Ha Európa nem akar elpusztulni, tegye magát nemkívánatossá! – Douglas Murray Európa furcsa halála című könyvéről
A bevándorlással és Európa saját önbecsülési problémáival foglalkozik Douglas Murray hiánypótló könyve, az Európa furcsa halála. A kötet a politikai korrektségre fittyet hányva beszél arról, hogy az öreg kontinensre érkező bevándorlóáradat Európa pusztulását fogja előidézni, miközben a politikusok azt sem hajlandók beismerni, hogy az integráció egyáltalán nem működik. A szerző részletesen ír a migrációval kapcsolatos hazugságokról is, miközben kifejti, mindez azért történik, mert Európa elvesztette a hagyományait és létjogosultságába vetett bizalmát. Murray nem zárja ki azt sem, hogy a történet Európa pusztulásával is végződhet.
Minden, amit szeretünk, eltűnhet, ha arra nem méltók kezei közé kerül. Talán ez a legfontosabb gondolata Douglas Murray Európa furcsa halála című könyvének, amely megpróbálja megfejteni a nagy rejtélyt: miért történhet meg az, hogy a tömeges bevándorlás miatt az európaiak otthona az egész világ otthonává válik, miközben a kultúránk hanyatlik, és esélyes, hogy örökre eltűnik.
A brit jobboldali író, publicista könyvében kifejti: mi, európaiak tudjuk, hogy nem válhatunk bárkivé, például nem válhatunk kínaivá, mégis azt hisszük, hogy mások, akik nem európaiak, európaivá tudnak válni. Murray felhívja a figyelmet egy nagyon fontos dologra ezzel kapcsolatban, mégpedig arra: az EU alkotmányába nem került bele a kereszténység, éppen az, ami nélkül nem léteznének azok az intézmények és jogok, amelyekre büszkék vagyunk, amiket fenn akarunk tartani. Ez már predesztinálja a történet folytatását, ami nem a mi kultúránk győzelmével végződik. A szerző emlékeztet, Európa utópiává akar válni, ami görögül szó szerint azt jelenti: nem létező hely.
A bevándorlási politika említése is rasszizmus
Az író főleg brit szemszögből vizsgálja az eseményeket, hosszasan fejtegeti a szigetországba való bevándorlás történetét a második világháború vége óta, majd kifejti, Londonban ma már a fehér britek kisebbséget alkotnak, s a brit kormányok ennek ellenére folytatják – ahogy évtizedeken át tették – a kártékony bevándorláspolitikát. Murray nonszensznek tartja, hogy London népességarányai pár évtized alatt teljesen megváltoztak, mégis az ország még mindig klasszikus struccpolitikát folytat. A könyvben többször előkerül Tony Blair bevándorlási minisztere, Barbara Roche neve, aki odáig jutott az őrületben, hogy kijelentette:
A bevándorlási politika puszta említése is rasszista megnyilvánulás.
Nagy-Britanniában egyébként David Coleman demográfus becslései szerint 2060-ra kisebbséget fognak alkotni a fehér britek miközben a britek büszkék arra, hogy országukban pozitívak a demográfiai folyamatok, azaz sok gyerek születik. A szerző kísérletet tesz arra is, hogy a bevándorlás mellett általában felhozott érveket megcáfolja. Murray kifejti például: Nagy-Britannia sosem volt bevándorlók országa, a kisebb-nagyobb bevándorló csoportok érkezéséből pedig akár arra is lehetne következtetni, hogy a bevándorlás nem jó dolog, de ezt mégsem teszi senki. Elmagyarázza azt is, hogy az öregedést nem fogja megállítani a bevándorlás, hiszen a bevándorlók maguk is öregszenek, vagyis őket is el kell tartania később az államnak, ami újabb és újabb bevándorlóhullámot fog generálni, míg a népesség teljesen kicserélődik. Kifejti azt is, hogy a tömeges bevándorlás miatt rengeteg infrastrukturális fejlesztésre is szükség van, ami egyáltalán nem biztos, hogy megtérül az évek során.
Hozzáteszi, hogy a kulturális sokszínűség sem lehet magyarázat a bevándorlók számának növelésére, hiszen véleménye szerint nem fogják az emberek jobban szeretni a gyros-t, ha nem száz, hanem tízezer közel-keleti bevándorló érkezik az országba. Murray szerint fel kell tenni a kérdést, hogy miért is jó önmagában a sokszínűség, és megéri-e a nyilvános lefejezéseket választani azért, hogy jobb hummus-t ehessünk a belvárosainkban. Majd azt kérdezi:
Unalmasak vagyunk? Nem elég változatos az európai gasztronómia?
Felveti azt is, hogy a világ kultúráinak megismeréséhez miért kell a világot Európába költöztetni, miért nem jó az, ha az európai ember utazik a világban, és úgy ismeri meg a különböző népek szokásait. Megjegyzi azt is: ha valóban a kultúra színesítése a cél, akkor miért nem „importálunk” embereket a világ más szegleteiből? A bevándorlással kapcsolatos pozitív példaként a szerző Japánt említi, ami egy kétségtelenül gazdag ország, egyben vonzó a bevándorlók számára, de a japán törvények kicsit sem marasztalják az érkezőt, és állampolgárságot is lehetetlen kapni. Hasonló a helyzet egyébként Ausztráliában is, ahol tulajdonképpen visszavontatják a bevándorlókat szállító hajókat az indulási helyükre. Murray erre megoldásként azt javasolja, hogy mivel Európa kívánatos, mivel azzá tette magát, ezért most az a feladat, hogy a kontinens éppen nemkívánatossá tegye magát.
