Tóth Norbert: a 2023-as év sorsdöntő lesz

Nem igazán ütötte át a haladó sajtó ingerküszöbét, de Ursula von der Leyen lényegében egy „Europe First” jellegű kijelentésével azt sejtette, az EU a saját érdekeire jobban oda fog figyelni a jövőben. Általánosságban van arra tényleges lehetősége Európának, hogy komolyan vehesse a saját önállóságát a mai politikai térben?

Nem szabad elfelejtenünk, milyen ambiciózus célokat tűztek ki az alapító tagállamok az európai integráció hajnalán: részben, hogy száműzik a háborút a kontinensről, vagy legalábbis az egymás közötti kapcsolataikból, másrészt szerették volna Európát egy globális vezető szerepbe manőverezni. Már akkor érzékelték, hogy politikailag és gazdasági szempontból is hanyatlik a kontinens, és szerették volna, ha Európa a globális térben visszaszerzi kezdeményező szerepét. Ezeket a céljait azóta sem adta fel az Európai Unió, de a megvalósításukhoz kezdetektől fogva nem elég az, amivel rendelkezik. Önmagában ugyanis a gazdasági fejlettség és a jóléti berendezkedés kevés ahhoz, hogy a globális folyamatokra hatással legyen, és ez leginkább akkor ütközik ki, amikor a nemzetközi kapcsolatokban valamilyen romlás következik be: ilyenkor rögtön megmutatkozik az EU sérülékenysége. Egyszerű példával élve: az olcsó előállítási költségek reményében az EU-n kívülre kiszervezett ágazatok bonyolult ellátási láncokat hoztak létre, amelyek nagyon érzékenyek az olyan váratlan helyzetekre, mint egy világjárvány, vagy egy elhúzódó háború. Az Európai Unió államainak többsége egy nagyon energiaigényes gazdasággal rendelkezik, és az, hogy az EU már középtávon el fogja veszíteni olcsó energiaforrását, súlyos versenyhátrányt fog okozni.

Eszerint elég rossz pillanatban kezdett gondolkodni arról Brüsszel, hogy érdemes lenne az EU függetlenségét és önállóságát megerősíteni?

Beszélnek már arról, hogy 2023 sorsdöntő év lesz, hiszen azok a gazdasági szektorok, amelyek energia szempontjából jobban ki vannak szolgáltatva, elképzelhető, hogy kiszervezik a gyártást olyan országokba, ahol hozzáférnek az olcsó energiához. Ugyanakkor folyik egy ezzel éppen ellentétes folyamat, az EU ugyanis megpróbálja visszacsábítani a piaci szereplőket a saját területére, ez azonban már csak azért is csak korlátozottan lehet sikeres, mert időközben más, a termelésre nézve fontos ágazatok pedig távoznak. Különösen Németország esetében lesz az érdekes. Európában, a koronavírus-járványnak "köszönhetően" időközben visszatért az infláció is, amelyről korábban még úgy beszéltek, hogy az Európai Unióban ismeretlen jelenséggé vált. Ezek a folyamatok mind növekvő munkanélküliséggel járhatnak, és olyan gazdasági visszaeséssel, amelynek lefelé tart spiráljából nem tudni, hogyan fog kilábalni az EU. Nem mondható, hogy jók lennének a kilátások. A 2020-as évtized úgy tűnik, nem kezdődött jól az Európai Unió számára. A gazdasági ereje megvan még, de veszélyben van, katonai ereje viszont nincs. Nincs olyan integrált hadiipar, amelyre egy egységes, valóban ütőképes európai hadsereg épülhetne. E két feltétel nélkül pedig nem tud globális nagyjátékos lenni.

Az önállóság receptje tehát az erős gazdaság és a közös hadsereg?

Ahhoz, hogy az EU komoly tényező lehessen, centralizáltabbá kellene válnia, az egyes tagállamoknak hatásköröket kellene átadnia a központi intézményeknek. Ehhez viszont nincsen meg a bizalom sem a tagállamok között, sem a tagállamok és az intézmények között. Véleményem szerint e feloldhatatlan belső feszültségek miatt képtelen lesz önálló tényezővé válni az Európai Unió, ezért valahová "csapódni" fog. Két lehetősége van, amely valójában csak egy, azaz vagy az Egyesült Államokhoz, vagy Oroszországhoz és Kínához csatlakozik, de a nyugati szövetségi rendszer hagyományaiból kiindulva egyértelmű, hogy az USA-hoz fog "csapódni", egyfajta segédcsapatként, alárendelt szerepben.

