Táncsicskák és Zsúrpubik
Nem túl örömteli, ám sajnos annál tagadhatatlanabb, hogy a politikai kommunikáció hangvétele a G-nap óta megváltozott. Remélhetőleg csupán ideiglenesen. De tény, hogy amikor Orbán Viktor miniszterelnök az Országgyűlésben arról beszélt, hogy a Jobbik egy zsúrpubi által vezetett csicska párt lett, valamibe nagyon beletrafált. Mégpedig azon a marginális részen, ahol azok az összefüggések lapulnak, amelyek csak bizonyos politikai fiaskók hatására válnak teljesen egyértelművé. Ilyen volt Vona Gábor Canossa-járása a Spinoza házban. De hogy a mélyebb összefüggéseket megértsük, utazzunk vissza az időben 2013. március 14-éig!
2013 márciusa
Bús, borongós fellegek sötétítették be akkoriban a magyar újságírás egét. S e vészfelhők egyértelműen egy, a ballib ellenzék által a magyar égre projektált sajtódiktatúra alakját vették fel. Balog Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője ugyanis hozott egy döntést. Ez a döntés, mely vagy jó volt, vagy nem, mindenesetre a miniszter által a későbbiekben rossznak nyilváníttatott, a következő volt: kapjon Táncsics Mihály-díjat Szaniszló Ferenc. A díj odaítélése után a balliberális hisztéria-cunami sosem látott méreteket öltött. Olyan zsurnaliszták adták vissza protestálásként Táncsicsukat, mint „Drága Bolgárúr”, vagy Rangos Katalin. Így írt erről a Népszava Online:
Lapunk főszerkesztője úgy döntött, hogy visszaadja a Táncsics-díját, tiltakozásul amiatt, hogy Szaniszló Ferenc, az Echo Televízió munkatársa is megkapta ma ezt a kitüntetést Balog Zoltántól. Németh Péterhez csatlakozott Rangos Katalin, Bolgár György, Nej György, Horváth Zoltán, Vince Mátyás, Révész Sándor, Hardy Mihály és Tamás Ervin is.”
Balog Zoltán elmondta, hogy a díjat Szaniszló korábbi, külpolitikai újságíróként nyújtott kiemelkedő munkásságáért kapta, s nem volt tudomása a médiaszemélyiség újkeletű megnyilvánulásairól. Hozzátette: „Ezen nézetek ismeretében nem fogadtam volna el az elém terjesztett javaslatot. Mivel a jogszabályok nem teszik lehetővé a kitüntetések és díjak visszavonását, így csak sajnálatomat tudom kifejezni a rossz döntés miatt.” A díjat tehát odaítélték, s a korábbi díjazottak sorra hátráltak ki Szaniszló Ferenc mögül. Március 18-ára pedig elszabadultak az indulatok, s kezdetét vette az Ilan Mor vs Vona Gábor küzdelem. Először is Izrael Állam akkori nagykövete, Ilan Mor nyilvánult meg a kérdésben Facebook-oldalán:
(…) miközben Izrael és Magyarország együttműködik az antiszemitizmus elleni küzdelemben, ilyen kitüntetések negatív benyomást kelthetnek, és rossz irányba vezethetnek. (…) Ezt a kitüntetést olyan újságíró kapta, aki nyíltan antiszemita összeesküvés-elméleteket terjeszt Izrael ellen, és támogatja azt, hogy Izraelből eltávolítsák a zsidó lakosokat, és aki úgy véli, hogy Izrael terrorista állam.(...) Szaniszló Ferenc úgy tekint Izraelre, mint minden rossz forrására ezen a világon, és nyíltan kétségbe vonja Izrael létezését. Ugyanazt a terminológiát használja és terjeszti, mint a szélsőséges terrorszervezet, a Hamász, valamint Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök; mindkettő Izrael megsemmisítését akarja látni. (…) Szaniszló Ferenc gondolatainak nincs helyük egy szabad és demokratikus társadalomban, mint Magyarország.”
