"Csak egy európai volt a fehérek közt, aki kiment, és inkább egy kávét ivott" – Huth Gergely írása a Magyar Nemzetben

Nem vitás, meglepetésként érte a patrióta tábort Orbán Viktor váratlan kisétálása a múlt heti Európa-csúcsról. Talán túl nagy várakozást keltettek az elemzők megelőző nyilatkozatai a magyar pozíció erősségéről és a lehetőségeinkről, talán eleve félreértés volt azt remélni, hogy Ukrajna csatlakozási tárgyalásainak elkaszálása reális és elérhető megoldás. Nem lehet véletlen, hogy a miniszterelnök egy héttel a csúcs előtt, a megszokott pénteki rádióinterjújában is külön nyomatékosította, hogy a vétó mint olyan nem is létezik az uniós jogrendben, ebből kifolyólag ő nem készül vétóra. Elmagyarázta, hogy az egyhangú döntés intézményének éppen az (volna) a lényege, hogy a felek addig tárgyalnak, míg létre nem jön a közös nevező. Az interjúban így fogalmazott Orbán Viktor:

Az érdemi vita, egyeztetés ezúttal elmaradt, a „közös nevező” nélkülünk jött létre. Mi pedig, ha úgy tetszik, kisétáltunk ebből az ijesztő, bősz és vak, kierőszakolt egyetértésből. Aztán órákon belül jött a megnyugtatóbb hír: Orbán Viktor az uniós csúcs további kulcsfontosságú döntéseinél jelen volt, így megakadályozta azt az őrültséget, hogy az Európai Unió hitelből brutális összegű, ötvenmilliárd eurós csomaggal támogassa Ukrajnát, annak ellenére, hogy a háborúban álló ország még a korábbi, összességében százmilliárd euróra tehető EU-s támogatásokkal sem számolt el, azok elköltéséről jószerivel semmit sem tudni. Ukrajna uniós csatlakozását – Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatójának számítása szerint – még legalább 75 alkalommal megakaszthatják a tagállamok. Taktikai döntés volt tehát a pillanatnyi, arcvesztés nélküli vissza- vagy inkább kivonulás, hiszen Magyarország miniszterelnökének az első helyen mégiscsak a választópolgárai érdekét kell nézni. A mi érdekünk pedig az volt, hogy a megfelelő drámai pillanatban semlegesítsük a brüsszeliták aljas zsarolását és kikényszerítsük a nekünk járó, a felzárkóztatást és a Covid-járvány utáni gazdasági újraindítást segítő támogatások kifizetését. Nem mellesleg ez a pénz sem ajándék, hiszen a fedezetét – az ukrajnai adományokhoz hasonlóan – jórészt a tagállamok által garantált hitelfelvétellel szerezte meg az unió. Első körben tízmilliárd eurót szabadítanak fel a nevetséges indokokkal visszatartott pénzből, amire ugyan nem az állam fizetőképességének megőrzése miatt van szükség – a Gyurcsány–Bajnai-kormány volt az, amelyet a világválság első szele a padlóra küldött 2008-ban –, hanem a háború előtti, normális életünk és életszínvonalunk visszaszerzéséhez kell a támogatás. Hogyan másként tudnánk helytállni az európai szabadpiac versengésében, ha a többi tagállam központi forrásból fűtheti a gazdaságát, miközben a magyaroknak nélkülözniük kell ugyanezeket a pénzeket? Csupán azért, mert kormányunk – a szavazók többségével egyetértve – vállalja az Európa jövőjéről vallott nézetkülönbségét a brüsszeli kaviárzabálókkal szemben.

Amit helyettünk a Der Spiegel írt le remekül:

„Orbán mindenhol győzött: semmi igazán jelentőset nem áldozott fel. Milliárdokat kapott, blokkolta az Ukrajnának szánt pénzügyi segélyt, és továbbra is minden lehetősége megvan, hogy zsarolja az EU-t”

– írta csalódottan a német lap. Milyen fájdalmas is, amikor a valódi zsarolót a saját fegyverével győzik le! Annyi tanulságot azért levonhat a kormánypárti tábor olykor aránytévesztésre és túlbuzgóságra hajlamos része, hogy nem érdemes a közönségben megalapozatlan várakozásokat kelteni, hiszen egy minden bizonnyal a vesztébe rohanó, de egyelőre még hatalmas és gazdag nemzetközi elittel szemben kell Orbán Viktornak és a magyar kormánynak jó alkukat és engedményeket kicsikarnia.

Miközben az elmúlt években a migráció, az LMBTQ-terror vagy az ukrajnai háború kérdésé­ben a közép-európai országok vezetői többnyire velünk értettek egyet, a nagy ­uniós vitákon mégis bemenekültek a tárgyaló valamelyik egérlyukába. Így történhetett meg, hogy az Ukrajna EU-s csatlakozási tárgyalásainak megindításáról, a (hideg)háborúba való végzetes belesodródásról szóló múlt heti döntésre elfogyott a józan politikusok bátorsága, és nem merték megakasztani a folyamatot. El lehet gondolkodni azon, hogy az egereknek vagy az oroszlánoknak kedvez-e ez a világ, de arra mégiscsak büszkék lehetünk, hogy a gerincünk nem puhult el, s az elmúlt bő egy évtized viharában mindvégig egyazon irányba tartott a gyorsnaszád. Az őszinteség és a következetesség lassan hungarikummá válik. Orbán Viktor a népvándorlási válság kirobbanása, százezrek erőszakos betörése, a röszkei migránsattak után, már a migrációs népszavazásra készülődve,

nagyszabású gondolatmenetét Európa jövőjéről és a magyar külpolitika helyes irányá­ról:

A patrióta oldal szellemi műhelyei az utóbbi időben nagyszerű munkákban magyarázták meg a világpolitika ijesztő fordulatait, alapozták meg gondos munkával a magyar hitvallás létjogosultságát. Az első helyen továbbra is Schmidt Mária Látlelet az orosz–ukrán háborúról című kötelező olvasmányát említem, de a sok értékes mű sorában kiemelten fontos Fűrész Gábor, a Századvég vezérigazgatója és Hortay Olivér energiapolitikai szakértő új könyve, mely Megadja Gábor felrázó előszavával, Egy új hidegháború küszöbén címmel látott napvilágot. Olvasni, forgatni kell ezeket a műveket, hogy rádöbbenjünk az igazságra: valójában ki képviseli az európai értékeket és az európai embert ebben a játszmában? A bolsevik és a náci ideológiák fojtogatásában írta meg József Attila üdvözlő sorait Thomas Mannhoz. Habár a költeményt a liberálisok egyre súlyosbodó demenciájuk megnyilvánulásaként önigazolásként szokták felhasználni, azért mi értelmezzük azt újra:

A múlt hét csütörtökén, azon a vak és gőgös brüsszeli ülésen csak egy európai volt a fehérek közt, aki kiment, és inkább egy kávét ivott.

Forrás: Magyar Nemzet; Vezető fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán