Zimányi József református lelkész története arról szól, hogyan tud valaki ember maradni és világítani egy sötét korban, amikor a szovjet rendszer ateizmusa és kegyetlensége nem ismert határokat. A kárpátaljai lelkész levélben feddte meg Sztálint, miközben tudta, hogy tette valószínűleg nem marad következmény nélkül. Zimányi József azonban úgy tartotta, mégis inkább Istennek kell engedelmeskednie, mint a földi hatalmasságnak.
Ezért az Úr meg fog alázni!
A törökszentmiklósi születésű Zimányi József azok után került református segédlelkésznek Kárpátaljára, hogy a területet az első bécsi döntés során, 1938-ban visszacsatolták Magyarországhoz. Lelkipásztorként a Trianonban elszakított területrész magyarságát gondozta. Munkájáért nem adott neki fizetést a helyi egyházkormányzat; a barátai és a hívek adományaiból élt. Amikor a második világháború idején a szovjetek beözönlöttek Kárpátaljára, lelkészként ellehetetlenült a munkája, kollégái szinte mind elmenekültek az ellenségessé vált közegből. Ő azonban maradt; úgy érezte, hogy Isten talán épp e nehéz idő miatt hívta el ide, hogy tartsa a hitet a kárpátaljai magyarokban. A mezőgecsei református gyülekezet lelkipásztora lett. Később, fogsága alatt ez a gyülekezet gondoskodott hátramaradt családjáról. A háború lezárulta után a sztálini személyi kultusz levegője igencsak fojtogatóvá vált Kárpátalján: megkezdődtek a letartóztatások, kínvallatások, egyik napról a másikra eltűntek személyek. A területen sokakat ismerő és népszerű lelkészt megzsarolta a KGB. Felajánlották neki a püspöki címet és 5 ezer rubel havi fizetést, amennyiben hajlandó időről időre jelentést tenni paptársairól, ha viszont nem fogadja el, akkor Szibériába kerül. Zimányi József visszautasította a júdáspénzt és felszólalt a személyi kultusz ellen:
Hatalmas méretű Sztálint ábrázoló képek jelentek meg mindenütt, a képaláírások szinte bibliai idézetek voltak: A te Atyád, a Mi Jövőnk, a Mi Biztonságunk. Minden dicsőség, ami egyébként Istent illeti meg, Sztálinra volt ruházva. Eközben én és az itt maradt lelkésztársaim a templomokban Isten dicsőségéről beszéltünk. Éreztem, hogy tiltakoznunk kell a világi hatóság ilyen gyakorlata ellen, elvégre mégiscsak protestánsok vagyunk.
Az alig 30 éves Zimányi József elhatározta, hogy levelet írnak Sztálinnak, a nép bölcs vezérének, hogy hagyjon fel bűnös cselekedetével. A dörgedelmes levél így hangzott:
Hatalmas Sztálin! Isten a német fasizmust sok orosz és más nép fiainak vérével törte le. Te a győzelem dicsőségét is magadnak tulajdonítottad. Mindenben Isten helyére helyezted magad. Hatalmas búzamezők mellett nagy táblákon hirdette a dicsekvő felírás: Isten nélkül és imádság nélkül, de műtrágyával és traktorral! Ezért az Úr meg fog alázni, mint Nabukodonozort. Saját fiaid fognak megvetni téged. Amíg időd van, szállj magadba, adj dicsőséget a felséges Istennek! Ez népednek is a javára lesz. A gőgös Belsazár egy éjszaka birodalmával együtt elveszett. Aláírás: Zimányi József és Horkay Barna
Zimányi József családja a lelkész fogsága idején
Inkább aláírtam mindent…
A levelet ketten vitték fel 9 kilométert gyalogolva a beregszászi KGB-parancsokságra. Halálra rémült feleségének a fiatal lelkész azt mondta:
Elmegyek és valószínűleg nem jövök haza. Ha meghalok, vagy, ha nem jövök haza, akkor tudjál róla, hogy egy olyan harcmezőn estem el, ahol érdemes elesni.