A válasz nem késlekedett sokáig. Az akkoriban a Jobbik szellemi holdudvarához tartozó Szaniszló Ferencet maga Vona Gábor pártelnök védte meg Facebook-bejegyzésében, még aznap:
Nagykövet úr! Pár hónapja írtam már önnek egy levelet. Abban arra kértem, segítsen már nekünk, magyaroknak, hogy lássuk, hogyan kell kezelni az Országgyűlésben a kettős állampolgárság problémáját. Lássuk végre, mit tesz ilyen esetben a »demokratizmus bástyája«, Izrael!”
Kezdi nyílt levelét viszonylag higgadt hangvételben Vona. Pár sorral arrébb azonban így folytatja:
Szaniszló Ferencet támadja, azt az újságírót, aki a magyar külpolitikai újságírásban azon nagyon-nagyon kevés ember közé tartozik, aki hozzá mer nyúlni tabutémákhoz is. Az egy más kérdés, hogy ez önnek vagy másnak tetszik vagy nem, hogy igaznak tartja-e vagy sem. Mindenkinek lehet véleménye mindenről. Szaniszló Ferencnek is. Ha valami jogsértőt, törvénybe ütközőt tett, mondott, akkor menjen és tegyen feljelentést, senki nem gátolja önt ebben. De azzal túllépett egy határt, hogy ide delegált diplomataként a magyar kormányt, ezáltal Magyarországot utasítgatja. Véleménye önnek is lehet, aki akarja, meghallgatja, de hogyan mer ön itt bármely magyar intézményt utasítani? Mi köze van ahhoz, hogy Magyarországon ki és milyen díjat kap?”
Valljuk be, ebben a néhány sorban azért nem kevés igazság lapul. Szaniszló ugyanis a műsoraiban nem közszolgálati gondolatokat mondott, hanem szubjektív hírkommentárjait olvasta fel a súgógépről. A pártelnök minősítő jelzői itt azonban még korántsem értek véget:
Visszataszítónak tartom bármely nép vagy nemzet világuralmi törekvéseit. A zsidóságét is. És az ön viselkedésében ezt az arroganciát látom. Mivel rajtam kívül egyetlen egy pártelnök sem mondana önnek ilyet, jó, ha én elmondom. Jó, ha hall más véleményt is a sok talpnyalás mellett. Ugyanis amit írok, az nagyon sok magyar ember véleménye egyben.”
A levél a következő, meglehetősen kemény és egyértelmű sorokkal záródik:
És azt is szeretném önnek elmondani, hogy nem mindenki fél önöktől az én hazámban sem. Én sem félek. Lehet, hogy egy napon majd engem is kilőnek rakétával, mint egy kutyát, de akkor sem fogok félni a saját hazámban. Ezt jól jegyezze meg! Én soha nem leszek Izrael kutyája, mint itt az összes parlamenti párt. Érti? Soha! Sem megvásárolható, sem megfélemlíthető nem vagyok. És ezzel még sokan így vagyunk. És egyre többen és többen. És abban a pillanatban, hogy kormányra kerülünk, Gyöngyösi Márton lesz a külügyminiszter, Szaniszló Ferenc pedig a Médiahatóság élére kerül. Önt pedig udvariasan hazaküldjük. És minél előbb, annál jobb!”
Igen. Az embernek van egy olyan érzése, hogy az igazság piciny morzsájával a közepén, de azért ez mégiscsak egy hatalmas nagy, felfújt blöff-kalács. Amit senki sem kajál be. Mert például – Szaniszló korábbi érdemeit nem elvitatva – el kell mondanunk, hogy nem feltétlenül az újságírás csimborasszója az, amikor cicerói körmondatokat olvasunk fel a súgógépről, miközben percenként bakizunk bele, s a közepénél már senki sem emlékszik arra, hol kezdtük, hol ér majd véget, és mi a frászkarikát akar jelenteni ez a mai műsor? Tehát bármilyen szakértői kormányban nem biztos, hogy Szaniszló lenne a legmegfelelőbb ember a Médiahatóság élére. Még akkor sem, ha ugyanazon a KGB-képző, szovjet akadémián végzett, mint Kovács Béla. Még akkor sem, ha Moszkvában született lányának a párt szánalom-helyet adott az EP-képviselői listán. Gyöngyösi „Listázó” Márton külügyi kvalitásairól pedig most szó se essék! Mert az már egy másik pokoli történet lenne. Hiszen először saját párttagjaik és pártpreferáltjaik kettős állampolgárságát kellene feltérképezniük. Aztán abból lenne csak a jókora fiaskó!
