Hatvan éve tették a kommunisták a földdel egyenlővé a Nemzeti Színház épületét (galéria+videó!)
Hatvan éve, 1965. március 15-én kezdték meg a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház bontását, amelyről azelőtt egy évvel döntött a kommunista vezetés. Az elvtársak akkor azzal magyarázták a porig rombolás szükségességét, hogy a modernizációs városfejlesztéshez, azaz többek között a metróépítéshez elengedhetetlen a terület "felszabadítása." Az óriási hazugságra persze már akkor is fény derült, de a pusztítást már nem lehetett megakadályozni. A neoreneszánsz stílusú, a maga korában kifejezetten modernnek számító épületre legfeljebb egy utcanév és egy mellékutcában hagyott torony emlékeztet. A színházi társulat elhanyagoltságát is tökéletesen mutatja, hogy egészen 2002-ig kellett várnia az új otthonára.
„Két amerikai légitámadás Dél-Vietnám ellen”, „Megemlékezések március 15-ről”, „Százezren tüntettek vasárnap az amerikai nagyvárosokban a négerek jogaiért” – többek között ilyen szalagcímekkel találkozhat az újságban az, aki fellapozza a kommunista Népszabadság 1965. március 16-i számát.
Valamiről azonban alaposan „megfeledkeztek” a korabeli tollnokok: a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház porig rombolásának megkezdéséről.
Később is csak annyit közölt a pártlap, hogy „Dőlnek a falak” – több mint egy hónappal a robbantás után.
Pedig a Nemzeti Színháznak – korábbi nevén Népszínháznak – nem ez a sors jutott volna, amilyen messzire nyúlik a története.
Az impozáns, neoreneszánsz stílusú épület kapuit 1875. október 15-én nyitották meg 1407 ülőhellyel, ötven páhollyal és 475 állóhellyel, amely felülmúlta a bécsi Theater an der Wien-nek és az osztrákok nemzeti színházának, a Burgtheaternek a befogadóképességét is.
A színház megnyitójáról a Vasárnapi Újság a következőképpen számolt be:
„A népszínház megnyitása tehát megtörtént. Az irodalomnak és színészetnek ünnepe volt a pénteki este, midőn a magyar színművészet második csarnoka megnyílt a fővárosban. A vidám múzsa derülten mosolygott; új kedvvel, új élettel vonult be birodalmába. A főváros közönsége nagy érdeklődéssel várta ez estét, gyorsan vette a jegyeket, melyek nagy része már az előadások egész sorozatára le volt foglalva a megnyitás napjának reggelén. Vidékről is nagy számmal jöttek a távirati megrendelések, melyeknek alig lehetett eleget tenni. (…) A közönség, mely az első előadásra megjelent, szintén ünnepi közönség volt, de a társadalom minden rétegéből. A fejedelmi páholyon kívül az udvar kísérete számára három páholyt és néhány körszéket tartottak fenn; egy páholyt pedig József főherczegnek, míg a minisztériumot és a főpolgármestert szintén egy-egy páholy várta. A kaszinó tagjai, az általuk állandóan kibérelt erkélyen foglaltak helyet. A színház többi részét a népszínházi bizottság tagjai, írók, képviselők, a főváros közönségének főrangú és polgári osztálya, s a középosztály és a hivatalbéliek nagy serege, a tanuló ifjúság egy szóval minden osztály képviselve volt a különbféle fokozatú helyeken a páholyoktól a karzatig.”
Célközönsége tehát egyértelműen a „szélesebb néptömeg” volt, ennélfogva az első előadásai is meglehetősen széles skálán mozogtak. A kor ismert bohózatai (Jeremiás siralmai) mellett operettdarabok (A király csókja) és népszínművek (Leánykérés) is helyet kaptak a színházban.
Abban az épületben, amelyet a színháztársulat részére – a Pestbuda.hu írása szerint – eleinte csupán ideiglenesnek szántak. Az „eredeti” Nemzeti Színház ugyanis az Astorián működött egészen 1908-ig, amikor azt a tűzoltóság biztonsági okokból bezáratta. Emiatt egy másik, átmeneti otthont kellett találni a színházi társulatnak egészen addig, amíg – legalábbis az eredeti elképzelés alapján – nem húzzák fel az új, biztonságosabb épületet a régi helyén.
Az élet aztán felülírta a terveket. Ugyanis mire a helyről, a tervekről és a költségekről döntöttek volna, már kitört az első világháború, így az új színház nem épült meg, a társulat maradt a Blaha Lujza téri épületben.
Az épület pedig szerencsésen és egyben csodával határos módon megúszta a két nagy világégést.
A kommunistákat viszont nem sikerült túlélnie. A bontásáról 1964-ben született döntés, amelyet gátlástalanul azzal magyaráztak, hogy az egészre a metróépítés miatt van szükség. Ez persze óriási hazugság volt.
Kádár János és Aczél György elvtársak szemét ugyanis szúrták azok az épületek, emlékművek, amelyek emlékeztették a magyarokat arra, hogy ezt az országot egykoron Európa nagyjai között tartották számon többek között oktatási, kulturális és tudományos szempontból.
Nem véletlen, hogy nemcsak a szakemberek, hanem az újságok is nyíltan arról beszélgettek, a metróépítés csak egy kitalált ürügy volt, a járatot ugyanis a színház elbontása nélkül is meg lehetett volna építeni.
A bontás után ráadásul majdnem fél évszázadig nem volt új otthona a Nemzeti Színháznak, pedig az MSZMP vezetése minden fórumon azt hangoztatta, hogy meg fogják építeni. Természetesen erre nem került sor. Ehelyett 2002-ben adták át az új épületet, tizenhárom évvel a rendszerváltás után, de nem a Blaha Lujza téren, hanem a IX. kerületi Bajor Gizi parkban. Ami igazán sajnálatos, hogy nem az eredeti neoreneszánsz stílus szerint, amit a társulat hosszúra nyúló történelme megérdemelt volna.
Még szomorúbbá teszi az egészet, hogy csupán a Népszínház utca, a Csokonai utcában álló magányos tűzoltótorony és egy kisméretű tábla utal az egykoron szebb napokat is megélt színházépület létezésére.
A bontásról a Nemzeti Filmintézet sosem látott filmfelvételt tett közzé:
Kiemelt kép: A Népszínház épülete 1893-ban. Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára.
