Nagy Ervin: Ünneprontók
Mennyi méreg marja létünket! Mennyi léhűtő mérgezi életünket! Talán jóval több a lelkünket, mint amennyi a testünket. Mert aki a nemzeti közösségünk normáit támadja, az az önértékelésünket is roncsolja. Az önbecsülés hiánya pedig lassan ölő méreg. Bár a bölcsesség (no meg persze az egészség) próbája a sztoikus nyugalom rendíthetetlen volta, mégis nehéz most egy helyben ülni és kussolva nézni, ahogy Gyurcsány Ferenc pártja, a szociknak nevezett utódpárt és a sok-sok liberális viccpárt, a pávatáncot járó Jobbikkal együtt "ünnepre" készül, pestiesen szólva: tüncizni megy. És persze ne feledkezzünk meg az objektív-független, vagy a független-objektív „civilekről” sem, kik most együtt, közösen fogják elrontani a magyarok ünnepét. Sose látott szivárványkoalícióban közösen köpik le március 15-ét, mérgezik megemlékezésünk méltóságát. Ők, a „nagy összefogók”, az ünneprontók.
Az emberi természet sajátja, hogy a körülötte lévő világot szimbólumokkal jelöli meg. Így tesszük érthetővé az ismeretlent, s így teszünk rendet a káoszban. Velünk született igény szerint formáljuk nemcsak testileg, hanem szellemileg is a világot. A szimbólumteremtő képességünk a legemberibb tulajdonságok egyike. De ahogy az univerzumot, úgy annak egy részét, az emberiség nagy kalandját, a történelmet is szimbólumokkal rendezzük érthetővé. Vallási, nemzeti és civilizációs törések mentén. Mert törések léteznek – ha tudomásul akarjuk venni, ha nem.
A múltunk csordultig van történetekkel és szereplőkkel. Hősökkel és bűnösökkel. De ami elmúlt és értékes volt, azt ismét a közösség részévé kell tennünk. Ezért tartunk ünnepeket, megemlékezéseket. Abban reménykedünk, hogy a múltban született közösségi normák ma is velünk élnek. Tovább élnek. Bennünk és gyermekeinkben. Az 1848-as forradalom, majd az utána következő szabadságharc ma is fontos értékekre tanít meg minket. Hazaszeretetre, önfeláldozásra, küzdeni tudásra. Mily aktuális felsorolás ez a válságokkal megtépázott Európa szélén! Így nemcsak azért emlékezünk meg egy-egy történelmi hőstettről, katarzisról vagy tragédiáról, mert a kenyér mellett a cirkusz (vagy a hosszú hétvége) is kell a népnek, hanem mert az egyén identitását erősítő normákat teszünk ezáltal élővé.
A stílus maga az ember. Egy közös szimbólumrendszer követése pedig maga a közösség. Épp ezért a nemzeti közösség elleni bűn az, amikor a történelmünk szimbólumait gyalázzák az ünneprontók. Vagy éppenséggel ahogy most esett: önző érdekeiknek rendelik alá. Hazudnak saját magukért. Hazudnak egymásról az összefogásért.
Hazudják, hogy a Jobbik nem antiszemita vagy rasszista; hazudják, hogy az LMP huszonegyedik századi párt; hazudják, hogy a szocialisták ma már modern szociáldemokraták; és hazudják, hogy Gyurcsánynak is a „demokraták” közt a helye. Ahogy hazudják azt is, hogy a mindenféle politikai kalandoroknak, a pártokat, mint alsóneműt cserélgető politikusoknak is ott van a helyük az ellenzéki tüntetés színpadán. És végül hazudják, hogy az úgynevezett civil jogvédők és a mocskos szájú, de nagyon-nagyon hiteles diákok káromkodása is odavaló az ünneplő közönség elé.
Lárifári! - mondhatnánk. Ezek csak egyre hiteltelenebbé válnak, miközben mossák egymás széklettel bekent alsóját. Úgyse fognak ezek sose kormányt buktatni. Kormányozni még kevésbé. De akkor is! Nincs lárifári! Mert ezek ünneprontók, mikor gyalázkodásra, mocskolódásra és hazudozásra készülnek március 15-én, délután.
Persze, a politika a történelemnél kevésbé finnyás jószág, így ma is sok gyenge jellemet elbír. A „bizonytalan szavazópolgár” pedig, akinek oly sokszor akar a politológus az agyába pillantani, érthetően von majd le következtetéseket az ellenzéki vezérekről. Ünneprontó, mindenkivel veszekedő, jellemtelen alakok azok, akik ma a kormány elleni szivárványkoalícióban együtt, közösen tüntetnek.
Összenő, mi összetartozik. Ennyi!