Önmarcangoló kontinens
Murray ellátogatott a dél-olaszországi Lampedusára is, ahol kiderül, miért nincs kapacitása az olaszoknak elbírálni a menekültek kérelmeit, illetve hogy a bevándorlók között is kialakult a rasszizmus, ami megmutatkozik abban, hogy a különböző országokból érkező emberek különböző helyeket kapnak az embercsempészek hajóin, amelyeken egyébként rendkívül sok az atrocitás. Részletesen ír az NGO-k szerepéről is, amelyek arra buzdítják a bevándorlókat, hogy dokumentumok nélkül jöjjenek, hogy megnehezítsék a hatóságok dolgát. A könyv egyik fontos gondolata: a multikulturalizmus arra épül, hogy a befogadottak kultúráját ünnepelni kell, a sajátnak viszont a negatívumaira kell koncentrálni, ennek pedig egyenes következménye, hogy a befogadó országok rasszistának lettek bélyegezve. Ennek kapcsán Murray vizsgálja a nyugati öngyűlölet új szokását is: mint írja, csak Nyugaton terjedt el az a tendencia, hogy történelmünk legszégyellnivalóbb eseményeivel azonosítjuk magunkat. Azt is megemlíti, hogy a törökök sem éreznek lelkiismeret-furdalást Európa török megszállásával kapcsolatban, ahogy a mongolok sem bánják a múltban történt tetteiket.
A határok nélküli Európa álma Murray szerint 2015 nyarán ért véget, innentől kezdve pedig rendre előkerül Magyarország, valamint Orbán Viktor neve, de persze feltűnik Soros György is. Természetesen szó van az európai terrortámadásokról, a nők megerőszakolásáról, és arról, hogy a hatóságok hogyan titkolják el az elkövetők származását annak érdekében, hogy ne gerjesszenek feszültséget a társadalmon belül, és alátámasszák politikájukat. Murray botrányosnak tartja, hogy úgy terveztek terrortámadásokat az elmúlt években Európában, hogy a terroristák felvették közben az állami támogatásokat. Salah Abdeslam például 19 ezer eurónyi segélyt vett fel a merényletig. Murray szerint Európa kiábrándult, cinikus lett, és csak bulizik, másnak nem látja értelmét, éppen ezért nem is lehet elvárni a bevándorlóktól, hogy az önmegkérdőjelezés kultúrájába integrálódjanak.
A szomáliai erőszaktevők is svédek, punktum!
Szóba kerül persze Kelet-Európa kérdése is, vagyis hogy miért olyan más Kelet-Európa. Murray Chantal Delsolt idézi, aki szerint a kelet-európaiak nagyon szeretnének hasonlítani a nyugat-európaiakra, ami az anyagi jólétet illeti, miközben nagyon furcsán néznek a nyugatiakra. Ugyanaz a keleti-európaiak története és kultúrája, mint a nyugat-európaiaké, de nincs bűntudatuk, és nem érzik magukat felelősnek a világ minden bajáért. Hozzáteszik: a nemzeti egység megmaradt, mert nem volt tömeges bevándorlás, közben pedig egyébként a felmérések szerint az európaiak túlnyomó többsége az iszlámot összeegyeztethetetlennek tartja az európai értékekkel. Ezzel kapcsolatban a politikusok is kapnak bőven kritikát, Murray szerint a liberális elit próbálja kimagyarázni szegénységgel, tanulatlansággal, néha akár áldozathibáztatással a különböző bűncselekményeket, például a nemi erőszakot, ami Nyugat-Európában már kardinális problémává vált. Ennek ellenére furcsa, hogy a szomáliai erőszaktevőket a hírek svéd férfiakként emlegetik.
A könyve egyik fontos kérdése: vajon miben hisz Európa? Murray válasza nem túl biztató, a szerző olyan példákat hoz fel, mint az építészet, amely régen lenyűgöző és inspiráló alkotásokkal gazdagította az életünket, ma azonban lélektelen dobozokat építünk, ami jól tükrözi a hanyatlást. Murray fontosnak véli azt is, hogy egyre többen térnek át az iszlámra, miközben az egyház nem mer téríteni, csak humanitárius segítséget nyújt. A káoszra rátesz még egy lapáttal, hogy miközben Európában a nők és a melegek jogait tárgyalják bőszen, addig éppen azok beengedése mellett kampányolnak, akik ezeket ellenzik, sőt, bármi áron harcolnak is ellene.
Murray egyébként nem ócsárol, hanem maximálisan együttérez, de megpróbálja racionálisan látni a kialakult helyzetet. Kifejti: Európa akkor sem tudná mindegyiküket befogadni, ha mind életüket mentő menekültek lennének. Murray egyébként nem veti el azt a forgatókönyvet sem, hogy Európának vége lesz, bár még mindig nyitva tartja azt a lehetőséget, hogy a vezetők észhez térnek, és valamennyire képesek lesznek visszafordítani az eseményeket.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula/PS
