„Mert nem lehet feledni, nem soha, amíg magyar lesz és emlékezet...” – Belegázol a történelmünkbe az UEFA kétszínű, kettős mércés döntése, amely ellen okos lázadás kell!
Megdöbbentő állásfoglalást tett közzé néhány nappal ezelőtt az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA). A jövőre nézve megtiltotta azt, hogy bármilyen, a történelmi Magyarországra emlékeztető, vagy azt ábrázoló jelképet tűzzenek zászlóikra és a különböző drapériákra a válogatott szurkolói. A döntést azzal indokolták, hogy ennek politikai vetülete van, márpedig politikai állásfoglalásnak nincs helye a stadionokban. A döntés nem csupán felháborító, de támadható is, ugyanis a döntéshozók történelmi ismereteinek teljes hiányát mutatja, ráadásul – mint oly’ sok más esetben, úgy itt is – erőteljesen kikandikál a szélsőségesen liberális eszmeiségre jellemző vérlázító kettős mérce.
A sport a legfontosabb identitásnövelő tényezők közé tartozik. Össznépi boldogságban úszik egy sportszerető nép, ha sikeres a futballválogatottja, vagy éppen halomra nyeri az érmeket az aktuális olimpiákon. Az idősebb korosztályhoz tartozók még az elsőre is emlékezhetnek, de az olimpiai sikerek eufóriáját szerencsére a mai korosztályok is rendre átélhetik. Békeidőben pedig még ennél is többet adhat a sport. Ez lehet ugyanis az a terep, ahol úgymond nagy nyilvánosság előtt, összemérheti egymással az erejét, tudását, képességét, rátermettségét két vagy több nemzet.
Ezek alapján nyilvánvaló és magától értetődő dolog, hogy miért igaz azon állításunk, miszerint a sport a legfontosabb identitásnövelő tényezők egyike. Ha pedig így van, akkor az is nyilvánvaló, hogy az identitás megjelenítésének, kifejezésének is ez az egyik módja. Egy sportszerető magyar embernél ez úgy néz ki, hogy a sportszakmain túl bizony hazafias alapon is örülünk győzelmeinknek, amelyekre nemcsak mint egyszerű, szűken vett sportsikerre tekintünk, hanem nemzetünk sikereként is értelmezzük.
S mivel az identitásunk szerves része a magyarságunk, ebből teljesen világosan és egyértelműen következik, hogy a magyar történelem és a magyar hagyományok is fontosak a számunkra. Márpedig nemzetünk több mint ezeréves történelme kapcsán természetes büszkeséggel gondolunk arra, hogy Juhász Gyulával szólva „volt nekünk egy országunk e Földön”, amelynek hagyatékához ezer év vére, könnye és verítéke adja meg szent jussunkat.
A szenvedésünk origójának tekinthető jóvátehetetlen történelmi tragédia – vagyis Trianon – nem változtat, nem is változtathat azon, hogy nekünk, magyaroknak az egész Kárpát-medence a hazánk, a törzsterületünk. A történelmi Magyarország a maga 325 ezer négyzetkilométerével a teljes, csonkítatlan magyar haza. Ráadásul ez nem csupán a lelkünkben van így – merthogy tudjuk a klasszikus definíciót: magyar az, akinek fáj Trianon –, de a valóságban is van közünk ezekhez a területekhez.
Nem csupán azért, mert kulturális, vallási, építészeti és szellemi örökségünk megkerülhetetlen tényezőként örökre része valamennyi elszakított országrészünknek, hanem azért is, mert az elcsatolt területeinken valamennyi országban élnek még nemzettársaink. Ezeknek a nemzettársainknak pedig az anyaország nem csupán egy földrajzi entitást, egy felkereshető turisztikai célállomást jelent, hanem a kötődést, egyben szintén az identitásuk, önazonosságuk megélését. Amelynek szerves részét képezi az is, hogy szívvel-lélekkel szurkolnak minden magyar sportolónak, csapatnak is, és örülnek minden magyar sportsikernek.
Így ér össze az, ami összetartozott ezer éven keresztül, összetartozik most is, és össze kell, hogy tartozzon örökre egészen addig, amíg magyar ember lesz a Földön. Egyben pedig ez a magyarázat arra is, hogy úgymond „hogy kerül a csizma az asztalra”, vagyis miért van kifeszítve történelmi Magyarországot ábrázoló jelkép, zászló, molinó egy-egy sporteseményen. A mi esetünkben egyértelműen igaz, hogy a nemzeti összetartozás kifejezését jelentik ezek a szurkolói lepedők, amelyek jelzik, hogy a válogatott csapat minden magyar ember csapata, minden magyart képvisel, nemcsak az anyaországiakat. Emellett pedig tisztelgést is jelentenek ezek a drapériák ezeréves államiságunk, és dicső múltunk emléke előtt.
