Még középiskolás volt, amikor meggyilkolták a kommunisták – Vitéz Bata Ferencre és a bolsevik diktatúra áldozataira emlékeztek Balatonfüreden (PS-exkluzív!)
Kettős megemlékezést tartott a Szovjetunióban volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete (SZORAKÉSZ) és a Magyar Vidék Országos 56-os Szervezet július 8-án Balatonfüreden. A résztvevők elsőként a drámaian fiatalon meggyilkolt vitéz Bata Ferencre és mártírtársaira emlékeztek, majd az NKVD egykori füredi börtönénél lévő emléktáblát koszorúzták meg.
Pompás, igazi nyári idő van Balatonfüreden. Szikrázóan süt a Nap, szebbet kívánni sem lehet a strandoláshoz, fürdéshez. Nem véletlen, hogy lépésben lehet csak közlekedni a Balaton északi partjának fővárosában. A strandolni igyekvő tömegek vélhetően nem is tudják, hogy csodálatos város, amely Jókai Mórról, vagy éppen a szívkórházáról nevezetes, s ahol annak idején a neves hindu költő, Rabindranath Tagore is kezeltette magát, ugyanúgy nem tudta megúszni a bolsevik iszonyatot, ahogyan talán egyetlen más magyar település sem. Itt is vér, terror, szenvedés és könnyek jelezték, hogy a kommunisták betették a lábukat. Mások mellett Bata Ferenc és barátainak élete a tragikus példa erre.
Amint azt vitéz Pintér Kornél a Magyar Vidék Országos 56-os Szervezet elnökének nagyívű beszédéből megtudhattuk, Bata Ferenc Balatonarácson született 1934. szeptember 27-én. A híres, veszprémi Lovassy Gimnáziumba járt, ahol hamar egymásra találtak hasonló gondolkodású, nemzetszerető társaival. Bata Ferenc Balatonarácsról, Ungár József és Hatvári Hugó Jenő Vörösberényből, Túri István Balatonfűzfőről, Kuti Gábor és Tolner István Balatonalmádiból, valamennyien vagány, balatoni srácok voltak, akik eldöntötték, hogy tenni próbálnak a bolsevik hatalom ellen.
1950-ben létrehozták a Magyar Nemzetvédelmi Szövetség nevű ellenállási szervezetet, amely tagjai rátermettsége folytán két évig működött. 1952-ben lekapcsolták őket Rákosiék Veszprém megyei pribékjei, és természetesen azonnal eljárás is indult ellenük. Egy hónappal Sztálin halála előtt, 1953. február 5-én a csoport tagjai közül Bata Ferencet, Ungár Józsefet, Hatvári Hugó Jenőt és Túri Istvánt kötél általi halálra, a mindösszesen 17 esztendős Kuti Gábort tizenöt év, és a szintén 17 esztendős vitéz Tolner Istvánt pedig tizenkét év börtönbüntetésre ítélték.
A mártírhalált Bata Ferenc és csoportjuk legidősebb tagja, a vele egy napon kivégzett 20 esztendős Ungár József végső nyughelyeit a mai napig nem ismerjük. A Sztálin halála után bekövetkező változások eredményeképpen Hatvári Hugó Jenő és Túri István ítéletét életfogytiglani fegyházra változtatták. A forradalom kitörésekor ők ketten kiszabadultak, részt is vettek a szabadságharcban, ám annak leverése után nem várták meg, hogy két mártírtársuk sorsára jussanak: elhagyták az országot. Hatvári Hugó Jenő tanár lett Hollandiában, Túri István pedig építészmérnök Ausztráliában. 1990 után térhettek vissza szülőföldjükre. A szervezkedés két legfiatalabb résztvevője, Kuti Gábor és Tolner István harmadrendű állampolgárként élték le életüket hazájukban.
A szervezkedésben részt vevőket 1990 után tagjaivá avatta a Történelmi Vitézi Rend, ezzel is tisztelegve hősies cselekedetük, illetve meghurcoltatásuk, mártírhaláluk előtt. A csoport tagjai közül vitéz Hatvári Hugó Jenő élt legtovább. Tavaly, „A névtelenek” címmel megírt és magánkiadásban közzétett emlékiratainak megjelenése után október 2-án tért meg Teremtőjéhez. A résztvevők a Lóczy Lajos és a Vajda János utca által közrefogott kis parkban, vitéz Bata János emlékszobránál rótták le kegyeletüket a környékbeli fiatalok hős áldozatvállalása előtt.
A megemlékezés azonban ezzel még nem ért véget, innen ugyanis az Ady Endre utcában található Ferencsik János Zeneiskolához mentek a résztvevők. A szép zeneiskoláról ma már talán senki nem gondolná, hogy annak épülete egykor egészen más funkcióval bírt. 1945 és 1948 között itt volt ugyanis a szovjet állambiztonság (NKVD) börtöne, ahová tömegével zárták be a kommunisták látókörébe került honfitársainkat.
Az iskola falán a SZORAKÉSZ állított emléktáblát nem sokkal a rendszerváltozás után, amelynek tövében Menczer Erzsébet a szervezet elnöke mondott emlékező beszédet. Elmondta, hogy édesapja és édesanyja egyaránt megfordult ebben az épületben, itt raboskodtak, mielőtt a GULAG kolimai rabtelepére hurcolták volna őket. Történelmi áttekintésében kiemelte:
Bár javában zajlik a „számháború” a történészek és a korszakkal foglalkozó kutatók között, elmondható, hogy közel egymillióra tehető azon nemzettársaink száma, akiket vagy a malenkij robot, vagy a GULAG okán szovjet fogságba, kényszermunkára hurcoltak.
Nagyon sokan közülük sosem térhettek haza, azoknak pedig nem is ismerjük a számát, akik már azelőtt elhunytak, hogy nyilvántartásba tudták volna őket venni. Ezáltal a pontos létszámot sajnos sosem fogjuk tudni megmondani.
Ugyanakkor a nevesíthető és a névtelen áldozatok megkövetelik az utókortól azt, hogy soha ne engedjük feledésbe merülni mindazt, ami a második világháború utáni években Magyarországon történt. Ebben kiemelt szerepe van a történelemtanároknak és a médiának is, akik a maguk területén sokat tehetnek azért, hogy emlékezhessünk a bolsevik terror áldozataira – mutatott rá Menczer Erzsébet.
A méltóságteljes megemlékezés koszorúzásokkal és a Szózat eléneklésével zárult Balatonfüreden.
Vezető kép: Géher Ferenc felvétele
