Az alkotmány és a holdkórosok

Valamikor, amikor még Lenin elvtárs is fiatal volt, bedobták a forrongó oroszok közé a németek, felforgatni kicsit az állóvizet. Arra ugyanakkor nem gondoltak a derék svábok, hogy micsoda dúlást fog eszközölni az a kopasz kis ember, arra meg végképp nem, hogy utóda, Sztálin elvtárs még be is vonul Berlinbe. Elég az hozzá, hogy ha egy szellemet kiengednek a palackból, annak beláthatatlan következményei lehetnek, vagyis ha őszinték akarunk lenni, nagyon is beláthatóak, hiszen alig száz éve már történtek ilyenek, azóta is nyögjük a azokat a következményeket.

Sajnos az a bizonyos történészek által gyakran emlegetett hosszú XX. század nem sikerült nekünk magyaroknak valami fényesen. Igaz ez az alkotmányos fejlődésünkre is, ha rápillantunk a jogi dokumentumokra, mindenféle szörnyállamok és szörnyállamfők lesnek vissza a múltból. Míg az alkotmányozás más, szerencsésebb államokban egy ünnepélyes, pátosszal átitatott pillanat, hosszú távra tekintő nagy esemény, sajnálatosan a magyar közelmúlt történelmében ez – legalábbis utólagosan értékelve – korántsem volt ilyen, sőt, az alkotmányozás a magyar XX. században főszabályként sötét történelmi korszakokhoz kötött procedúra. Számos alkotmányos szabályt, alkotmányerejű törvényt fogadtak el száz év alatt, így az 1920. évi I. törvénycikk az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezésétől egészen az 1949. évi XX. törvényig, majd az 1989-es átfogó alkotmányrevízióig vagy ötöt, bár lehet számolni egy hatodikat is.

Értéksemlegesen annyit lehet az alkotmányozási folyamatokról megállapítani, hogy a XX. században szinte minden alkotmányos norma megszületésekor hazánk területén még vagy már valamilyen megszálló haderő állomásozott, vagy annak közvetlen fenyegetése állt fenn. Ennek megfelelően a legtöbb XX. századi alkotmányos szabály, alkotmányerejű törvény nem számít tisztán autochton szabálynak. Többségében e szabályok még nevükben is hordozzák az „ideiglenes” jelleget, így nem áll messze a valóságtól az az állítás sem, hogy a XX. század sötét történelmi korszakainak az adott állami működés alapdokumentumaiban is jól látható nyoma van. Ezen nem túl szívderítő történelmi helyzet alól némiképp kivételt jelent a '89-es alkotmányrevízió, ugyanakkor a „rendszerváltás” alkotmányozására is igaz, hogy a szovjet csapatok még hazánk területén tartózkodtak, s csak 1991-ben vonultak ki az immár a szuverén Magyar Köztársaságból.

Még a kommunisták sem rúgták fel az alapvető szabályokat

Namármost az új Alaptörvény hosszú folyamat után – formailag a három évtizedet megélt, módosított rákosista alkotmány, az 1949. évi XX. törvény, amely a nevében is ideiglenes volt, no ezért még harminc évet itt ragadt rajtunk a korábbi negyven után – lépett hatályba. Az 1949. évi XX. törvény bizony Rákosi Mátyás nevéhez fűződik, ő méltatta azt a vezérszónoki felszólalásában, s ő volt ennek jogszabálynak az érdemi megalkotója is. '89-ben persze teljes alkotmányrevízió történt, azonban nevében, számozásában vitathatatlanul örökül kaptuk a kopasz pártfőtitkár utolsó ajándékát. Ugyanakkor egy dolgot még az MKP – tudják, a Magyar Kommunista Párt, az a párt, amelyiknek a nevét is megváltoztatták 1956 után Kádárék MSZMP-re, az a politikai erő, amelyik itt akasztatni szokott, meg a sajátjait is börtönbe csukatta az ÁVH-val, nem beszélve az ország tíz százalékáról, akikkel különféle szemétségeket követett el – sem tett meg. Nem szegte meg a jogszabályok elfogadásának alapvető szabályait.

Az 1949.évi XX. törvényt formailag tökéletes eljárásban fogadta el az Országgyűlés. Még Rákosi Mátyás sem merészkedett odáig, hogy csak úgy neki menjen a jogi hierarchia logikájának, nyilván ő sem volt teljesen bolond, tudta, hogy egy diktatúrának is tiszteletben kell tartania bizonyos kereteket. Nagyon is logikusan cselekedett persze: két ember történelmi szerepét kellett szem előtt tartania: a szinte közvetlenül előtte hatalomba került Szálasi Ferencét, illetve elvtársi elődjét, Kun Béláét. Szálasi Ferenc ugyanis nem tartotta be a jogi hierarchia alapvető szabályait, így aztán az 1944. évi X. törvény nem is került be a magyar jogi emlékezetbe, írmagját is kitörölték – teljes joggal. Kun Béla sem foglalkozott ilyenekkel, hát nem is tartott sokáig az országlása.

Fleck Zoltán tehát – legalábbis a logika szabályai szerint – forradalmi hevületében ezen történelmi „nagyságok” által kitaposott útra óhajtana lépni. Miután feles törvénnyel módosítaná az Alaptörvényt – vagy eltörölné, és teljesen újat alkotna, ez nem teljesen világos – „az alaptörvény szükséges korrekciója mellett az új parlament első ülésén félreállítanák mások mellett a legfőbb ügyészt, az alkotmánybírókat és a Költségvetési Tanács tagjait.”

A félreállításban szeretnénk a két nagy előd gyakorlatából meríteni, hogy olvasóink számára is jól elképzelhető legyen a Rákosi Mátyás, Szálasi Ferenc és Kun Béla módján az a bizonyos „félreállítás” ... – no jó, most ez itt nem történelemóra, de az biztos, hogy az akasztás benne volt.

Nem gondoltam volna, hogy egy jogász-jogszociológus ennyire messzire menjen – ki tudja milyen motívumok játszhattak közre benne – de eddig azt hittem, a magyar jogtörténet sötét lapjai már lezárultak. Tévedtem. Mindig vannak olyanok, akik bármikor kaphatóak alkotmányos puccsra, s ráadásul még ideológiát is képesek gyártani mellé. Persze lehet ezt csinálni, mondhatnak ilyeneket, csak én a magam részéről a polgárháborús helyzeteket szeretném elkerülni. Reméljük a választópolgárok is szeretnék elkerülni, s okosabbak lesznek, így aztán a Fleck-félék furcsa csodabogarak maradnak a magyar történelemtanítás fakultációs óráin megemlített lábjegyzetben. Mert ha nem, hát ezek képesek és tűzbe-vérbe borítanak mindent, mint azt a fent említett elődeik meg is tették...

Fotó: Youtube