Petyhüdt és érdektelen rémcirkusszal ünnepelték Újpesten a Tanácsköztársaságot
Pedig mindenki készült. A Munkásőr Hagyományőrző Társaság feljelentéssel fenyegette a kommunista reminiszcenciákon és önkényuralmi jelképeken felháborodókat, a Betyársereg pedig bejelentette, hogy ők is kilátogatnak körbenézni. A rendőrség nagy erőkkel meg is jelent, így végül az égadta világon nem történt semmi. Mármint a tucatnyi nosztalgiázó okozta szekunder szégyenen túl.
A párttal a néppel nótájával indították a dzsemborit, miután megszámolták magukat, és megállapították, hogy mind a tizenketten eljöttek, hogy megemlékezzenek a Tanácsköztársaság kikiáltásának 105. évfordulójáról Újpesten, a Szabadság parkban, az újpestiek ellenforradalmi viselkedéséért cserébe 1959-ben, büntető jelleggel odatelepített vöröskatonás emlékmű előtt. A mozgalmi dal lejátszását a JBL nevű kapitalista cég segítette a mobil buliládájával, amit a harcias szellemiségükkel összhangban terepszínűre festettek. Vagy így vásárolták. Az ünnepi hangulatot ezután azzal fokozták, hogy az emlékmű talpához kihelyezték Szamuely Tibor életéről szóló könyvecskét.
A Betyársereg pár fővel képviselte magát, de lökdösődés helyett a park széléről figyelték az eseményeket, miután a rendőrök szépen megkérték őket erre. Ahogy néztem, inkább röhögtek, mint idegeskedtek.
A megemlékezés vezérszónokát a Munkásőr hagyományőrzők adták, ő pedig meglehetősen ügyes beszédet tartott. Akár kapitalista körülmények között, a piacról is megélhetne: retorikát és papír nélkül is magabiztos előadásmódra oktathatná az ellenzék szinte összes politikusát. Az ekkor 10 fő fölé hízott tömeg meglehetősen változatos volt, három, ránézésre szociológia szakra fel nem vett ifjúszocialista mellett elaggott, nyugdíjas munkásőrök és a ‘90-es évek autóstáskás kényszervállalkozóiból állt.
„Jó napot elvtársak!”
– köszönt, majd megünnepelte a Tanácsköztársaság kikiáltásának 105 évfordulóját azzal, hogy milyen szép világ köszöntött a proletárokra, miután Garbai és Kun Béla kikiabálta azt a Parlament lépcsőjéről. Aztán picit sajnálkozott, hogy csak 133 napig tartott a csoda. További érdekes évszámok között megemlítette az emlékmű Újpestre telepítésének évét és 2015-öt, amikor nem sikerült azt elbontatnia az önkormányzatnak.
További dalok és a magyar antifasiszták elnökének motyogása után csendesen megkoszorúztak a magyar vörös katona szobrát, majd mindenki el. (E sorok szerzője pl. a Bozsik stadionba.)
Tulajdonképpen egyszerre volt teljesen érdektelen és szánalmas ez a tucatnyi embert megmozgató, külvárosi kommunista nosztalgiabulika, de egy tanulságot mindenképpen le lehet vonni. A kommunizmus és az eszme – főleg ebben az áporodott formájában – a kutyát nem érdekli. A Gólya presszó és az Auróra közönsége a budai hegyekben marad inkább, ott ábrándozni tovább a saját 133 napjukról. Ezek a régivágású kommunisták túl petyhüdtek, túl unalmasak, túl erőszakmentesek és túl impotensek egy ambiciózus antifa vagy egy BLM-mozgalmár számára.
Minket meg ugyan bosszanthatnak az önkényuralmi jelképeikkel és szövegeikkel, de még mindig inkább ők, mint a neomarxisták!
