Mi lett volna, ha…?
Egy hete annak, hogy eddig nem látott, példátlan, brutális támadás ért ártatlan embereket Budapesten, pusztán a ruházatuk és vélt(!) politikai nézeteik, világnézeti hovatartozásuk miatt. Azóta folyamatosan vártam az ellenzékre. Vártam tőlük az egyértelmű és kétséget kizáró elhatárolódást, annak kifejezését, hogy ez semmiképpen nem megengedhető, és vártam az egyértelmű és kétséget kizáró bizonyítékokat arra nézvést, hogy ezekkel a vállalhatatlan esetekkel – és az esetek elkövetőivel – a világon semmilyen kapcsolata nincs a honi ellenzéknek.
Semmi nem történt, többségük hallgat, mint a sír, aki viszont mégis megnyilvánul, úgy teszi, hogy a nyilvánvaló összefüggéseket is igyekezik letagadni, amivel csak még gyanúsabbá teszik saját magát és társaságát.
Életkorom okán csak a rendszerváltozás utáni időszaktól követem nyomon a közélet történéseit, eseményeit Magyarországon. Ez alapján egyértelműen kijelenthető, hogy olyan brutális támadásra, mint amire az elmúlt hétvégén sor került, korábban még sosem akadt példa hazánkban. Máskor is előfordultak bizonyos esetek és furcsamód, sosem a nemzeti táborhoz tartoztak ezeknek az elkövetői. Pedig az ellenzék bennünket titulál rendre szélsőségesnek, minket fasisztáz és náciz le, és persze tőlünk félti a békét, a nyugalmat.
Eljátszottam a gondolattal, hogy ha a támadást bizonyítottan nemzeti oldali erők követték volna el, mondjuk a honi ellenzék, vagy valamelyik etnikai/vallási kisebbség tagjaival szemben, akkor mi lett volna azóta a most mélyen sunnyogó és jelentőségteljesen hallgató ellenzéki pártok és a mögöttük álló, Brüsszelen átívelő és egészen New Yorkig érő gépezet reakciója?
Mi lett volna, ha a támadás egy fekete felöltőben és széles karimájú kalapban lévő férfit ér, valamelyik zsinagóga közelében, akit azért támadták volna meg, mert zsidó volt vagy mert támadói zsidónak vélték volna? A mögöttünk hagyott egy hétben egész Európa és Észak-Amerika sajtója fel lett volna lármázva, hogy micsoda tűrhetetlen antiszemitizmus burjánzik Magyarországon. Sietve hozzátették volna természetesen, hogy mindez Orbán hibája, aki módszeresen építi ki fasiszta diktatúráját és ennek következménye a nemtelen támadás. S mint ahogyan egykoron ücsörgött egy Tom Lantos az amerikai kongresszusban – hű társa Sorosnak a kérlelhetetlen magyarellenességben –, könnyen lehet, hogy most is akadt volna egy-két túlbuzgó kongresszusi küldött, aki tovább habosította volna a történetet még a tengerentúlon is.
Mi lett volna, ha ez a nemtelen és aljas támadás egy ellenzéki aktivistát, vagy legalábbis olyan személyt ér, aki a ruházata alapján kormányellenes tüntetésre igyekvő személynek tűnik? Mostanra már nemcsak az eddigi, de a következő ciklusra járó uniós forrásokat is letiltották volna, miközben a hetes mellett további, ki tudja, milyen cikkelyek miatti eljárás alá vonták volna hazánkat, hiszen szerintük igazolva lenne, hogy Orbán diktatúrát épített ki, ahol immáron nem csak az ellenzéki pártok és a média van elnyomva, de az ellenzéki szimpatizánsok élete sincs biztonságban. Alighanem ott kellene hajbókolnia a magyar kormányzat képviselőinek, hogy azért legalább elmondhassák a saját álláspontjukat a történtekkel kapcsolatban.
Mi lett volna, ha a beazonosított brutális támadók közül valamelyikről fehéren-feketén kiderül, hogy kormánypárti politikusok és mozgalmaik aktivistái, velük nyilvánosan szimpatizálók, sőt, akár a kampányukban aktív résztvevők voltak és a különböző megmozdulásokon együtt viszik velük a zászlót? Aligha kérdés: mostanra az orosz-ukrán háború és a szankciók kérdését is elnyomná a brüsszeli szeráfkórus hangja, amelyben teleharsognák a „művelt Nyugat” minden médiáját és megnyilvánulási felületét arról, miszerint idehaza nyílt náci terror van, megismétlődött a „Kristályéjszaka” Budapesten, és hogy ezek után Orbán nem maradhat hatalmon.
Mi van most? Most, amikor az ellenkezője történt? Hallunk bármilyen felháborodást? Interpellál valahol, valaki is azért, hogy mégis mi történt Budapesten? Számonkéri valaki is a honi ellenzéken azt, hogy mégis volt-e kapcsolat közöttük és a terrorjellegű cselekmények elkövetői között? Történik bármi is? Nem! Nem történik semmi. A helyzet éppen ugyanaz, mint a 2006-os gyurcsányi terror idején, amikor a demokráciára oly’ érzékeny, és nemzeti kormányzás idején azt rendszeresen veszélyben érző nyugati megmondóemberek és politikusok – hogy, hogy nem – semmi kivetnivalót nem találtak a magyarországi eseményekben.
Nincs másról szó most sem, mint arról a felháborító és bicskanyitogató kettős mércéről, amelyet rendszerint tapasztalhatunk és amelynek egy újabb megnyilvánulásának vagyunk éppen tanúi. Ez pedig megerősít bennünket abban, hogy éppen annyira kell és szabad komolyan venni őket, amennyit érdemelnek.
Van azonban emellett egy másik, halaszthatatlan feladat is: a történtekre reagálva és élve a kétharmados többségünkkel, habozás nélkül olyan jogszabályi környezetet kell teremteni, amely egyszer s mindenkorra elveszi a kedvét az ilyen jellegű akcióktól felbujtóknak és elkövetőknek egyaránt.
Vezető kép: biztonságikamera-felvétel a brutális budapesti támadások egyikéről Budapesten.
