Mikor még „magyarkodott” az MTA - Elfeledett sors, sorsfordító ember: Berzeviczy Albert emlékezete

UDVARDY ZOLTÁN

A Monarchia fénykorától a második világháború küszöbéig ível berzevicei és kakaslomnici Berzeviczy Albert életútja. Mint valami időutazó: látta még Deákot, de komoly vitái voltak a nyugatosok körével. Olasz nyelvű művészettörténeti munkáit elismerendő, 1911-ben fogadta őt III. Viktor Emánuel olasz uralkodó, aki elismerően beszélt a kutató könyveiről. A VERITAS Történetkutató Intézet tudományos segédmunkatársa, Gali Máté tetszetős kiállítású könyvében mutatja be életpályáját.

Berzevicén, az egykori Sáros megyében állt az a kúria, ahol a Szinyei Mersék és az aradi mártír, Dessewffy Arisztid honvédtábornok rokonságához tartozó, ősi felső-magyarországi Berzeviczy család már évszázadokkal korábban is figyelemre méltó szereplőkkel gazdagította történelmünket. Harcolt az egyik Berzeviczy Hunyadi János balkáni hadjáratában, egy másikuk, a könyveket is publikáló nemzetgazdász Berzeviczy Gergely a hazai ipart, kereskedelmet próbálta fellendíteni a 18. század végén.

A jogakadémiát végzett, igen korán bírói vizsgát tevő és főjegyzői tisztet is betöltő, a tanári pályába is belekóstoló Berzeviczy Albert a Szabadelvű Párt színeiben, az eperjesi kerület országgyűlési képviselőjeként az 1881-es választásokon jutott be a magyar parlamentbe, melynek 1918-ig, a Monarchia és a történelmi állam összeomlásáig tagja volt. Betöltötte a képviselőház elnöki tisztét, volt küldöttje Lőcsének, más alkalommal Budapest VIII. kerületének, vagy a II. kerületnek is. Elképesztő sokoldalúsága ugyanakkor lehetővé tette, hogy aktív sportvezetői múlttal a Magyar Olimpiai Bizottság első elnöke is legyen 1895-ben.

Tisza István első kormányában vitte a vallás- és közoktatásügyi tárcát, az obstrukciós időszakban, 1903-1905 között. Gali könyvében megelevenednek a kor ismeretlen szereplői, ravasz intrikái. Klasszikus arcéle és mindig feltűnő higgadtsága okán ekkoriban ragasztották a „márványarcú miniszter” nevet, melyet – a közéleti csipkelődések színvonala, lám, azóta sem változott – politikai ellenfelei a „márványarcú barom”-ra változtattak. Az 1914-ben kitört háború Berzeviczyt őszinte bánatára elzárta szenvedélyétől, hogy Olaszországban utazgasson, anyagot gyűjtve kitűnő művészettörténeti könyveihez. Némileg kárpótolhatta e kiesést, hogy 1905-ben megválasztották az MTA elnökének; haláláig, 1936-ig töltötte be ezt a posztot.

Sáros megyei képviselőként Berzeviczy, amíg tehette, hű maradt szűkebb pátriájához. A tragikus trianoni országvesztés után fokozatosan kiszorultak régi, példásan rendben tartott, addig nyaralóhelynek használt, a középkor óta birtokolt épületeikből, földjeikről, ahol természetesen anyanyelvükön, ha kellett, „a legcikornyásabb tót nyelven”, tehát irodalmi szlováksággal beszélt birtokai „erdőkerülőivel, telekbérlőivel”. Személyesen, feleségével együtt gondoskodtak a helyi óvodák (!) legszegényebb gyermekeiről, akár személyesen rendelt és elkészített gyermekruhák küldésével. A birtokon élők az új impérium kezdeti szakaszában kifejezetten ragaszkodtak személyéhez, ám az államhatalom ellehetetlenítette földjei tartós megtartását. Még sokkolóbb volt a Károlyi-kormány tragikus balfácánságait és az 1919-es vörösterrort átélni, mi több, átvészelni: Berzeviczyt Kun Béla pribékei budapesti lakásáról elhurcolták, amikor tömeges „túszejtő” akciót folytattak. Később így fogalmazott a tanácsköztársaság 133 napos rémuralmáról: „a magyar bolsevisták politikájuknak nemzetellenességében, a nemzeti érzés teljes megtagadásában messze túlmentek orosz mintaképeiken”. (Napjainkban, amikor 2018. május 1-jén, Budapesten egy kiállítás megnyitóján valósággal dicsőítették ezt az időszakot és Szamuelyék barbár „tér-átalakítását”, érezhető szavainak aktualitása – a szerk.)

Gali bőségesen dokumentált könyvéből kiderül, hogy a két háború közötti korszakban, mivel Berzeviczy továbbra is a 19. századi konzervatív-liberális eszmekört vallotta magáénak, nézetei nem illettek mindenben kora fő áramlataiba. Így nyíltan elutasította a fajelméletet és vezette a Tisza István emlékének ápolására kialakult „Tisza-kultuszt”.

Elszigeteltsége csak viszonylagos volt. Számos társaság és klub vezetőjeként jeleskedett, így például elnökölte a Magyar Külügyi Társaságot és a Magyar PEN Clubot is. Utóbbi funkciója, mint arra a szerző rámutat, éles konfliktusokkal járt. Komoly vitái voltak Kosztolányiék köreivel és a Rákosit később borzalmas kártékonysággal kiszolgáló, a népi írókra eszelős dühvel támadó Zsolt Bélával, vagy az életművében elképesztő fordulatokra képes Szekfű Gyulával is.

Berzeviczyt, bár a család utódaival ma is találkozhatunk a közéletben, majdnemhogy a feledés övezi – itt az ideje, hogy ismét foglalkozni kezdjünk egy olyan emberrel, kinek időszakában a Magyar Tudományos Akadémia a kereszténység és a magyar identitás szellemében működött.