Mindenhol a világon egy rítus a halottaktól való búcsúzás, de van, ahol a szokások egészen meghökkentőek
Ha máskor nem is, halottak napján a legtöbben kilátogatunk a temetőbe, és egy szál virággal, koszorúval, mécsesgyújtással emlékszünk meg szeretteinkről. Az én családomban például az is szokássá vált, hogy a közös temetőjárást követően egy kis sütemény és tea kíséretében összeül a család, beszélgetünk a múltról, az elveszített családtagokról. Más országokban viszont más, sokszor meghökkentő szokásokról hallhatunk, Tibetben például úgynevezett égi temetést tartanak, ez alatt pedig azt kell érteni, hogy keselyűknek ajánlják fel a halottjuk testét. Egy osztrák településen pedig tíz év után exhumálják a halottat és a koponyákat az úgynevezett Csontházban helyezik el. Fejlődő világunkban pedig arra is van lehetőség, hogy környezettudatosan temetkezzünk.
Sokan úgy tartják, hogy sosem hal meg, akire emlékeznek, amiben én magam is hiszek, ahogyan abban is, hogy a leszármazottaikban élnek tovább, akik már nincsenek velünk. Nekem például mindig könny szökik a szemebe, amikor az unokahúgom viselkedésében felfedezem édesanyámat, vagy amikor a nővérem nevetése emlékeztet újra és újra rá.
Halottak napjához közeledve a temetők ambivalens érzést kelthetnek, hiszen az ember szomorú, hogy már nincsenek közöttünk azok, akiket itt eltemettünk, viszont ebben az időszakban a legszebb a temető, hiszen rengeteg virág, koszorú és megannyi mécses fénye teremti meg a különleges hangulatát az örök nyugalom helyének. A gyertyagyújtásnak is egyébként megvan a miértje, ugyanis a gyertya fénye az örök világosságot jelképezi, de népi hiedelmek szerint a gyertyagyújtás jelentősége a síron azért is fontos, hogy a világosban a „véletlenül kiszabadult lelkek” újra visszataláljanak a maguk sírjába, ne kísértsenek. Virágot pedig már több mint 12 ezer éve szokás vinni a sírokra, amire izraeli régészek hívták fel a figyelmet, akik az úgynevezett natufi kultúra temetkezési szokásait vizsgálva jöttek erre rá.
A sírokat egyébként azért is kell megszépíteni ilyenkor, hogy a halottak szívesen maradjanak a helyükön. A szeretteink testét pedig azért helyezzük végső nyugalomba a föld alá, mert az ember teste szent, Isten teremtménye, a halhatatlan lélekkel együtt alkotja az élet egységét, vagyis tisztelni kell – ezt Szederkényi Károly gazdagréti plébános mondta egy vele készült korábbi beszélgetés során.
Gombakoporsó és lebomló kapszula a jövő?
A fővárosban ma már főként urnás temetést szokás tartani, aminek az egyik oka az, hogy a budapesti temetők telítettek, a másik ok pedig, hogy olcsóbb, mint a koporsós temetés. Sokan viszont hazaviszik a halottjuk hamvait, de idővel kiderül, hogy ezt sokan lelkileg mégsem bírják.
Fejlődő világunkban, amikor már minden a környezetvédelemről szól, nem csoda, hogy olyan találmányok kerülnek reflektorfénybe, mint a gombakoporsó és a lebomló kapszula, amiből egy fa nő ki. Előbbit egy holland feltalálónak köszönheti a világ, ez a koporsó ugyanis nem fából, hanem a gomba testét alkotó micéliumból áll össze, ezért a lebomlási ideje nem tíz év, hanem néhány hét. Ennek eredményeképpen a benne lévő testet is hamarabb „dolgozza fel” a természet.
A lebomló kapszula viszont már régebbi eredetű, két olasz dizájner ötletként valósult meg. Ennek lényege, hogy a hamvakat egy kapszulába helyezik, elássák és bokrokat és fát ültetnek felé, aminek gyökereit a kapszulában lévő hamvak is táplálnak, tehát egy új élet fejlődik belőlük.
Égi temetés és Csontház
Számos temetkezési szokás van még szerte a világban, de talán az egyik legérdekesebbel Tibetben találkozhatunk. Ott ugyanis van egy olyan szokás, hogy a szerettük testét felajánlják a keselyűknek. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a halottat meztelenre vetkőztetik, a hegyeken és dombtetőkön a szertartást végző emberek pedig a testen mély bemetszéseket ejtenek, majd a keselyűkre bízzák a test eltüntetését. A megmaradt csontokat egy edénybe zúzzák össze és összekeverik árpával vagy liszttel, amit a kisebb madarak tudnak megenni. Abban hisznek, hogy így adják vissza a testet a természetnek, ami úgyis újjászületik.
Egy osztrák településen, Hallstattban pedig egy 1700-as évekre visszanyúló hagyományt őriznek a helyiek, igaz, már nem rutinszerű az eljárás. A település egy kis sziklás hegyoldalban található, ezért nincs nagyon hely a temetkezésre. Ezt a problémát pedig úgy hidalták át, hogy tíz év után exhumálják a holttestet, a koponyát pedig „nagyfényben és holdfényben” kifehérítik, majd virágokat és motívumokat rajzolnak rá és elhelyezik a Csontházban.
A halálhoz való viszonyunk, temetkezési szokásaink, de még a gyász színe is más és más világszerte, ugyanakkor közös bennünk, hogy egy rituálé keretein belül búcsúzunk el szeretteinktől és nem feledjük őket.
Forrás: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
