Halottak napjára

A halottak napja az ősz ünnepe. Mindent elárasztanak a különböző mémek, melyek magyarázzák, hogy a tökfaragós amerikai ünnep, a gyertyagyújtós „magyar” ünnep mennyire más. Igazából több ünnep éri egymást ezen a hétvégén: október 31 az ősi „kelta-pogány” ünnep, amit az angolszász kultúrkörben Halloweenként ismernek, november 1. „mindenszentek” és november 2. „halottak napja” a katolikus hagyomány szerint.

DOBÓ ISTVÁN PÉTER - PestiSrácok.hu

Ez az ünnepkör mindenképp a leginkább ambivalens ünnepeink közé tartozik: játszunk a halállal. Játszunk az elmúlással, majd a lehető legkomolyabban szembesülünk azzal, hogy úgy jöttünk erre a világra, hogy törvényszerűen elenyészünk. Erre emlékezünk, már amíg tehetjük. Kimegyünk a temetőbe, virágokat helyezünk őseink sírjára, olyan rokonaink mohos sírköveire, akiket lehet nem is ismerhettünk, vagy talán gyermekkorunk ködös emlékei közé tartoznak, s most emlékezünk azokra, akikre nem is emlékezhetünk igazán. Vagy kényelmetlen emlékekkel szembesülünk: szüleink, elhunyt szeretteink sírjait vagyunk kénytelenek meglátogatni, és nem tudunk a hétköznapok szürkeségébe, egyéb szenvedélyeink, saját életünk menedékébe vonulni a fájdalom elől, amit elvesztésük okoz akárhányszor csak eszünkbe jutnak akár egy aprócska tárgy, vagy mondat, dallam, illat kapcsán. Az év 364 napján ezt megtehetjük, most meg nem: szembesülni kell a gyásszal, a veszteséggel.

A sírok még ott domborulnak

De tovább is tekinthetünk ezen, és megnézhetjük azt is, hogy egy nemzet addig létezhet csupán, amíg van emlékezete.Halottak napja és az ehhez kapcsolódó ünnepkör ugyanis évezredek óta létezik. Létezett már Egyiptomban, tartották a rómaiak, a kelták, s most mi is kimegyünk ezekben a napokban a temetőbe, hogy virágot helyezzünk őseink sírjára, melyben már valószínűleg semmi sincs, hisz a Természet átlagosan két év alatt gondoskodik arról, hogy semmi se maradjon pár csonton túl abból, akik egykor voltunk. „Porból lettünk, s porrá leszünk.” Ha azonban belegondolunk, Egyiptom, Róma és a kelták már rég nincsenek köztünk. Ezek az egykor erős birodalmak, többmilliós népek és nemzetek ugyanúgy az enyészetté lettek, s amik maradtak belőlük, azok a sírok amiket holtaiknak emeltek. Piramisok, földhalmok, kripták: az élőket túlélték a holtak, akik ugyan már nem léteznek, de sírjaik még mindig ott domborulnak.

Porrá lettünk

Ha a magyarság jövőjét, jelenét nézzük, számunkra halottak napja akár nemzeti ünnep is lehetne. Túléltük a tatárjárást, a törökvészt, még Trianont is, mely ugyanakkor emlékeztető is számunkra: kis Halottak Napja a nyár elején. Hisz amikor épp a törökök ellen hadakoztunk, a „radikális népességfogyás” problémáját azzal oldottuk meg, hogy „olcsó munkaerővel” töltöttük fel a megürült helyeket. Jöttek északra és délre is a „migránsok” (jórészt azok, akik Európa és a Balkán akkori „válságzónáiból” érkeztek), de ma már egykori városaink, falvaink kihaltak. Templomaink omladoznak, temetőinkre meg más népek temetkeznek. Porrá lehet egy egész nemzet is, ahogy mi is majdnem porrá lettünk kétszer is, miként porrá lettek azok a rómaiak és egyiptomiak és kelták is, akiknek ezt a mostani ünnepet köszönhetjük, és amit tőlük már készen „átvettünk” amikor felvettük mi is a kereszténységet, az európai identitást.

Európa nem emlékezik

Mi, magyarok többször is megvédtük Európát, de kimondhatjuk: nem a tatártól, nem a töröktől hanem önmagától. Most is téves az a felvetés, hogy egyfajta „muszlim invázióval szemben” Magyarország a szír menekültekkel szemben védené meg Európát. A lélekvesztőkön életüket kockáztató emberek sosem lesznek igazi ellenségek. A nemzetünk, és mindannyiunk ellensége épp az, hogy Európa elvesztette önnön emlékezetét. Európa nem emlékezik most, az emlékezés idején sem. Nem emlékezik azokra a halottaira, akik miatt most egyáltalán létezhet Európa. Nem emlékezik azokra a hősökre, akik azért haltak meg, hogy Európa az lehessen, ami most. El Cidre, Martell Károlyra, Nagy Károlyra, Szilveszter pápára. Azért, mert nem csupán az történt, hogy kiiktatta saját keresztény gyökereit, hanem mert megtagadta saját múltját is, és önnön jólétével eltelve már nem emlékezik őseire, elődeire, múltjára. Halottak napja azonban egy kényelmetlen ünnep: nem spórolhatjuk meg ezt a gesztust. Nem menekülhetünk a zavaró tény elől, hogy az az Európa, amit most annak ismerünk egy sebezhető, halandó dolog. Szent Pál írja:

"A prófétálás megszűnik, A nyelvek elhallgatnak, A tudomány elenyészik. Tudásunk csak töredékes, Töredékes a prófétálásunk is. Mikor azonban eljön a beteljesedés, Ami töredékes, véget ér.”

Erre kell gondolni mindenkinek, aki a nyelveknek, a tudománynak, a tudásnak és a prófétálásnak az oltárán áldoz ahelyett, hogy tenne egy csokor virágot nagyszülei, szülei, szerettei sírjára. Mi ne legyünk ilyen rövidlátóak, és tegyük meg őseinknek azt a gesztust, amit érdemelnek, és emlékezzünk arra, hogy nincs jobb befektetés a jövőbe, mint maga az élet. Tovább adni, és úgy adni tovább, hogy amikor porrá leszünk, legyen valaki, aki tesz egy csokor virágot a sírunkra. Ebben áll a jövőnk.

Címlapfotó: intermetal.hu