Vajdahunyad visszafoglalása – Nincs szórvány magyarság, csak végvári magyarok
Stábunk is ellátogatott a Hunyad Megyei Magyar Napokra. Erdély ismét szívesen fogadott, mi pedig ismét hazamentünk Vajdahunyadra, ahol végvárak magyarsága ismét bemutatta, hogy nincs olyan, hogy szórvány magyarság, csak magyarok vannak, akik kisebbségben is védik a nemzeti értékeinket.
Erdély felé az ember mindig úgy érzi, hogy hazamegy. Legyünk kárpátaljaiak, belpesti értelmiségiek, vagy az anyaország bármelyik szegletéből összesereglettek, mi nem egy másik országba indulunk, hanem az otthonunkba. Így tartottunk most is, otthonról haza, Vajdahunyad felé. Az utazás élményén jelentősen javított az is, hogy most már nem voltak előttünk határok, és csak a mobilszolgáltatók sms-e jelezte, ezt a földet egyesek Romániának tartják.
Csütörtök este érkeztünk meg a Corvin-Savaria Magyar Ház udvarára, ahol már vacsorával és kiváló pálinkákkal vártak minket a helyi magyarság vezetői, köztük Ferenczi István, a Hunyad Megyei RMDSZ elnöke, aki a hasonló közöségi házak kapcsán kijelentette, hogy ezekben minden magyar otthonra találhat, bárhonnan is érkezik.
Magyar házak, távoli otthonok
Pénteken már korareggel útnak indultunk, hogy megnézzük a Zsil völgyének magyar közösségeit, és a jelenleg még felújítás alatt álló közösségi házakat. Megható volt látni, hogy a kisebbségbe szorult nemzettársaink milyen egységben élnek ott a románság tengerében. Ebben egyébként nagy szerepe lehet a helyiek összetartásánk is. HAsonlóképpen a Vas vármegyei önkormányzatnak, hiszen Marton Ferenc és csapata évek óta önkéntes munkát vállal a Magyar Házak felújításban és a helyi szervezetek támogatásában.
Kutasi Csaba, az RMDSZ helyi vezetője elárulta, hogy milyen nehéz helyzetbe került a helyi lakosság, nemzetiségtől függetlenül, a bányabezárásokat követően. Ő, aki szintén bányász volt, felidézte, hogy a "bányászjárások" idején mennyi embert megtévesztettek, és vezettek félre az ország vezetői, hiszen mint mondta:
Egy bányász élete a társán múlik, ezért nem nézi azt, hogy aki mellette áll román, magyar, vagy szász.
Innen egyenesen Piskire utaztunk, ahol megtekintettük Bem apó emlékezetes győzelmének emlékművét. Az obeliszket eredetileg a dombtetőn állították fel, azonban bukaresti parancsra onnan lebontatták. Ezután helyezték át magánterületre, hogy méltó emléket állíthasson a győztes csatának, ahol nem csupán az osztrák, de a román csapatok másfélszeres túlerőben lévő hadait is megfutamították a magyar forradalmárok és lengyel tábornokuk.
Vajdahunyad vára a múltra emlékezett
A magyar napok fénypontja a vajdahunyadi várban megtartott fesztivál volt. Itt a Vas vármegyei csapattal közösen ünnepeltünk, és új barátságoka kötöttünk a vros vezetésével is. Dan Bobouțanu polgármesterrel is, aki személyes ígéretet tett arra, hogy jövőre a váron egyszerre fog díszelegni a román és a magyar zászló (reméljük betartja a szavát).
Az is érződött, hogy bár hivatalosan "szórványban vagyunk", nem az elnyomás jegyében telt a nap. Ennek pedig egy oka van: a világpolitika változása. Hiszen bár mindenki a maga módján volt patrióta, most egy napra félretettük a nemzetiségi ellentéteket, például azzal a nagyvállalkozóval, akivel a migráció kérdését megvitatva jutottunk arra az álláspontra, hogy a tömeges bevándorlást kizárólag a nemzetek Európája állíthatja meg, és szükség van a románok és magyarok összefogására is az erőszakos iszlamizmussal szemben.
Otthonról haza
Vasárnap ismét otthonról indultunk haza, csak ezúttal a másik irányba. Magunk mögött hagytuk Erdélyt, de nem üres kézzel. Nehéz időket élünk, ezért magunkkal hoztunk abból kitartásból és nemzeti érzésből, ami ma leginkább a határon túli magyaroknál őrizte meg gyökereit. Elhoztuk tahát a magokat, hogy itthon elültethessük, és jövő talán mi is vihessünk valamit.
