Asszimilációs bonbonok: pszichogasztronómiai utazás az ellenzéki szavazók fejében

A bonbont értjük. Többnyire csokoládéból készült apró édesség, különféle anyagokkal ízesítve, töltelék formájában. Szeretjük vele megjutalmazni magunkat. Akár függővé is válhatunk. Illetve, ha valami lelki megrázkódtatás ér, gyorsan bevesszük, hogy a benne lévő nagy mennyiségű cukor hozza helyre az agyunk dopamin szintjét.

Az asszimiláció az egyik olyan mechanizmus, amely segíti az embert az állandóan változó külső és belső környezethez való alkalmazkodásban. A másik, ezzel ellentétes irányú az akkomodáció. Mindkettő már gyerekkorban megkezdi működését az agyban, erről Piaget részletesen beszél a kognitív fejlődés elméletében. A gyermek nem a folyamat passzív elszenvedője, hanem aktív résztvevője. Gyermeki kíváncsisága miatt minden iránt érdeklődik, kipróbál dolgokat, kísérletezget. Az asszimiláció révén a tapasztalata beépül a már meglévő ismeretszintbe, a sémába. Ennek a mechanizmusnak a prototípusa a játék. A gyermek rendelkezik a környezetéről egy adott ismerettel, sémával, játék közben kipróbál valami újat, megtapasztalja, és megkísérli a már meglévő sémái segítségével megérteni, azaz asszimilálni őket. Átvitt értelemben a világot, a valóságot írja felül: saját ismeretei alapján értelmezi azt, hozzáilleszti a fejében meglévő információkhoz. Ha a régi séma mindezekre már nem alkalmas, akkor módosítani fogja. Vagyis akkomodációt hajt végre. Az akkomodáció a viselkedés külső mintához való igazítását jelenti. A már meglévő séma átalakítását az új helyzetnek megfelelően. Ennek a mechanizmusnak a prototípusa az utánzás. A gyermek így tágítja a világgal kapcsolatos ismereteit. Itt már a saját tudását változtatja meg, hogy az illeszkedjen a valósághoz.

A két mechanizmus egyensúlyt hoz létre, ami azonban viszonylagos. Rendszeresen felborul, a külső környezet megváltozása vagy a személyiség érése következtében. Az egyensúly felbomlásakor a két mechanizmus elkezd dolgozni, segítségével újra egyensúly teremtődik, de ez már egy, a korábbinál magasabb szinten történik. Piaget szerint maga az adaptáció a fejlődési folyamat, azaz az egyensúly kialakulása, majd felbomlása és újraszerveződése következtében jut a gyermek a korábbinál magasabb szintű ismeretekhez. Gyakran előfordul akkomodációs zavar, azaz kognitív disszonancia. Amikor az ismereteinkkel, a fejünkben meglévő, saját valóságunkkal olyannyira ellentétes új információval találkozunk, hogy az agyunk nem tud vele mit kezdeni. Ezt a kényelmetlen (súlyosabb esetben patologikus) helyzetet valahogy fel kell oldani. Ilyenkor ugyanis az énképünk is sérül(het), hiszen szembe kell nézni azzal, hogy valamit rosszul tudtunk, rosszul gondoltunk, és ennek megfelelően is viselkedtünk korábban. Egy ilyen felismerést a legtöbb ember egója nem bír elviselni. Ilyenkor jönnek az ún. énvédő mechanizmusok. Azaz: valahogy megmagyarázzuk magunknak a dolgot. Bárhogyan is, de elérjük, hogy ne sérüljön az énképünk, és továbbra is nekünk legyen igazunk.

Tipikus énvédő mechanizmus az, amit a pszichológia és a gasztronómia sajátos hibrid-alkalmazásával most asszimilációs bonbonra keresztelünk. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk: belekapaszkodunk valamilyen fűszálba. De ez a bonbon-dolog még jobban szemlélteti. Mint amikor hirtelen mozdulattal bedobunk egy aszpirint a fejfájásra. Ugyanígy a kognitív disszonancia, az akkomodációs zavar ellen is „be kell venni” valamit. Amitől megnyugszunk. Egy asszimilációs bonbont. Aminek segítségével elérjük, hogy az új információt beillesszük a régi sémáink közé. Na, ezt kénytelenek tenni nap mint nap az ellenzéki szavazók, és általában a liberálisok. Ők nem szeretnek akkomodálni. Hiszen akkor velük, a saját sémáikkal lenne baj, nem pedig a szembejövő valósággal. És erről szól az egész mai világ is. Könnyen befogadható dolgokat gyárt, és nem várja el, hogy az ember szembesüljön bármivel is. „Jó vagy úgy, ahogy vagy!” Pontosan emiatt van az a szociálpszichológiai jelenség is, ami minden liberálbolsevik közös jellemzője. Miszerint addig vagy jó ember, amíg ugyanazt hiszed el, amiket ők. Amint ezen keretrendszeren kívüli dolgokban hiszel, más elvek szerint élsz, akkor máris megzavarod az ő asszimilációs életvitelüket, és akkomodációra kényszeríted őket. Na, ilyenkor leszel fasiszta meg náci meg orbánseggnyaló. Ezek a kis bonbonok, amiket bevesznek, és máris meg van minden magyarázva, a megszokott kereteken belül.

Ha például szembesítesz egy balost azzal, hogy Márki-Zay Péter szerint ostobaság a rezsicsökkentés, akkor a balos kénytelen végiggondolni, hogy hmmm, akkor egy esetleges ellenzéki győzelem esetén drágulna a fűtés meg az áram… No, de hát ő Márki-Zayra akar szavazni, ezt építette fel a fejében. Mert hát O1G, stb. A válasz: A Fidesz lop! Probléma megoldva, a zavar elhárítva, felülírta a szembejövő valóságot egy intenzívebb, emocionális meggyőződés. Az énkép helyreállt, a bonbon finom volt. Erre te megpróbálod elmagyarázni, hogy a Fidesz nem lop, hanem nemzeti tőkésréteget épít, annak érdekében, hogy a magyar embereknek legyen munkája, a külföldi befektetők ne tudják válság esetén azonnal kivonni a pénzüket, gazdasági összeomlást okozva, stb.„Dehát ezt az Orbán f**zát szopó Jeszenszky írta, ez propaganda, ez hazugság!” Hopp, máris újabb asszimilációs bonbon. Ha a tartalommal szemben már nem sikerül saját magát meggyőznie, akkor is talál rá módot, hogy ne sérüljön a fejében kreált valóság. Ha mással nem, akkor a hírhozóval szembeni gyűlölettel. Így kell hát elkerülni az akkomodációs zavart. A balos előkészít magának kis, könnyen emészthető magyarázat-bonbonokat, és beveszi őket, ha disszonancia veszélye állna fenn. Az ellenzéki politikusok meg persze osztogatják is bőkezűen ezeket a bonbonokat. És sok szavazójuk habzsolja is, mint állat. Vannak, akik már cukorbetegek is tőle. Sőt, van, aki már hasnyálmirigyrákos. De dobálják tovább magukba.

Mert amikor az ő világuk térképén nincs hely az új dolog számára, hogy azt asszimilálják, akkor akkomodálni kellene. Gondolkodni. Világtérképet átalakítani. De az nehéz. Fáj nagyon. Azt a legtöbben kerülik, ahogy csak tudják. Inkább az asszimilációs bonbon. Az könnyű.

Fotó: Horváth Péter Gyula