A reakció sosem lesz annyira divatos, mint az Imagine-be butított haladás, de sokkal szórakoztatóbb művelni
A reakciós konzervativizmus az egyetemi szférában megtűrt, az akadémia szférában tiltott, a popkultúrában pedig az ellenség szerepét tölti be, de ettől függetlenül - az áttörés leghalványabb esélye nélkül - az intellektuális munkát el kell végezni. (Még akkor is, ha a szerző lusta.) Megadja Gábor könyvbemutatóján jártunk az A38-on.
A szabadság reakciós harcosai – a haladó politika közép-európai bírálata címmel jelent meg Megadja Gábor második kötete, amelynek bemutatóján – az elkövetőt méltatva – Molnár Attila Károly és Fűrész Gábor egyaránt azt emelte ki felütésként, hogy noha nem így ismertük meg a szerzőt, néha azért képes eszmetörténészként és filozófusként is működni. Megadja könyvét a hiánypótlás szóval lehet legjobban körbeírni, hiszen olyan szerzőket és gondolatokat dolgoz fel kötetében, akiket és amelyeket az elmúlt 30 évben a tiltott kategóriából a nem ajánlottba helyezett a mainstream értelmiségi közvélemény. Annak ellenére, hogy a szerzők (Hannah Arendt, Voegelin, Hayek, Polányi, stb.) tulajdonképpen a sajátjainknak tekinthetőek, hiszen egytől egyig Közép-, illetve Kelet-Közép-Európából származnak/menekültek el. Közös bennük, hogy hiába költöztek a létező demokráciák legtökéletesebbjébe, az Egyesült Államokba, mégis a liberális demokrácia bírálóivá váltak, és írásaikat áthatta a térség még uralkodó dinasztiák által uralt arisztokrata világa iránt érzett nosztalgia.
Eszmetörténeti underground
Az eszmetörténeti underground megdicsőülése után Fűrész Gábor azt emelte ki, hogy a mindennapi politikában is hasznosul az elvégzett munka: a jelen problémái szempontjából bőven van relevanciája a feldolgozott szerzőknek. A XX. század olyan megdöbbentő politikai jelenségeinek, mint a nácizmus és a kommunizmus eredetét a feldolgozott gondolkodók egytől egyig a demokrácia rendszerhibáiból és a középkori messianisztikus, utópisztikus hitből vezették le, szemben a mainstream állásponttal, ami mindig az aktuális politikai ellenfél jellemhibáinak állítja be ezeket.
A laudációk után Megadja Gábor Lánczi Tamás kérdései és az elviselhetetlen hőség hatására azt fejtegette, hogy az általa feldolgozott szerzők életükben egyáltalán nem voltak ismertek és népszerűek, viszont mégiscsak furcsa, hogy a haladás ikonjaival ellentétben később sem fedezte fel őket a társadalomtudományos elit. Míg Marx vagy Foucault cipőméretéről is doktorik ezrei készülnek, addig például Erich von Kuehnelt-Leddihn neve csak kínos feszengést vált ki az egyetemeken. A baloldal hatalmas előnyben van, hittételeik rég leszivárogtak a hétköznapokba, újságcikkek és popdalok ismételgetik tévtanaikat, a reakció pedig ha már nem is tiltott, azért mégis inkább az. A konzervatív szerzők maximum kivételként és népművészeti különlegességként szerepelhetnek a tanulmányi étlapon. Lánczi kérdésére, hogy mi a haladás, úgy válaszolt, hogy egy emberkép, ami szerint az ember a folyamatos tökéletesedés állapotában van, a haladók pedig nem ettől felhatalmazva érzik magukat a tökéletesítésre is (aminek a végén pedig ott a meszesgödör – a szerk.).
A könyvbemutató után a PestiSrácok szegezte függetlenül és objektíven kemény és kíméletlen kérdéseit a szerzőhöz. Arra voltunk kíváncsiak, létezik-e vele szemben elvárás, hogy ismertségét és közkedveltségét használva a reakciós konzervativizmusból ő csináljon popkultúrát. A bő és kimerítő választ szó szerint kell idéznünk: „Van!” A szó szerint nem annyira idézhető, részletes, minden egyrésztre és másrésztre tekintettel lévő kifejtés során arról beszélt lapunknak, hogy noha nem kíván a konzervatív jobboldal sztárszerzőjévé, ideológus-rocksztárjává válni, viszont a liberálisok bosszantásának nemes tevékenységét mindig szívesen végzi, mert egyrészt szórakozás, másrészt maga a reakció.
A könyvet (Megadja Gábor: A szabadság reakciós harcosai – a haladó politika közép-európai bírálata; Századvég Kiadó, 2019) azoknak ajánljuk, akik nem félnek a tömény eszmetörténettől.