Európa büszke a tudástőkéjére; nem lehetne ez az egyik ereje Európának, hogy szellemi világítótoronyként őrzi meg erejét és méltóságát?

A Közszolgálati Egyetemen, ahol tanítok, sok külföldi hallgató tanul, akik a világ számos pontjáról érkeznek. Eleinte sokszor megdöbbentett, hogy Európán kívül mennyire nem foglalkoznak az európai ügyekkel. Mi, európaiak hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy mi vagyunk a világ közepe, holott közel sincs akkora súlya a véleményünknek világszinten. Ez sok mindenben tetten érhető, hiszen a latin-amerikai, afrikai, vagy ázsiai sajtó nem kezeli első számú hírként az Európában történt eseményeket. Az euró abban a pillanatban, amint Európán kívül kell versenyeznie, alulmarad egy sor valutával szemben. Van egy túlzó önképünk, amelyet arra alapozunk, hogy mennyit adott hozzá Európa a világ kulturális örökségéhez, ami vitathatatlan, ezért is gondoljuk, hogy kiváltságos szereplőként a véleményünk nagyobb súllyal esik latba, de ez nincs így. A tudástőkénk köré szőtt mítosz is megdőlni látszik, hiszen az EU jelentősen le van maradva az Egyesült Államokhoz és más globális versenytársakhoz képest. Persze, ezt a szakadékot át lehet hidalni azzal, ha nagyobb összegeket invesztálnak ebbe a szektorban, ugyanakkor fennáll annak is a veszélye, hogy a legjobb tudósokat az amerikai, kínai kutatóintézetek elcsábítják. Jelen pillanatban is zajlik az agyelszívás; Európa legjobb kutatóit a nálunk fejlettebb innovációs szektorral rendelkező országok alkalmazzák.

Ez azt is jelenti, hogy a harmadik világ felé sodródik Európa abban az értelemben, ahogy a nagy országok kizsákmányolják a kisebbeket?

Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a kiemelt szerepünk szűnik meg. Most be fog állni egy olyan helyzet, hogy barikádokat emelnek majd a táborok egymással szemben, és mindenkinek döntésre kell jutnia, hogy melyik oldalra áll. Ebben a klasszikus hidegháborús időszakban Európa az USA vazallusa, apródja lesz.

Ugyanakkor továbbra is fennáll a kérdés: Ukrajna Oroszország végső célja, vagy esetleg szemet vet a későbbiekben a gyengülő Európa más tagállamaira is? Hiszen akkor megint ott találjuk magunkat két nagy érdekcsoport, az USA és az Oroszországgal kiegészült Kína között pont félúton.

A nyugati szövetségi rendszer kontúrjai világosabbak, mint a kihívóé. A kihívó fél magját adó országok viszont jól láthatók, és nagyjából azok az államok is, akik a konfliktusban nem foglalnak állást, ahogyan a hidegháborúban is volt egy el nem kötelezett oldal. Az USA ráadásul nem is titkolja, hogy számára az első számú kihívás Kína, Oroszország csak a második. Nyilván, ha e két ország egy táborba kerül, akkor az nagyobb problémát jelenthet, ezért az USA számára most célszerű előbb Oroszországot legyőzni katonailag és politikailag, egy orosz kapituláció ugyanis elrettenthetné Kínát – gondolják Washingtonban. Ha ez a kapituláció megtörténne, akkor az a világrend erősödne meg, amelynek nemzetközi normáit és kapcsolatrendszerét a Nyugat, elsősorban az USA határozza meg. Ha ez nem sikerül, mert Oroszország nem adja meg magát és a gazdasága sem omlik össze, akkor egy hosszú ideig tartó hidegháborús állapot következik be, viszont az oroszoknak nem lesz más lehetőségük, mint hogy Kínához közeledjenek. Oroszország ebben az esetben azt a szerepet fogja betölteni, mint az Európai Unió az amerikaiakkal kapcsolatban, tehát egy segédcsapata lesz Kínának. Megjegyzendő, hogy Oroszország és az Európai Unió egymásra találása sem Kínának, sem az Egyesült Államoknak nem érdeke, mert így egy olyan eurázsiai szövetség jöhetne létre, amely talán az elképzelhető legütőképesebb. Úgyhogy egy ilyen szövetség közé éket verni nemcsak az USA, de Kína érdeke is.

