Michels Antal atya a PS-nek: Ne az "apokalipszis", hanem a valódi megtérés szándéka vezéreljen minket az Úr elé
Miközben a húsvét Jézus halálának és feltámadásának ünnepét jelenti, a fogyasztói társadalom ma már a hosszú hétvégék fogalmára korlátozza az időszakot. Már maga a húsvét neve sem Krisztus mennybe meneteléről kapta a nevét, hanem a húsevésről, és mintha ez határozná meg viszonyulásunkat is az ünnephez. De valójában mi lenne üdvös, és mi az ördögtől való? Mit kezdünk olyan modern felfogásokkal, mint a halálkultúra vagy a mesterséges intelligencia? Ezekről beszélgettünk a VIII. kerületi Szent József templom plébánosával, Michels Antal atyával.
Hajlamosak vagyunk a húsvétra úgy gondolni, mint pusztán a „sonka-tojás” ünnepére, vagy mint egy hosszú hétvégére, amikor kilépünk a szürke hétköznapokból. Már a hímes tojás és a locsolkodás is egyre inkább kiveszik, ami a népszokásokat illeti. Ezek után hogy látja, gondolunk még valamit a kereszténység értékeiről, üzenetéről, Jézus feltámadásáról?
Sajnos a magyar nyelv ilyen téren nagyon materiális, ebből kifolyólag sokszor a gondolkodásunk is az. A húsvét elnevezés értelemszerűen a húsevést takarja, akárcsak a vasárnap a vásár napját. Hasonlóan állunk hozzá a nagyböjthöz, amiről csak az jut eszünkbe, hogy negyven napig nem eszünk húst. Innen is látszik, hogy újra meg újra tudatosítani kell az emberekben, hogy Krisztus feltámadását hirdetjük ma. Valahogy úgy, ahogyan az orosz ortodox egyház teszi: a húsvétot ugyanis voskreseniye-nek, azaz feltámadásnak nevezi, és szó sincs „húsevésről.”
Innen nézve a „húsvét” a fogyasztói társadalom előszele.
Így is lehet értelmezni.
Van ebből visszaút?
Ha az ember általános életfelfogásán, gondolkodásán múlik, akkor nincs.
Ehhez kell az „apokalipszis”: egy élet áram nélkül, amely kapcsoló helyett gyertya használatára „kényszeríti” Isten gyermekét. Kütyük, mobiltelefonok és számítógépek, a bankkártyáink, a bankszámláink "használhatatlanságára" van szükségünk, mondhatni meg kell hekkelnünk az életünket ilyen téren.
Amit aztán felvált egyrészt a készpénz, másrészt a mélyebb, bensőségesebb értelemben a józan eszünk, és az Úrhoz közeledés iránti igényünk. Persze a fogyasztói társadalom felfogásának működése magától nem zökken ki, ahhoz ki kell úgymond siklatni. Nincs más választásunk!
Egy egész társadalmat? Mégis hogyan?
Először mindenkinek egyénileg kell „kisiklatnia” magát. Egy ilyen rendszert így lehet meghekkelni. Ahogyan Kalkuttai Szent Teréz mondta, csak egy csepp tiszta víz akart lenni, amiben Isten szeretete tükröződhet. És ha ugyanezt teszi a beszélgetőpartnere, akkor ketten lennének, ha a felesége is, akkor hárman és ha a gyerekei is, akkor meg még többen, és így tovább.
Na, és az említett apokalipszis? Azt mondta, annak van esélye kizökkentenie a fogyasztói társadalmat a maga közömbös létállapotából.
Persze, de az „esély” nem jelent biztosat.
És nem is várhatjuk az „apokalipszisnek” a megérkezését, ugyanis mi valós megtérést, nem pedig pánik hatására meghozott döntést szeretnénk elérni. Ráadásul ezekkel a világban számos helyen előforduló súlyos katasztrófákkal keresi a fogást a gonosz rajtunk.
Olykor megtalálja, olykor nem. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás után például emberek ezrei rohantak a templomba imádkozni nemcsak New Yorkban, hanem szerte az Egyesült Államokban.