Szaniszló Ferenc végül március 20-án, saját műsorában, a Világpanorámában jelentette be, hogy a miniszter kifejezett kérésére visszaadja a díjat:
Én vagyok náci, én vagyok fasiszta, én irtom a gázai szerencsétleneket, én vagyok rasszista, én nem engedtem, hogy Obama szülei összeházasodjanak az USA-ban? (…) Mitől félnek? Egy kis magyar csatorna műsorvezetőjéről van szó. Még az ENSZ-ben is vitát akarnak nyitni az én Táncsics-díjamról. Ez a pusztuló világrend önlelepleződése. A világgal tudatták, hogy van egy kis csatorna, egy kis műsor, ami ellen a háttérhatalom kénytelen összefogni. Nem tetszik a másságom? (…) Ütközetet vesztettünk, de a hadjárat a miénk lesz. Hazánk megfojtása árán nekem a Táncsics-díj nem kell. Visszaadom azoknak, akik méltatlannak találtattak arra, hogy engem méltónak találjanak.”
2017
Aztán eltelt négy év, és az ember hirtelen azt sem tudja, hányas mércét emlegessen. Kettőst? Vagy hármast? Az a Vona, aki 2013-ban – már javában néppártosodva – pártja vadhajtásainak lenyesegetésével volt elfoglalva, s még egy utolsó, nagy csatába indult Izrael ellen, most hirtelen ott találja magát a baloldali zsidó értelmiség kedvelt kávézójában, a Spinozában.
- Ha pedig ez még nem lenne eléggé abszurd, annak a Rangos Katalinnak a pimaszul ravasz kérdéseire válaszolgatva, aki anno saját magát táncsicstalanította. S Vona nem egyszerűen válaszolgat a kérdésekre, hanem valósággal kölyökvizslába megy le. A képernyőn nem egy államférfit látunk. Hanem egy pajkos tekintetű, farokcsóváló szobakedvencet.
Na de hogy hol itt a kettős, vagy többes mérce? Nos, például ott, hogy Rangos egykori klubrádiós kollégája, „Drága Bolgárúr” tavaly minden gond nélkül átvette azt az Aranytoll életműdíjat, amelyről tudvalévő, hogy egyik 2008-as díjazottja, Békés Sándor kommunista ügynök volt. Az erre vonatkozó bizonyítékok 2011 márciusa óta nyilvánosak. A MÚOSZ által 1978-ban alapított kitüntetés díjazottjai között található egyébiránt az 1994-es díjazott, Peterdi Pál is, akit 1960-ban szervezett be a kommunista állambiztonsági szolgálat. Azaz hogy nem beszervezte, hiszen Peterdi saját maga jelentkezett, hogy szívesen lenne besúgó. Az egyik első díjazottról, Andor Leonról már ne is beszéljünk! Ő a Tanácsköztársaságnak csúfolt bolsevik dúlás egyik tevékeny részese volt. Úgy tűnik, ezek a díjazottak soha, egyetlen „rangos” szakmabélit sem zavartak.
Ilyenek ezek a Táncsicskák...