A KGB-n egy bizonyos Cibulka százados nem tudta, mire vélje a Sztálinnak címzett sorokat; azt gondolta, hogy két vallási fanatikussal van dolga, és hazaküldték a lelkészeket. Később azonban ismét felrendelték őket Beregszászra, és megkérték, hogy ismét foglalják össze a levél tartalmát. Ekkor még hazaengedték őket, azonban Zimányi Józsefet 1947. október 16-án, a 30. születésnapján elvitték a lakásáról. Ungváron hallgatták ki, a 60 oldalas vádiratból semmit sem értett, azonban az alkalmazott módszerekből épp eleget ahhoz, hogy ellenkezés nélkül elismerje a vádat, ami a szovjetellenes agitáció volt:
A kihallgató szobában volt egy alumínium kesztyű minden kéz méretre, ha nemet mondott az ember, akkor bement egy tű, mind az 5 köröm alá. Illetve kedvelt módszer volt még, hogy ha nemet mondott valaki, akkor kinyílt az ajtó és letörték az ember egy ujjpercét. Volt, akinek fityegtek az ujjai és le kellett őket vágni. Én ezt nem akartam, szóval aláírtam mindent.
Az idős Zimányi József lelkész középen, kollégái között
A homokosok voltak a legveszedelmesebbek…
A fiatal lelkészt a sarkkörtől még 200 km-re északra fekvő Norilszk településen található lágerbe vitték. Szolzsenyicin leírása szerint Kolima mellett ez volt a legkegyetlenebb hely a Gulág-szigetvilágban. Zimányi József 92 hónapig nem látta a családját. Visszaemlékezéseiben elmondja, hogy nagyon sok keresztény rab volt a táborban, de ott annyira reménytelennek tűnt minden, hogy az ukrán és orosz fogvatartottak lemondóan csak azt hajtogatták, hogy a kommunizmus uralomra jutása azt jelenti, hogy Isten kegyelme elfogyott az orosz és az ukrán nép számára. Olyan nagy volt a szellemi-lelki sötétség, hogy a rabtartók közül többen Jézus Krisztusról soha életükben még csak nem is hallottak:
Egyszer egy 15 éves kis brigádvezető megpofozott, mert nem teljesítettem az aznapi normát. Meg tudtam volna verni, de ehelyett inkább megkérdeztem, hogy ismeri-e a Jézus Krisztust. Erre azt válaszolta, hogy nem, melyik utcában lakik. Ekkora volt a tudatlanság arrafelé.
Az időjárási körülmények, a szinte elviselhetetlen fizikai munka és a fogvatartók kegyetlenkedései a rabok többségét a végső elkeseredésbe kergették; sokan megtörtek, az ő túlélési esélyeik minimálisra csökkentek. Zimányi József és néhány társának meggyőződésévé vált, hogy csak az Istenbe vetett hit az, ami megoldást jelent. Inkább eladták a kenyerük egy részét, és a befolyt rubelből vettek egy orosz nyelvű Újszövetséget. Sokszor munka helyett is azt olvasták, ami miatt büntetésből a láger karcerébe került a fiatal lelkész is. Itt az előírás szerint mindent elvettek a raboktól. Zimányi József beszámol arról, hogy erősen imádkozott, amikor vitték a karcerbe. A büntetésre vitt raboktól mindent elvettek, de csodálatos módon az ő Bibliáját nem vették észre, holott jól láthatóan ott dudorodott a zsebében. A brutális valósággal azonban az isteni csodák közepette is nap, mint nap szembesülnie kellett a fiatal lelkésznek, az egyik legmegrázóbb ez volt:
A legtöbb bajt a lágerben a homokosok okozták, a legveszedelmesebbek ők voltak. Ezek az ázsiaiak ezek majdnem mind azok voltak. A fiatal gyerekeket rákényszerítették, megerőszakolták őket. Ha valaki feljelentést tett másnapra megfojtották. Szemem láttára láttam ezeket, örültem, hogy engem nem bántanak. Nem lehetett panaszkodni, aki megtette az másnapra ki volt akasztva a közös WC falára holtan. Nem lehetett panaszkodni, ott csak egy védelem volt, felülről jött.