Ezzel szemben a koronavírus-járvány során elért sikereket a Sátán. A Covid-19 ugyanis a hívők számát megcsappantotta. Ezalatt az internet világába ment át a misejárás, majd amikor a járvány már nem befolyásolta a hétköznapi életet, akkor ugyan visszajöttek néhányan a hívek közül, de már nem annyian, mint amennyien voltak előtte.
A közelmúltban pedig azt élhettük át, ahogyan az ukrajnai háború során már nukleáris fegyverek bevetése is komolyan felvetődött, végül azt szerencsére elvetették.
Ezek a pillanatok egy társadalom gyors sokkhatását hozhatják el, ami ugyan nem egyenes út a tömeges megtérésre, de emlékeztetnek minket arra, hogy az élet nemcsak a carpe diem felfogását jelenti.
Ahogyan egy atya annak idején elmondta, zuhanó repülőgépen nincs ateista.
Amikor az ember megérzi, hogy ki is múlhat, akkor hirtelen kiderül, hogy tud imádkozni, és Miatyánkot énekelni.
Ez a folyamat zajlik most Franciaországban? Az ottani katolikus egyháztöbb mint tízezer felnőtt keresztelkedőt regisztrálthúsvétra, amelyet már két évtizede nem tapasztaltak.
Pontosan, a jelenség ott is megfigyelhető, és szerencsére pislákol a fény az alagút végén. Bár nincs egyértelműen kimondva, de a hirtelen ugrást közvetve a Notre-Dame tűzesetének pillanatképe okozta. Sokan leborultak a székesegyház előtt, és rózsafüzérrel a kezükben imádkoztak. Ez nagyban segítette a megújhodást.
Ezzel párhuzamosan futótűzként terjedt egy másik fotó is: a napsugarak fényével megvilágított aranykereszt, ami a teljesen leégett templom belsejében épen megmaradt.
Ez jelképezte azt a szépséget, ami egyben a reményt is kifejezte az emberek szemében, és teszi ezt most is.
A szépség, mint a remény szimbóluma?
Persze! Sokan lebecsülik, hiszen a szépség valóban külső borítás, nem pedig belső erény. Ám II. János Pál pápa 1999-ben azt üzente a művészeknek:
„A szépséget, amit a következő nemzedékeknek továbbadtok, úgy ragadjátok meg, hogy csodálatot támasszon bennük!”
A pápa azt is vallotta, hogy a szépség fogja megmenteni a világot, hiszen ki ne állna meg – akár itthon, akár külföldön – egy szép templom előtt, hogy megcsodálja azt kívül-belül. Ezért van arra szükség, hogy a liturgia szép legyen. Ezután az ember fejében könnyen felvetődik az a kérdés, hogy „mégis kinek készült ez a szépség?”
Ezt a kérdést mi, magyarok is feltettük már magunknak?
Ha a keresztelkedések számára gondol, akkor stagnáló tendenciát látok. A Szent József templomban hatvan gyermeket és felnőttet regisztráltunk éves szinten, ami megfelel az eddigi átlagnak. Kíváncsi vagyok, hogy országosan mit mutatnak majd ki az adatok.
A minőség viszont más kérdés, nem? A keresztelkedést ugyanis hajlamosak vagyunk formálisnak tekinteni.
Nagyon fontos – elsősorban a felnőtteknél – hogy valóban gyakorolják a hitüket, és ne csak „letudják” azt a megkeresztelkedéssel és a vasárnapi misére járással. Sokan a Karitászban vagy a Máltai Szeretetszolgálatban tesznek szolgálatot, néhányan a misekórusban vagy a cserkészetben vesznek részt. Ezeknek az a lényege, hogy mindenki találja meg a helyét az egyházközségben, és annak a módját, hogy Isten országát tudja szolgálni.
Ám az emberek ma már inkább online élik az életüket. Folyamatosan tűnik el a személyesség, és jelenik meg egyben a mesterséges intelligenciák korszaka. Mekkora veszélyt jelenthet ez a mindennapi életünkben, az emberi gondolkodásunkban? Egyáltalán kezd majd valamit ezzel a helyzettel az egyház?
