Világrendetlenség, és csilagközi rend – Ilyen volt az idei Tranzit első napja
Ellentétben a szerencsésekkel, mi dolgozni érkeztünk a Tranzitra, így a nulladik nap ki is maradt számunkra. Annyira nem is bánjuk, mert így tiszta fejjel hallgattuk meg az előadásokat az űr rendjéről és a világrendetlenségről.
Comming outtal kell kezdenem: tavasszal egy telexes újságíró megkérdezte tőlem, hogy elcserélem-e a Tranzit belépőmet az ő Sziget jegyére. Kinek mit intézett a főszerkesztője ugye, de úgy éreztem én jártam jobban, úgyhogy nem tettem meg. Így érkeztem idén is Tihanyba, ahol ma indult be (leginkább ma) a legnagyobb magyarországi közéleti-politikai fesztivál. Az első előadásokon pedig megtudhattuk, hogy miért vagyunk a világrendetlenség állapotban, és milyen a csillagközi csendből visszatérni a háborgó közéletbe.
Az első előadás, amin részt vettem ma Boros Bánk Levente, Mráz Ágoston és Schmidt Mária pódiumbeszélgetése volt, amin az öreg kontinensre váró kihívások kerültek terítékre. A világ válságok sorát éli meg, és egyre nagyobb káosz bontakozik ki a geopolitikában. Ebben a viszonylat vitatták meg az előadók, hogy képesek lesznek-e az európai hatalmak, képes lesz-e az Európai Unió megtartani nagyhatalmi szerepét, vagy végleg elveszti a helyét az új világrendben.
Schmidt Mária rávilágított, hogy a három vezető európai nagyhatalom egyre inkább veszít nem csak erejéből, de tekintélyéből is, nincs érdekérvényesítő képességük sem külön-külön, sem pedig az unió vezetőiként. Ennek kiváló példája a legutóbbi washingtoni csúcs, ahol az EU vezetői szinte csak díszletek voltak, és semmiféle befolyással nem rendelkeztek Trump és Zelenszkij tárgyalására (igaz, az is kérdéses, hogy Zelenszkijnek mekkora szerepe volt azon a bizonyos találkozón). Abban a felek teljes mértékben konszenzusra jutottak, hogy ha az EU szeretne valamiféle szerepet betölteni az újjá rendeződő világban, ha ott akar lenni, mikor rendezik ezt a "világrendetlenséget", akkor sürgős és gyökeres változásra van szükség.
Világrendetlenség után az űr rendje
Két előadás közben elvesztettem Ambrózy NERtársat, kitöltöttem egy politikai kvízt (elrejtettem a sajtós jegyet, hogy odaengedjenek) és nyertem egy csomó reprezentációs ajándékot (ugye, hogy jobb, mint a Sziget?). De elindult az az előadás, amit idén talán a leginkább vártam. Oké, politikai újságíró vagyok, de Csillagok Háborúján és Babylon 5-ön nőttem fel, úgyhogy engem elsősorban az érdekelt, hogy milyen egy űrállomáson. Megtudtam.
Itt egyébként szeretném leszögezni, hogy ha egy magyar embert lehetne kiküldeni a csillagok közé űrdiplomatának, hogy felvegye a kapcsolatot a minbarikkal és elkerülhessük az "első találkozás háborúját" (nem fejtem ki, nézzék meg a Babylon 5-öt), akkor az Kapu Tibor lenne.
A második kutató űrhajósunk ugyanis mindent összefoglal, amit róluk tudni kell. Egy vagány fickó, aki egyből helyretette az összes "az én adómbólozást", ugyanis pontosan, érthetően érdekesen kifejtette, hogy miért kell nekünk az űrkutatás, mi a hasznunk belőle, és miért kell folytatnunk ezt a projektet. Ki kell lépnünk a csillagok közé, és nem csak azért, mert mint mondta
sokkal szebb, mint ahogy elképzeljük
hanem azért is mert hasznos. Mert meg kell vetnünk a lábunkat ott is, ahol lehetetlennek tűnik. És őszintén szólva szinte lehetetlen is. Kapu beszámolója a felkészülésről, az erőpróbáról, ami a csillagok közé lépéshez szükséges egyből meggyőzi az embert arról, hogy nem neki való az űrutazás. Igaz, arról is, hogy semmi mást ne akarjon jobban, mint űrutazni. Kilépni a csillagok közé, egy magyar zászlóval, mert ott a helyünk, mert a mindenségnek is meg kell ismernie minket.
Hamarosan visszatérünk a következő beszámolónkkal. Én meg addig megkeresem Ambrózyt...
