Kitépjük a büdös nyelvedet és a kutyák elé dobjuk
Omelcsenko, az ukrán senkiházi, aki véres terveket forgat a fejében, a tiszások meg tapsolnak.
Kitépjük a büdös nyelvedet és a kutyák elé dobjuk - ezzel a szinte tökéletesre sikerült szóvirággal üzent újra Orbán Viktornak Hrihorij Omelcsenko ukrán titkosszolgálati altábornagy, aki a napokban már megfenyegette a magyar miniszterelnököt és a kormányfő családtagjait. Korábban elképzelhetetlen magasságokba érkezett az ukrán diplomáciai nyelvezet.
Amikor Donald Trump először lett az Amerikai Egyesült Államok elnöke, a fél világ kezdett el azon fintorogni, hogy az új seriff sutba dobta az unalmas, mellébeszélő diplomáciai nyelvezetet, és közérthetően kezdett el beszélni, mintha csak beugrott volna egy sörre valamelyik tetszőleges csehóba. Trump belépője azonban a fasorban sincs a diplomáciai nyelvezetet újraíró ukránokhoz képest, akiknek egyike a címben szereplő mondatot intézte Orbán Viktorhoz. Hrihorij Omelcsenko neve hallatán/olvastán feléledt az a régi sejtésem, hogy az ukrán nyelv, mint olyan, nem létezik, az ukrán nyelv orosz, csak raccsolva beszélik azok, akik azt hiszik magukról, hogy ők egy nép.
Így reformálják meg a diplomáciát az ukránok
Európának ezen a részén, de még az oroszokat vizsgálva is joggal feltételezhető, hogy ha egy férfi a tábornokságig viszi, akkor legalább valamilyen felsőfokú végzettséget szerez a grádicson taposva, eközben pedig megtanul valamennyire értelmesen beszélni, késsel, villával étkezni, a legkiválóbbak pedig nyakkendőt kötni. Kivételek persze mindig vannak, Ruszin-Szendi Romuluszon sem segített, hogy Amerikába vitték ki tanulni.
Ha antropológiai szempontból vizsgáljuk meg Omelcsenko portréját, akkor láthatjuk, hogy Ukrajna egyes részein megállt az idő, ott még mindig fellelhetők Brezsnyev rémületesen ostoba, mekemuka, a nyers halat zsebből zabáló tábornokai, akik rémületes ostobaságuknak köszönhetően rémületesen gonoszok is voltak. Isteni csoda, hogy nem tört ki atomháború annak idején, ami nem annyira rajtuk múlt, hanem inkább a Gondviselésen.
Figyelemre méltó az a kifinomult nyelvezet, amellyel az ukrán diplomáciai nyelvezet, amelyet az ukránok épp bevezetnek, nem kell ide udvariasság, tisztelet, elég ha jelezzük: kuss, úgyis szétb@szunk! Nem tudhatjuk, hogy ez az Omelcsenko nevű sejthalmaz mekkora tényező az ukrán hierarchiában, digitális korunkban, a közösségi médiának köszönhetően bárki mondhat bármekkora hangerővel óriási baromságokat. Feltételezhetjük, hogy ha a tábornok nem nagy tényező, akkor az szeretne lenni. Ő volt az, aki a napokban már nemcsak Orbán Viktort, hanem a miniszterelnök családtagjait is hasonló hangnemben fenyegette meg. Ilyen módon csak a társadalmak legalján vegetáló nyomorult orkok kommunikálnak. Amennyiben hazahozzuk ezt a képletet, akkor megkapjuk a tiszás törzskommentelők halmazát, ezen kívül a Tisza vezetésének ukrajnai kötődéseit is könnyebben megérthetjük.
A vicceskedést félretéve: a jelenség nem azért rémisztő, mert csúnyán beszélnek, legtöbbünk járt már labdarúgó mérkőzésen, és nem mindig pirultunk el az ott hallottaktól. Azért rémisztő, mert egy trendet jelez, mert hasonló módon nyilvánult meg nemrég például Ukrajna volt külügyminisztere, Dmitro Kuleba is, ami azt jelzi, hogy ez a fajta kommunikáció az ukrán kormányzatig ér, sőt, úgy tűnik, hogy ez ma már az elvárás. A Zelenszkij vezette háborús maffia tagjai már menthetetlenek mentális szempontból – a háború borzalmai már annyira megnyomorították a lelküket, amit életükben már nem tudnak kiheverni. Amíg tartanak a harcok, addig visz előre a lelkesedés, a hazaszeretet, az adrenalin, a gyilkolás – a háborút még meg nem járt civilek számára értelmezhetetlen – öröme, de miután vége lesz, eljön a poszttraumás stressz, ami elől nincs menekvés.
A még meg nem születettek is a háború nyomorultjai lesznek
Azon bármeddig lehet vitatkozni, hogy milyen okok vezettek a négy évvel ezelőtti orosz támadáshoz, de az biztos, hogy Ukrajna, az ukrán emberek lelkileg már túlságosan lezüllöttek ahhoz, hogy egy, a békét szerető, a békét féltő európai közösséghez csatlakozzanak. Amikor véget ér majd a háború, azután is több generáció születik és múlik el, mire valamennyire behegednek a lelki sebek, enyhül a sátáni gyűlölet. Az a sátáni gyűlölet, ami olyan ordas uszítókká tette az ukránokat. Dehogyis akarnak ők békét, az ő életük már a háború, és ez a helyzet egyre súlyosabb lesz.
Nemrég láttam egy dokumentumfilmet, amelyben olyanok nyilatkoztak, akik harcoltak a II. világháborúban, volt közöttük olyan, aki túlélte a D-napot. A veteránok valamiért őszinték voltak, és elmondták, hogy bár eleinte féltek, de sokan közülük belejöttek a gyilkolásba, majd annyira megszerették az ölést, hogy nagyon komoly rémület vett erőt rajtuk, amikor vége lett a harcoknak. Úgy emlékeztek, hogy az öldöklés egy különleges drogként hatott rájuk, és sokan nem tudtak mit kezdeni magukkal, miután eljött a béke, volt, aki belebolondult, volt, aki végzett magával. Aki békében szocializálódik, békében él, az nem értheti meg, hogy mi hajtja a fronton harcolókat, akiket már végképp megnyomorított már a gyilkolás mámora.
MI.N.D.E.K.Ö.Z.B.E.N.
Újabb megfejtés egy messzi-messzi galaxisból az ukrán Georg Spöttlével (sic!) és a N.E.M. F.E.N.Y.E.G.E.T.T.E. M.E.G.!!!!!!!,