Az, hogy online élik az emberek az életüket, valóban problémás, de néha érthető is. Egyszerűen nem mindig tudunk összejönni, ezért hasznos, hogy az online világban is elérhetők vagyunk. Ezért vannak internetes közösségeink is, legyenek azok ima-, rózsafüzér- vagy házashétvége-csoportok.
Be kell látnunk: az egyháznak – különösen a járvány óta – inkább arra kell törekednie, hogy a modern kor technológiáját ne egy az egyben ítélje el, és küldje el a pokolba, hanem a jóra használja fel.
Ahogyan a televízió sem egy rossz találmány. Hogy a mesterséges intelligencia sem lesz-e az, azt majd a jövő eldönti. De egy biztos: mindenképp kell arról beszélni, hogy az egyház hogyan tudja hasznosítani az MI-t Isten országának javára. Szerintem egyszerűen – ahogyan az eddigi telekommunikációs találmányok esetében is – meg kell tanulni hasznos célokra fordítani a bennük lévő lehetőségeket.
De ha ennyi a titok, mitől rettegünk, amikor új digitális áttörésekre kerül sor?
Az ember hajlamos rosszra fordítani ezeket a találmányokat, legyen szó digitális eszközökről, illetve tudományos forradalmakról.
Az atomenergia sem ördögtől való önmagában, de nem mindegy, hogy áramellátásra vagy nukleáris fegyverek kifejlesztésére használják.
Vagy ha a robotikára gondolunk, azt katonai és egészségügyi célokra is egyaránt használják. Nagy kérdés, hogy a mesterséges intelligencia a lehetőségek mellett milyen veszélyeket hordoz majd magában.
Hasonlóan nagy szükség lehet egyfajta használati utasításra is, amikor a halálról esik szó, látva az abortuszról és az eutanáziáról szóló diskurzusok mostani következtetéseit. De a másik véglet sem tűnik sokkal jobbnak, amire Lukács evangéliuma is utal: hajlamosak vagyunk az elmúlásra, mint „a legsötétebb világ eljövetelére” gondolni. Ez azt jelenti, hogy képtelenek vagyunk a túlvilágot elképzelni, felfogni, megérteni, ezért szélsőségeket kreálunk magunknak? Hol lehet az arany középút?
Az emberi létnek mindig is egy nagy kérdése volt, hogy mit kezdünk a szenvedéssel és a halállal. Már Arany János Híd-avatás című balladája is arról szól, hogy az ember hogyan gondol mindkettőre, és mi veszi arra, hogy öngyilkosságot elkövetve leugorjon a hídról a Dunába.
A halál kultúrája mindig is jelen volt az ember gondolkodásában, még a számunkra nehezen felfogható civilizációkban is.
Még csak nagyon messzire sem kell mennünk: Ausztriában, valamint más országokban is van olyan temetkezési hely, ahol emberi csontokból, csontvázakból csináltak lámpatesteket, mert azt vallották, „a jó embert a haláluk után is fel lehet használni.” Ezzel nevetik ki úgymond a halált, a lehető legjobb értelemben.
És mit vall a katolikus egyház?
Bár nem ilyen radikális vagy annak tűnő módszerekkel, de mi is ezt képviseljük hamvazószerdán, amikor hamuval megáldjuk a híveket.
Ez emlékeztet bennünket arra: attól, hogy robotmunkát végzünk akár a gyárban, akár az irodában, vannak érzéseink. Választ kell találnunk arra, hogy mi végre létezünk e világban, és mi végre leljük halálunkat.
Abban segítsünk egymáson, hogy mindenki választ kapjon ezekre a kérdésekre. És ha már a Bibliát idézte, az nem véletlenül üzeni, hogy Jézus halála sem volt értelmetlen: harmadnapra feltámadott, majd felment a mennybe, hogy ott üljön az Atyának jobbján. Hogy ítéljen élőket és holtakat, és hogy országának ne legyen vége.
Kiemelt kép: Michels Antal, a VIII. kerületi Szent József templom plébánosa.
