Fekete-Győr kormányváltáskája ismét villant
Bár az ellenzéktől már megszokhattuk azokat a kijelentéseket, amelyek megkérdőjelezhetetlen tényként közlik már hónapokkal vagy akár egy-két évvel a választások előtt, hogy itt bizony minden kétséget kizáróan kormányváltás lesz. És hiába szaladtak bele már több pofonba, még mindig ugyanaz a séma. Így van ez Fekete-Győr Andrásnál, a Momentum üdvöskéjénél is.
A politikus most Orbán Viktor azon intézkedése kapcsán fakadt ki, amely szerint a miniszterelnök emelné a 20. század politikai meghurcoltjainak járandóságát. A probléma a zseniális nolimpiás politikus szerint ott van, hogy maga a kormánypárt is politikai üldözötteket teremt, és ezzel a kormányzati intézkedés nem más, mint merő cinizmus.
Fekete-Győr esete akár meg is mutathatná nekünk, hogy egy politikus néhány hónap vagy év alatt milyen elképesztő emocionális és értelmi fejlődésen tud keresztül menni csupán a nemzete iránt érzett hazaszeretetből. Csakhogy politikusunk eszmefuttatása nem ennek, hanem a száraz politikának és talán egy kis demenciának az eredménye.
Azok a bizonyos régi emlékek…
Emlékezzünk csak arra, amikor momentumos politikusunk nagy mellénnyel azt mondta, itt lenne az ideje, hogy Gyurcsány Ferenc eltakarodjon a közéletből. A kemény fellépésből pedig mégis egy közös ellenzéki lista lett, ráadásul a DK vezetésével. Andrásunk úgy gondolhatta, ha önerőből mégsem sikerült államférfivá válnia, majd mások hátán felmászik a csúcsra. Nem számított, hogy a régi kommunista garnitúrából szerzett magának egy olyan harcostársat, aki az országot a gazdasági szakadék felé vezette, és akinek demokrata lelkét honfitársaink püfölése sem törte össze.
De mindez már a múlté– gondolhatta Fekete-Győr– hiszen emberek vagyunk, hibázhatunk és ha a politikai helyzet úgy kívánja, akárkivel összefoghatunk. Persze könnyű átlibbenni ezen az erkölcsi dilemmán egy olyan embernek, aki a rendőrsorfal felé történő füstgránátdobálásra korábbi országgyűlési képviselőként úgy tekint, mint a meccseken behajított műanyag pohárra. Az ügyben indult büntetőeljárás a gondolatmenetéből kifolyólag meg mi más lenne, mint koncepciós eljárás. A felelősségvállalás terén máris szembetűnő hasonlóságot találhatunk a két önjelölt országmentő politikus között. Jogosan merülhet fel a kérdés, ha egy politikus az általa nyilvánvalóan, jogerős bírói ítéletben is kimondott bűncselekmény elkövetését sem képes elismerni, akkor mit várhatunk tőle később, ha egyre magasabbra kerül a politika világának lépcsőfokain. Azonban a felelősség és az önértékelés hiányán túl a nolimpiás és a DK politikusának van még több közös pontja, és ezeknek egyike az LMBTQ és a határon túl magyarság helyzete.
A brüsszeli és strasbourgi „igazodási vágy”
A Momentumnak, ahogy Fekete-Győrnek sem volt soha kérdés, hogy az LMBTQ-s személyek abszolút támogatást élveznek az élet minden terén, szó szerint is. Legyen szó akár budapesti, akár pécsi pride-ról, a Momentum korábbi frontembere mindenhol ott volt, büszkén hirdetve és világgá kiáltva a mainstream igéjét: kiállni a gyűlöletkeltés és a megtámadott kisebbségek mellett. Félreértés ne essék, itt nem a határon túli honfitársairól, illetve az őket ért esetleges atrocitásról van szó. Ilyen derék kiállás Andrásunknak eszébe sem jutott, és nem azért, mert ne tudott volna sok határon túli magyar helyzetéről, hanem azért, mert ez a brüsszeli irányvonaltól és az érdekeitől igen messze esett.
Sem neki, sem Gyurcsánynak nem számítottak a határon túli magyarok. Számukra ugyanis nem létezik olyan, hogy nemzet, csak országhatárok vannak és csak azt tekintik hozzánk tartozónak, akik a határokon belül vannak. Bennük nincs nemzeti érzelem vagy akár felelősségérzet azokért a honfitársainkért, akik nem az politikai nemzet keretein belül élnek. Azok a magyarok, akik a trianoni békediktátum eredményeként az anyaország határain kívül rekedtek, gondoskodjanak csak saját magukról, hisz, ha a kommunizmus alatt is így volt, jó lesz ez a jövőben is.
Miért is van ez így? A magyar baloldalban és a liberálisokban is van egyfajta belülről fakadó igazodási vágy a brüsszeli vagy a strasbourgi vonalhoz. Nem számít, hogy az mennyire egyeztethető össze a nemzetük érdekeivel vagy fejlődésével, a lényeg, hogy ha az egyik központban megszületett a döntés, akkor azt igenis idehaza is úgy kell kommunikálni és tovább vinni. Az egyik ilyen vonal pedig az LMBTQ-n kívül a határon túli magyarság kérdésköre, amely mindig is kívül esett a brüsszeli testület, majd a strasbourgi parlament érdeklődési körén. Egyrészt azért, mert a baloldali kormányokat nem érdekelte az a több százezer magyar, akik egy békediktátum révén kerültek új állam fennhatóság alá. Másrészt, a egyik uniós intézmény sem akarta megbolygatni az állóvizet azzal, hogy beleavatkozzon egy olyan kérdésbe, ami az államok nyilvánvaló belpolitikájához tartozik, mert ha megtenné, akkor azzal a szomszédos országok egymással való konfliktusát váltaná ki. A brüsszeli és a strasbourgi vonal egyértelmű mindkét esetben: az LMBTQ támogatható, a nemzeti kisebbségek nem. Fekete-Győr pedig olyannyira megtalálta a maga elvtelen igazodási pontját, hogy Szlovákiában vagy Romániában buzgón támogatta a szlovák és a román pártot az magyar párttal szemben. Az Ukrajnához való viszonyulásukról nem is beszélve.
Talán a fentebb felsoroltak is erősen hozzájárultak ahhoz, hogy a Momentum nemhogy törpepárttá zsugorodott, hanem egyenesen a Párbeszéd sorsát megcélozva már az enyészet szélére került. Fekete-Győrt és a Momentumot mindez nem igen zavarja abban, hogy 2026-ra kormányváltást hirdessen és már a jelenlegi kormány politikai kitaszítottai megható történeteinek összeírására is adja a fejét. Sajnálom, hogy azoknak a története, akik a baloldali kormányok vagy éppen magyar nemzetiségűként a lakóhelyük szerinti állam atrocitásának és jogfosztásának az áldozati voltak, nem érdemeltek ilyen történetet vagy legalább feleannyi támogatást mint amennyiben az LMBTQ-közösséget részesítették.