Nem szabad elfeledkezni, hogy arra Angela Merkel is tett utalást még kancellársága idején, hogy Európa biztonságpolitikai egységének integráns része kellene legyen Oroszország is.

Ez érdeke lehetne Európának és az oroszoknak is, de csak akkor valósulna meg, ha Oroszország képes lenne partnerként tekinteni Európára. Vannak vallási és kulturális törésvonalak is a két fél között, de ezek korántsem olyan jelentősek. A probléma inkább az, hogy a 146 milliós Oroszország a világ legnagyobb területű országaként képtelen lenne egyenrangú partnert látni Európában és az egyenlőség talaján állva építeni ki a kapcsolatokat. Ha az oroszok képesek lennének visszavenni ambícióikból, az egy ideális helyzetet teremtene. Oroszországnak jól láthatóan más elképzelései vannak, több száz éve egyébként. Félelmetes látni, hogy a Nagy Péter cár óta vallott külpolitikai elképzelések századról századra hogyan épülnek vissza az orosz politikai elit elképzeléseibe.

Mégis úgy tűnik, Oroszország nagyhatalmi ambícióit így is képtelen lesz háttérbe szorítani, és Kína vazallusává válni.

Igen, ez egy nagy kérdés, de nem a közeljövő kérdése. Ugyanakkor mindenképpen elő fog kerülni, hogy a két komolyabb álmokat dédelgető szereplő, Oroszország és az Európai Unió nem fognak-e egymásra találni a távolabbi jövőben.

Egy korábbi interjúban beszéltünk arról hogy a magyar külpolitika meglehetősen gyakorlatias és pragmatikus. A jelenlegi helyzetet elfogadva nem kellene erősebb kapcsolatokra törekedni az USA-val és Nyugat-Európával?

Mi, magyarok kulturálisan és történelmileg is ehhez a szövetségi rendszerhez tartozunk. Nehezen elképzelhető, hogy kulturálisan a másik blokk felé tájékozódnánk, ennek nem lenne társadalmi támogatottsága. Viszont az is tény, hogy kis, nyitott, exportorientált gazdaságként a gazdasági hidegháború komoly problémákat fog okozni. Emiatt próbáljuk keresni az alternatív lehetőségeket, hogy hogyan ne szakadjanak meg a kapcsolatok azokkal az országokkal, amelyek a másik táborba tartoznak vagy fognak tartozni. Azért próbálkozik ezzel Magyarország, mert ha ezt nem teszi, a szövetségi rendszerén belül is versenyhátrányba kerül.

Eljöhet a pillanat, amikor végleg leszólnak fentről, hogy elég volt Magyarország különutas politikájából?

Ezt folyamatosan mondják, csak különböző szerepben.

Annak ellenére, hogy közben tisztában vannak vele, hogy képtelenek vagyunk egyik pillanatról a másikra függetlenedni energetikai szempontból...

Megfigyelhető, hogy az amerikaiak komoly pénzeket mozgósítanak fejlesztési ügynökségeiken keresztül, kifejezetten Közép- és Kelet-Európát célozva. Az Egyesült Államokban van egyfajta félelem, hogy miközben perifériának látnak bennünket a szövetségi rendszerükön belül, de azt nem engedhetik meg, hogy ez a periféria leszakadjon, letöredezzen, ezért megpróbálják megerősíteni.

Számíthatunk arra, hogy normalizálódik Európa helyzete?

Sajnos benne van a pakliban, hogy nem fog visszatérni az a fajta biztonság és jólét, amelybe éppenhogy csak beleszokhattunk. Inkább arra számítanék, hogy egy sokkal hektikusabb korszak köszönt ránk.

Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu