A Karácsony ma egyesek számára agresszió
A minap elterjedt egy viccesnek szánt mém: „Boldog amit akarsz!”. Kifejezve, hogy manapság azt a világot éljük, amikor minden szó, minden ünnep, minden kifejezés esetleg sértő lehet más számára. Úgy hívják ezt az erre „érzékenyek”, hogy mikroagresszió. Amerika egyetemei az utóbbi hónapokban attól voltak hangosak, hogy ezek elöl a bántások elől „biztonságos zónákba” menekültek a diákok, hogy ne kelljen állniuk a sértő szavakat.
Fura világot élünk, amikor előfordul, hogy a „Karácsony” egyesek számára agresszió. Már nem illendő „Boldog Karácsonyt” kívánni, helyette visszatérnek a kádárizmus idejének kiherélt, kiüresített frázisai. S ahogy kopnak a szavak, ahogy próbálgatjuk politikai korrektséggel kerülgetni mások érzéseit, úgy veszítjük el a szóval együtt magát az ünnepet.
Pedig itt van Karácsony szelleme: áll a küszöbön, benéz az ablakon, bekopogtat hozzánk, s ha látunk képletesen akár betlehemezőket, regösöket, inkább diszkréten visszavonulunk, tovább fog állni, és elmegy oda, ahol fogadják. És tényleg, a Karácsony fő története az, hogy a Megváltó megszületett, bekopogtatott mindenhova, de az emberek nem akartak számára szállást adni, nem akarták befogadni. A szállást kereső Szent Család befogadása senki számára nem ment végül, nem volt egyértelmű, hogy „itt van Karácsony, s ez természetes.” Jézus egy istállóban született meg végül, hisz még az is, aki befogadta, csupán az istállóban adott szállást.
Jézus születése tehát maga is „mikro-agresszió” volt, bekopogtatott a betlehemi emberek kis privát biztonságos zónájába, ráadásul még további galibát, kényelmetlenséget is okozott, ha arra gondolunk, hogy vendégként a jászolban további vendégeket is fogadott. Pásztorokat, bölcseket.
Jézus tehát nem születhet meg se ateisták, se az őrá ajtót zárók, se az őt be nem fogadók számára. De megszületik a pásztoroknak, a bölcseknek: az egyszerű és őszinte embereknek, és a legokosabbaknak. Középen, ahol a bezárt házak tulajdonosai vannak, a saját egzisztenciájukhoz görcsösen ragaszkodók, ott nincs Karácsony.
Ott fogyasztás van, bezárt ajtók, félelmek, amelyekbe semmi szín alatt nem tud beférkőzni a Karácsony igazi szelleme, mert bár kopogtatna, de már olyan jól be van biztosítva a politikailag korrekt biztonságos zóna, hogy abban a Karácsony is maximum egy fát, alatta sok drága kacatot, veszekedést jelenthet, és szembesülést azzal, hogy üres az ünnep. Ettől persze azok, akik már rávágták az ajtót a Karácsony orrára, még dühösebbek lesznek, és elárasztják az internetet, a sajtót és a világot saját csalódottságukkal. A hiú, kevély és ostoba ember dühével. Azzal a dühvel és immár makro-agresszivitással, amelyikkel majd ugyanők végeznek – a történet szerint 33 év múlva - azzal a kisdeddel, akire most rácsukják az ajtót, és akitől akkor már azt követelik, hogy szálljon le a keresztről, ahova ők maguk szögezték.
Az ünneptelen emberek nem sütnek mézeskalácsot, bejglit, nem élvezik egymás társaságát sem. Nem élvezik azt, ha együtt lehetnek másokkal, mert ők pont így vágják rá az ajtót egymásra is. Amikor a szeretet, a törődés „mikroagressziót” venne rajtuk, az általuk szeretteknek nevezettekkel is pont úgy bánnak, ahogy a Kisjézussal, hisz az is igaz, hogy minden emberben valahol ott van az Ő arca, minden emberi kapcsolatunk a Vele való kapcsolat tükörképe, legalábbis Karácsonykor egész biztosan, hisz ez az ünnep Róla szól. És addig nem is lesz ünnep, míg vissza nem töltjük belé ezt az igazi jelentést.
Mert nem elég egyetlen általános frázis sem pótolni Karácsonyból Karácsonyt magát. A Szeretet ünnepe nem jelenti, hogy megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy mi értelmezzük a Szeretetet. Nekem ez, másnak az. Nem tehetjük, mert Isten maga a Szeretet, Jézus meg maga Isten, és ott áll a mi középosztálybeli, hiú, kevély szívünk előtt rongyosan, és bebocsátást kér, mi meg esetleg adunk neki szállást valahol „biztonságos zónánk” peremén, az istálló környékén. Nem kell persze elfogadni Karácsonyt.
Ki lehet tenni a táblát már a kertkapura, hogy „nincs szállás” és puskával lődözni a tornácról, ahogy közelít valaki, ahogy az ateisták teszik, hacsak meghallják azt a szót, hogy „kereszténység” „Isten” vagy „Jézus”. Lehet az egész történetet más megközelítésből is nézni, nem látva a történet misztikus és személyes „isteni” dimenzióit. Tudjuk, hogy ez az ünnep sokkal régebbi, minthogy Jézust ünnepelnénk ekkor. Még magyar földön is „ütközik” ez az ünnep a sámánok regölésével, s a Dunántúlon karácsony és újév napjai közt jókívánságokat vivők imája is több ezer éve van az ajkakon, még abból az időből, amikor nem volt kereszténység hazánkban. Solis Invictus, Dionyseia Ozirisz újjászületésének ünnepe, ezek mind ez idő tájt voltak, de még a germánok Odinja is ekkor szelte át az eget. Jézus meg valószínűleg inkább tavasszal, semmint decemberben született, mégis most emlékezik rá az Egyház.
A tény iránt, hogy Karácsonykor ezt ünnepeljük számtalan módon, lehet viszonyulni. Lehet semlegesen viseltetni, elfogadva a tényt, de hát ahogy egy családban sem üljük meg a szomszéd születésnapját, így más vallások követői sem jönnek át hozzánk, keresztényekhez karácsonyozni. December végén lehet nézni a napba és ünnepelni a téli napfordulót, mint a pogányok. Lehet várni a Télapót, az új Star Warst, követni legendákat és mítoszokat. De ezek nem Karácsonyok.
Karácsonyhoz ki kell nyitni a biztonságos zónánkat és vendégül látni benne magát az Ünnepet. És ehhez nem kell plazmatévé, milliós költések, nem kell kipukkadni a kajától, vagy intoxikálódni az est végére. Elég csak valahol az udvar szélén egy istállóban helyet adni annak, aki ma bekopogtat.
Írta: Dobó István Péter/PestiSrácok.hu, a vezető kép Hieronymus Bosch: Háromkirályok imádása (1510 körül) című oltárképének részlete
