meghaladta a progresszió. (fotók: lemonde.fr, expresso.pt, usatoday.com, mesahzi.com)

Mások kultúrájával nem lehet kultúrharcot nyerni

Ez a kultúrharc. A globalista liberalizmus kultúrája nem előzmény nélküli, és nemcsak azért működik, mert van rá pénzük. Az életmódjukat képezi le, annak a terméke. Ha mi is akarunk sajátot, ahhoz nemcsak a művészeink, kultúraszervezőink, megmondóembereink kellenek, hanem mi magunk is. Akkor lehetséges minőségi kulturális termék, ha az életünket tudja megjeleníteni. Egyéb esetben csak mások kultúráját, mások életét ismételgethetjük; kevésbé hitelesen és kevésbé sikeresen, mint ők. Felháborodhatunk, amikor az idióta indexesek betüskesörözve henteregnek és szaftosat böfögnek a Bazilika lépcsőjén, de semmit sem ér a felháborodásunk, ha közben mi sem vagyunk konzervatívak, csak a liberális világforradalom egy korábbi szakaszába kapaszkodunk. Abba, amit a száz vagy kétszáz évvel ezelőtti haladó újságírók képviseltek.

A konzervativizmus nem ideológia, nem társadalom-mérnökösködő utópia, hanem a valóság: a teremtett világ megélése, megértése és továbbteremtése. Ez a történelmi jobboldal. Lehetnek persze árnyalatai, hogy adott időben ki mennyi kompromisszumra hajlandó a liberalizmus által uralt világgal, de a konzervatív kiindulóponton és alapálláson ez nem változtathat. Az összes többi irányzat pedig a történelmi baloldal: a forradalmi progresszió fősodra, mint a liberalizmus és a kommunizmus, vagy félrement zsákutcái, mint a fasizmus és a nácizmus.

A konzervativizmus csak keresztény lehet

De a történelmi baloldal zsákutcája a nacionalizmus is, amely a nemzetállamot emeli Isten helyére. A nacionalizmus nem egészséges szövet, hanem egy heg a liberalizmus által felsértett szöveten. A nacionalizmusra nem lehet alapozni, hiszen az is egy liberális gyökerű kényszerfejlemény: az életmódra és kultúrára alapuló, gyakorlatban megélt összetartozás-érzés és nemzettudat helyett absztrakciót gyárt. Kell, hogy az embereket összetartsa a közös nyelv, a közös hagyományok, a szokások, a szavak nélkül is értett gesztusok és persze a közös célok – ez a nemzet. De nem vallás, amivé a nacionalizmussal tették a nemzettudatot.

A konzervativizmus alapjának a nacionalizmus nem alkalmas, a nemzettudat pedig kevés. A konzervativizmus keresztény; nemcsak jelképekben, szavakban, kulturális utalásokban, hanem a mindennapokban. Azóta szövi át Európát minden ízében a keresztény kultúra, amióta ez megélt hit volt. Európát a keresztény kultúra tette naggyá, a keresztény kultúrát viszont a keresztény vallás tette erre alkalmassá. A konzervatív ember a templomban, Krisztusnál keresi rendszeresen Istent, az ő útmutatása szerint igyekszik élni, családot alapít, a gyerekeket ajándéknak tekinti és felneveli, miközben ugyanerre tanítja; vagy másképpen szenteli az életét Krisztusnak – okos és bátor papokra ugyanúgy korlátlanul szükségünk van, mint magyar gyerekekre. Ezekre a keresztény-konzervatív emberekre épülhet fel a saját kultúránk, és ők győzhetnek meg másokat is a saját életükkel, hogy így élni, a valósággal, a teremtett világgal összhangban és szeretetben lenni jó.

Kirekesztő szélsőjobboldaliság a haladók szemében (fotó: Facebook/Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom)

A keresztény ember az Egyház része, tehát küldetése van, hirdetni és elsősorban a saját életével közvetíteni a kereszténységet. Nem muszáj így élni de, aki nem ezt követi, az legfeljebb szavakban konzervatív. Ez persze még mindig jobb, mint csalódott (értsd: önérzetében sértett) „igazikonzervatívként” elárulni mindent és mindenkit, akivel korábban egy oldalon állt az ember, de kevés.

Krisztust vagy Barabbást választjuk?

Hagyjuk a szemantikai háborút, a fogalmak újrakonstruálásának nagy szellemi hadjáratát! A nyelvet valóban vissza kell hódítanunk, de amit leírunk vele, annak a valóságnak kell lennie. A jobboldaliságot, a keresztény-konzervativizmust szerencsére nem kell tanszékeken kitalálni, mert már ki van találva. Sőt, ki is van próbálva, és ez hasonlóan fontos, hiszen nem próbálgatunk élesben zseniálisnak tűnő utópiákat, amelyekért esetleg túl nagy árat kell fizetni. Hál’ Istennek nem is ment feledésbe, így csupán működtetni kell. Ám, ahogy a liberalizmusban a szüntelen újítás, a haladás jelenti a fő kihívást, a konzervativizmusban a működtetése, mert ahhoz hűség és elkötelezettség kell. Vagy nézzünk szembe azzal, hogy a fenntarthatóságnál és a rendnél jobban vonz minket az ösztönöket felszabadító, anyagi élményekben dús, de végső soron a nihilbe vezető liberalizmus eleinte jóval könnyebb útja! Csak két lehetőség közül választhatunk, de ne hazudjunk magunknak arról, hogy mik vagyunk! Nem választhatjuk úgy Barabbást, hogy közben krisztuskövetőnek mondjuk magunkat, mert az imponál a lelkiismeretünknek.

Önazonos keresztény-konzervatív rendszert működtetni emberpróbáló feladat, de éppen ez a feladatok lényege. Az ember csak akkora keresztet kap az Istentől, amekkorát elbír. A hűséges és elkötelezett konzervativizmus a legfőbb fegyver, hiszen senkit sem lehet lebeszélni az önmegváltást ígérő liberalizmus egomán fényűzéséről, hogy legyél inkább felelősségteljes, mértéktartó, vallásos ember. A határtalan jólétet hajkurászó és abban széteső egzisztenciákat az győzheti meg, hogy a keresztény vallás talaján magabiztosan áll az ember, valóban az, akinek látszik, és nem szorul pótcselekvésekre, hogy elviselje a világot meg a saját életét.

Nézzük meg a saját köreinket! Rendben vagyunk? Nem menekülnek a mieink pótcselekvésekbe, szenvedélybetegségekbe, kényszeres hivalkodásba? A konzervatív oldal nem vérezhet ki erkölcsileg, nem simulhat bele a liberális-globalista világba, annak mintáit átvéve, hanem épp ellenkezőleg: saját életmódot, viselkedésmintát kéne meghonosítania.  A liberális nihil ellen nincs más szer, ám ez nem könnyű döntés, mert az élvezeteknek hódolás helyett mértéktartásról, felelősségvállalásról, istenhitről, vallásgyakorlásról szól. Megkönnyítheti a döntést, hogy már tisztán látszik, a teljes felszámolásunk leselkedik ránk másik lehetőségként. Csak az egész várat érdemes megvédeni.