Végezetül egy érdekesség a díj névadójáról, Táncsics Mihályról, hogy a helyzet abszurditását még jobban növeljük. A kommunista történetírás Táncsicsot úgy hagyományozta ránk, hogy alakját heroikussá emelve állította példaként az eljövendő generáció elé. Ez volt az utópista szocialista író-publicista 1848. március 15-i, legismertebb közszereplése, mikor is a börtönében láncok közt, kenyéren és vízen tengődő, szinte teljesen vak hazafit a nép kiszabadította. Csakhogy ez nem így történt. Katona Tamás történész így ír a valós eseményekről:
Az udvari melléképületben, az ún. Táncsics-börtönben Táncsics soha nem ült, mert úri fogoly volt, neki utcai szoba járt, csak az ablaka volt magasan bedeszkázva. Akkor sejtette meg, hogy mi készül, amikor reggel székre állva kinézett az utcára, és egy fiatal piarista papot látott hatalmas nemzeti színű kokárdával a fekete reverendán. Azt mondta a gyerekeknek a pap, hogy menjenek haza, nem olyan idő járja most, hogy a gyerek az utcán szaladgáljon. De jegyezzétek meg, nagy napja ez a magyar nemzetnek.”
A 12 pont egyike, a politikai foglyok szabadon bocsátása sem ment teljesen gördülékenyen. Táncsicsot például hiába várta az esti, részben neki szervezett Bánk bán díszelőadáson az emiatt kissé ingerültté váló tömeg. Hogy miért? A történész erre is megadja a választ:
Kint hintó várja Táncsicsot, és viszi át Pestre. A mai Vörösmarty tér sarkán Hauer József, a Nádor fogadó bérlője megállítja a hintót és Táncsicsnak felajánlja legszebb szobáját. Táncsics szinte kótyagos a hirtelen jött szabadulástól, fölmegy a lépcsőn, ruhástól keresztülesik az ágyon és felébreszthetetlenül elalszik. Eközben a Nemzeti Színházban a Bánk bánra készülődnek, és egyre türelmetlenebbül várják Táncsicsot. Valakinek az a képtelen ötlete támad, hogy az egyik színész arcát kenjék be tojással, attól szép ráncos lesz, majd vonuljon át a színpadon Táncsicsként. Jókai ezt a forradalom tisztaságára hivatkozva elutasítja, és elindul a színpadra, hogy a nézők dühét csillapítva elmagyarázza, miért van távol Táncsics. Csakhogy előbb a színésznők közül egy, éppen Laborfalvi Róza, Jókai mellére tűz egy kokárdát, egy csók kíséretében. Mit ad isten, éppen ekkor megy fel a függöny. Jókai annyira zavarba jön, hogy képzavarral kezdi beszédét: Polgártársak, a vak író a viszontlátás örömeinek... De itt megáll Jókai, fél, hogy kinevetik, de a közönség tapsol, a Bánk bánra már nem is kíváncsi. A színészek elszavalják a Nemzeti dalt, elmondják a 12 pontot, a zenekar pedig Erkel Hunyadi Lászlójának legszebb részleteit játssza. Amúgy a Jókai mellére tűzött kokárda ötszínű volt, mert a piros-fehér-zöld mellé a székely Laborfalvi Róza kék-piros-sárga színeiből a kéket és a sárgát is beleszőtte.”
Táncsics ekkor már valóban rosszul látott, de nem volt vak. Mint azonban az említett idézetből kiderül, a hősi legendárium gyártása már akkor megindult. Táncsics egyébiránt valóban ült börtönben, ráadásul többször is. Utoljára 1860-ban tartóztatták le, március 15-i tüntetés szervezéséért. S 1867-ig a kiegyezést követő általános amnesztiáig sínylődött cellájában, ahonnan valóban szinte teljesen vakon szabadult.
- S ha a Jobbik valaha hatalomra kerülne, teljesen biztosak lehetünk abban, hogy Táncsicshoz hasonlóan Vona Gábor életének regénye átíródna itt-ott. Aztán 2018-19-re azt is megérnénk, hogy Vona és Rangos a Spinoza teraszán kortyolgatják kávéikat egy csodálatos nyári délutánon, s közös akarattal, egyszerre nem ismerik meg a járdán mellettük elsétáló, feléjük integető Szaniszló Ferencet. Mert ezek a Táncsicskák… ilyenek…
Vezető kép: mikroagresszor.hu