Viszonylag kevés Gulág-visszaemlékezésben esik szó arról, hogy mi van akkor, ha valaki történetesen túléli a megpróbáltatásokat és végül valahogy haza is kerül, de mi történik addig, amíg valaki újra a szülőföldre lép. Ha túl is éli a Gulágot, vajon mennyi az életben maradási esélye azok után, hogy például a lágerből kiengedik. Zimányi József története erre is szolgáltat adalékot, nem is akármilyet. Őt, ahogy sok más túlélőt is, pár év múlva kiengedték a táborból, ugyanakkor közölték vele, hogy a települést – ebben az esetben Norilszkot – sosem hagyhatja el. Mit lehet tenni örökre száműzöttként a hó és jég világában?!
Bartha Tibor református „békepüspök” behízelgő levele Kádár Jánosnak
Van-e élet a lágeren túl?
A lágerben alá kellett írnom, hogy soha nem mehetek haza. Örökre száműztek. Kiengedtek a lágerből, de soha nem mehetek haza. Ott kóboroltam, lakást nem adtak. Három napi kóborlás után a hidegben lefeküdtem a hóra és azt mondtam, hogy segíts rajtam Istenem, mint Mózesen, akit kiraktál a kosárban, vagy meghalok. Kisvártatva hallom, hogy valaki szólongat: Joszif, Joszif. Egy ukrán rabtársam volt, aki korábban szabadult, ő befogadott a lakásába.
Zimányi József tehát 30-as évei derekán ott találta magát egy Északi-sarkkörön túli városban, abban a tudatban, hogy hátralévő életét itt kell leélnie, távol a családjától. Sokan valószínűleg depresszióba esnének, esetleg öngyilkosságot kísérelnek meg – és nemcsak amiatt, hogy ezen a vidéken decembertől januárig, 6 héten keresztül nem kel fel a Nap, hanem mert a szabadulás reménye is elveszik. A táborból épphogy kijutott magyar fiatalember, ha küzdött is ilyen érzésekkel, feltette magának a kérdést, hogy vajon keresztényként mit tehet ebben a helyzetben, mi az Istentől kapott küldetése. Nemsokára csatlakozott egy helyi baptista közösséghez, ahová idegenként nemcsak, hogy befogadták egy idő múlva, de itt elkezdett újra lelkészként is működni. Kiállt a gyülekezet elé és oroszul – amennyire tudott – prédikált. Mondani sem kell, hogy a szovjetunióbeli keresztény közösségek ugyanabban az elnyomatásban éltek, mint mindenütt a keleti blokkban. Kivételt képezett a pravoszláv ortodox egyház, amely amolyan államegyházként működött, kiterjedt besúgóhálózattal. Minden más hitvalló közösség azonban állandó fenyegetettségben élt, és egyfajta földalatti mozgalomként próbált létezni. A gyülekezetnek, ahol Zimányi József prédikált, csakhamar híre ment, mivel egyre többen csatlakoztak. Lelkészi tevékenysége miatt bevitték a helyi KGB-irodába, ahol megfenyegették: vagy lecsökkenti a gyülekezet létszámát 13 főre – azzal érvelt a KGB-tiszt, hogy Jézus tanítványai is ennyien voltak, ti sem lehettek többen –, vagy visszaviszik a lágerbe. Zimányi József megpróbálta rábeszélni az embereket, hogy ne jöjjenek ennyien, mert baj lesz, de ennek ellenére csak még többen jöttek a templomba. Nem tudott mit tenni, csak várta minden pillanatban, hogy mikor tartóztatják le ismét, de – ahogy ő mondja: az isteni gondviselésnek köszönhetően – végül nem történt semmi.
Kádár János válasza Bartha Tibor püspöknek
Ne merjen levelezni Kádár Jánossal!