Az UEFA diktatorikus döntése nem csupán azért felháborító és elképedésre okot adó, mert egy szuverén nemzet szurkolóit meg akarja fosztani a szabad szurkolás lehetőségétől, de egyben a történelmi ismeretek teljes hiányáról is tanúskodik. Nem kell és nem is elvárás persze, hogy az UEFA korifeusai emelt szintű történelmi ismeretekkel rendelkezzenek, vagy pláne történészek legyenek. Az viszont elvárható, hogy ezen ismeretek teljes hiányában ne hozzanak olyan kényszerítő intézkedéseket, amelyek abnormálisan leszabályozzák, és ezzel súlyosan megsértik a szurkolók szabad érzelemkifejezését, megnyilvánulásait.
Mindezt pedig politikai köntösbe ültetni, és ráfogni azt, hogy politikai okok miatt meghozott döntésről van szó, két okból is képmutató és gerinctelen viselkedés. Egyrészt – ahogyan fentebb kifejtettük – a történelmi Magyarországgal kapcsolatos ábrázolások nem politikai, hanem történelmi indíttatásúak; másrészt, ha ennyire fontos a politikai állásfoglalások kiiktatása a futballpályákról, akkor milyen alapon látni szivárványos fényújságokat Eb-meccseken, mi alapján nincs fennhangon betiltva a meccsek előtti értelmetlen térdepelés és számos más, a mai mainstream elvárásait teljesítő önkifejezési mód? Miért nem szólalt fel senki az ellen, hogy a mögöttünk hagyott katari világbajnokságon – amint az talán olvasóink közül is sokaknak feltűnt – több válogatott bemelegítő szerelése is szivárványos színekben pompázott?
Nem abban van politika, hogy mi, magyar szurkolók – történelmi hagyományainkra és az elcsatolt területeken élő magyar közösségekkel való együvé tartozásunk kifejezésére – történelmi Magyarország-jelképeket alkalmazunk, hanem abban, hogy a legnagyobb sporteseményeket kiszolgáltatják a genderlobbinak, a BLM-mozgalomnak és más egyéb felforgató, az évezredes értékeket és erkölcsiséget sárba tipró kezdeményezéseknek. Ez pedig felháborító, ezért minden létező módon tiltakozni kell ez ellen.
Már csak azért is, mert most még „csak” a történelmi Magyarország megjelenítésével van bajuk, de legközelebb már a Gábriel arkangyalra való hivatkozás (lásd: borítóképünket), vagy a Szent Koronánk tetején lévő kettős kereszt is zavarni fogja majd őket, hiszen ezek közismert keresztény jelképek, márpedig ezek az ordas erők a kereszténységgel ugyanúgy le akarnak számolni, mint a nemzeti öntudattal.
Szembe kell tehát ezzel szegülni, de mindezt okosan kell csinálni, mert egyébként Csányi Sándor MLSZ-elnöknek igaza van, amikor azt mondja, hogy csapatunkra vigyázni kell. Ezért úgy kell kifejezni jogos tiltakozásunkat, hogy válogatottunkat – amely márciusban kulcsfontosságú selejtezősorozatot kezd meg – még véletlenül se sodorjuk bajba, mert ne legyen kétségünk: utazni fognak ránk. A történelmi Magyarországot ábrázoló molinókat direktben nem kell kitenni, ám a személyes szabadságunkba senki, semmilyen ürüggyel nem szólhat bele. Senki nem tehet velünk szemben semmit, ha pólónkon, kapucnis pulóverünkön vagy éppen a sapkánkon, sálunkon kifejezzük történelmi hagyományaink iránti nagyrabecsülésünket, őseink előtti tiszteletünket, valamint azt, hogy – az ősi székely himnusz sorait kölcsönvéve – a lelkünkben minden magyar a nemzetünk része, éljen bárhol, Földünk bármely pontján, és legyen sorsa jó vagy mostoha.
Vannak ugyanis dolgok, amelyekben nem lehet alkut kötni, amelyeknél nincs meghátrálási lehetőség. Történelmünk vállalása, valamint a határon túli nemzettársainkkal való együvé tartozásunk kifejezése pedig ebbe a kategóriába tartozik.
Vezető kép: Gábriel arkangyal a kettős kereszttel a magyar szurkolótábor élőképében, a Magyarország–Portugália Eb-csoportmeccsen a Puskás Arénában. A szerző felvétele
