Metropolis – Narratívák torzítások
Szeretem a némafilmeket. Merem állítani, hogy a horror fénykorát élte addig, amíg nem hirtelen hanghatások és a semmiből előugró macskák jelentették a ijesztés csúcsát, hanem a feszültség folyamatos fokozása és a katarzis beteljesítése. Az eredeti Nosferatu, a Doctor Caligari mellett egy másik mérföldkő is megszületett a húszas években, ami viszont egy új műfajt, a scifit teremtette meg. Ez volt a Metropolis, az egyik leghíresebb film, amit teljes egészében soha nem láthatunk.
Az első tudományos-fantasztikus film egy disztopikus világban játszódik, egy megapoliszban, ahol egyre élesedik a feszültség a munkásosztály és a vezető réteg között. A húszas években forgatták, méghozzá németek, persze, hogy kommunista egy kicsit. A lezárás (egy majdnem száz éves film esetében azt hiszem megengedhetek ennyi spoilert magamnak) azonban nem a proletár forradalom sikerében teljesül ki, hanem egy kiegyezést hoz a dolgozók (kéz) és a bürokraták (fej) között, hála a főszereplőnek, aki a szív szerepét tölti be. Amolyan weimari happy end ez azoknak, akik bíztak abban, hogy a német középosztály még békésen is tud működni. Tíz évvel később már elavult lett.
Nem is csoda, hogy a film teljes egészében nem maradt ránk. A legteljesebb restauráció is egy negyed órával rövidebb az eredetinél, még úgy is, hogy azokat a jeleneteket, amikről nagyjából sejtették, hogy mi történhetett bennük, leírásokkal pótolták. Nagyon sok fontos epizód kimaradt tehát: harcjelenetek, az egyik központi szerepet betöltő vallási vezető prédikációja, az alsóbb rétegek részletesebb bemutatása és egyebek. A film egyik szépségét azonban éppen az adja, hogy senki nem láthatta teljes egészében, aki ma él.
Adaptációk
A napokban azonban a kezembe került az alkotás alapjául szolgáló könyv, ami eredetileg éppen idén száz éve, 1925-ben került a polcokra. A regény, amellett, hogy zseniálisan van megírva, és scifikhez képest kifejezetten jó fordítást is kapott teljesen más megvilágításba helyezte számomra, ha nem is magát a történetet, de Metropolis világát.
A néma film egyik fontos tulajdonsága ugyanis az, hogy néma. Ezért is szeretem őket, mert a narratíva értelmezés szinte annyira igénybe veszi az ember képzelőerejét, akár egy könyv olvasása során, azonban éppen ellentétesen: míg egy könyv esetében a képi világ van az olvasó elméjére bízva, azt szavakba rejtett támpontok alapján megalkotnia maga számára, addig a néma filmek igyekeznek olyan szürreális képetek elénk tárni, amit betűkbe nem lehet elrejteni, viszont beszűkítik az érzékelésünket, nincsenek ugyanis párbeszédek, a karakterek milyenségét egy-egy arcvonás alapján kell elképzelnünk.
Most, hogy a regény is a kezembe került más lett számomra Freder, más lett az apja, és más lett kettejük viszonya egymáshoz. Már nem vasmarokkal uralkodó hideg ember-robotok a tudósok, és másként látom a tragédiát a valódi gépek és a gépként élő munkások viszonyában is. A kéz-fej-szív felosztása a szereplőknek egyértelműbb, hiszen így a szív egyszerre a város és várost megmenteni akaró főhős.
Hú, nehéz ezt elmondani, olvassák el és nézzék meg a filmet. Vagy fordítva...A lényeg:
Narratívák
Arra kívánok kilyukadni ebben az esszében, hogy mennyire megváltoztatja az ember nézőpontját az, amin keresztül lát. Ugyanazokat a történeteket halljuk, olvassuk, látjuk, de maga a média, ami közvetíti eltorzítja az információt annyira, hogy mikor befogadjuk, másképp értelmezzük. Közéleti portál vagyunk, vegyünk egy aktuálpolitikai példát:
Néhány ember elfoglal egy hidat. A balos sajtó megírja, hogy hősök. Mi megírjuk, hogy a Pride mellett tüntető aktivisták. Ön pedig ül a kocsijában, a dugóban, és káromkodik. A mentős ül a beteg mellett és jobb híján imádkozik. A rendőr áll a tömeggel szemben és harmadszor köpik arcon. Valaki ül a hídon és arcon köpi a rendőrt, harmadszor is.
Ugyanazt látjuk, csak más-más szögből, más eszközön keresztül. A saját szemünkkel, a képernyőn, vagy a szélvédőn keresztül, esetleg egy rohamkocsi hátuljában imádkozva a haldokló mellett nem is látjuk, csak halljuk. A történet ugyanaz, a narratíva más. De ahogy a fenti irodalmi és filmművészeti példa megmutatta: a narratívák nem írják felül a történetet, azt azok akarják felülírni, akik nem akarják, hogy megismerjük a másik nézőpontját.
Másik példa
Tegnap egy forgatásra menet egy taxissal beszélgettünk. A srác teljes mértékben ellenzékinek vallotta magát. Közben beszélgettünk a hídlezárásról és elismerte, hogy őt is idegesíti, hogy kontraproduktív, hogy ez nem jó így. Aztán egy kicsit másra terelődött a szó, álhírekre, a sajtó felelősségére. teljes természetességgel jelentette ki egy kamuról, hogy azt a PestiSrácok állította. Aztán elmagyaráztam neki, hogy mi csak úgy kerültünk képbe, hogy mi voltunk az elsők, akik megcáfoltuk.
Meglepődött. Gondolkodott. Aztán azt mondta igazam, van, ezentúl ő is olvas jobbos sajtót, mert néha tényleg olyan érzése van, mintha átvernék. pedig nem is "teríteni" akartam. csak adtam neki egy másik narratívát. Tájékozódni ér!
Fotó: Metropolis;