A sorsfordulót a fiatal lelkipásztor számára Nyikita Hruscsov uralomra jutása jelentette, aki a Szovjet Kommunista Párt nevében elítélte a sztálini személyi kultuszt és kivégeztette a tömeges deportálásokat végrehajtó Lavrentyij Beriját. Az „új” rendszer vezetői végignézték azokat a listákat, ahol bírósági eljárás nélkül születtek meg az ítéletek; ezekben az esetekben amnesztiát hirdettek. Így térhetett haza 92 hónap, azaz több, mint 7 és fél év fogság után Zimányi József. (1953 és 1955 között élt Norilszkban.) Fontos említést tenni arról, hogy otthon maradt felesége és gyermekei ez idő alatt azt kapták a kommunista rezsimtől, amit a rendszer ellenségének családja kaphat: állandó megfigyelést, zaklatásokat és teljes anyagi ellehetetlenítést. A Zimányi családról titokban a mezőgecsei református hívek gondoskodtak. A halál torkából visszatért férj számára felkavaró volt a viszontlátás:
Amikor hazaértem akkor csak 20 méterre megálltam a lakástól; sokáig nem is bírtam mozdulni. Elöntöttek az emlékek, elszorult a torkom. A kislányom, aki a fogságom alatt született szaladt be a feleségemhez azzal, hogy anya jött egy bácsi…
Kényszermunka a Gulágon
Az Isten embere otthon, ha lehet – Kárpátalja ekkor már a Szovjetunióhoz tartozott –, még fagyosabb fogadtatásban részesült, mint a lágerben töltött évek után, Norilszkban. A kárpátaljai püspök nem engedte, hogy visszatérjen az egyházi szolgálatba. Azt mondta neki, hogy jobban tenné, ha visszamenne oda, ahonnan jött. A Zimányi család, miután Kárpátalján teljesen ellehetetlenült, 1959-ben áttelepült Magyarországra. Próbált itt is lelkészként elhelyezkedni, de a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke, Bartha Tibor fél évig szóba se állt vele. Az MSZMP-hez hű, úgynevezett „békepapi” rendszer ekkoriban már Magyarországon is kiforrottan működött. A történelmi egyházakban megvoltak a rendszer helytartói: az egyik emblematikus személyiség Bartha püspök volt. A Gulágot megjárt „renitens” kárpátaljai lelkész híre hozzá is eljutott; első találkozásukról így számolt be Zimányi József:
Amikor Magyarországra kerültem, akkor 6 hónapig szóba se állt velem a püspököm. Amikor először fogadott azt mondta nekem, hogy vigyázz, ha megint olyan ribilliót csinálsz itt, mint a Szovjetunióban, akkor le a palásttal. Alá kellett írnom, hogy nem levelezek Kádár Jánossal.
Zimányit végül „különös kegyből” Kokadra helyezte szolgálatba Bartha Tibor püspök, 400 forint havi fizetéssel. Hogy mennyire is volt ez „kegy”, azt jól jelzi, hogy csak a gyerekek havi buszbérlete 375 forintba került. Kádár János egyik kedvenc püspöke azt ugyanakkor feltételül szabta, hogy amennyiben pénzt fogad el a hívektől, akkor elbocsátja állásából. Azt is megtiltották a lelkésznek, hogy az államegyház által elfogadott gyülekezeteken kívül más, olyan hívekkel szóba álljon, akik a rendszer kiszolgálása helyett ragaszkodtak a bibliai alapú hithez. (Ilyen volt akkoriban a földalatti egyházként számontartott Bethánia Mozgalom.)
Az a Zimányi József azonban, akit a Gulág sem tudott megtörni, nem engedett a püspök zsarolásának, és folytatta azt a küldetését, amit a Mennyei Atya bízott rá. Hirdette az igét, valódi missziót folytatott a diktatúra és ateizmus szívet-lelket kilúgozó évtizedeiben. Missziós munkája során rengetegen tértek meg, szolgálata sokak számára jelentett reményt egy olyan korban, amelynek sokáig úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége. Zimányi József református lelkész a rendszerváltásig állambiztonsági megfigyelés alatt állt, ám ő ennek ellenére hivatásához hűen tette a dolgát szegényen, de annál kitartóbban 1998-ban bekövetkezett haláláig. 1989-ben rehabilitálták a hamis vádak alól.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS