Kétmillió? Hagyjuk már!

Hagyjuk már ezt az „egymillió, vagy tán dupla annyi magyar menekült el az orbáni önkény alól!” mantrát… Kezd egy kicsit unalmassá válni. A parlamenti választások ugyanis egészen pontosan megmutatják, hogy valójában hány magyarról is van szó. Merthogy is álla helyzet?

A külföldi kirendeltségek (konzulátusok, nagykövetségek, stb.) szakreferensei mindent megtesznek azért, hogy aki akar, az szavazhasson. Tényleg és valóban minden segítséget megadnak annak, aki élni kíván állampolgári jogával. Máskülönben is működtetnek olyan segélyvonalat, ahol a kinti magyarok bármikor bármit kérdezhetnek tőlük. Ilyenkor, kampány idején pedig fokozott erővel dolgoznak azon, hogy senki jogai ne sérülhessenek.

Ehhez képest miről is szóltak a híradások alig egy hete, március 3-án?

Ez bizony azt jelenti, amit jelent. Ezt nem is kell túlzottan magyarázni. 17 500 körüli azoknak a külföldön dolgozó, szavazásra jogosult magyar állampolgároknak a száma, akik élni akarnak alkotmányos jogukkal. Hogy a többi kint élő magyar miért nem? Nos, a legtöbben erre a kérdésre azt a választ adják, hogy bonyolult odakint szavazni.

Nézzük, mi az a borzalmasan hatalmasan megterhelő teendő, ami „megbonyolítja”, már-már lehetetlenné teszi kinti polgártársaink számára a voksolást. Először is online regisztrálni kell (ügyfélkapuval vagy a nélkül) a külképviseleti névjegyzékbe. A határidő szűk. Mármint, ha valaki március 28-áig őrlődik ezen, mert akkor már csak egy napja marad. Ugyanis a határidő március 29-e.

Miután ez a bonyolult, és nem sok ember számára kivitelezhető feladat megtörtént, hátradől szépen a kinti magyar a fotelében, és vár 1-2 napot, amíg értesítik őt e-mailben, hogy felvették a névjegyzékbe. Arról is értesítik, hogy hol szavazhat majd.

Függetlenül attól, hogy a módszer még mindig messze nem a legjobb és leggyorsabb, azért ezt kifogásolni enyhén szólva is nevetséges.

Választások ugyanis négyévente vannak. Tehát mindenkinek pontosan négy év áll a rendelkezésére ahhoz, hogy ezt a rendkívül bonyolult és embert próbáló feladatsort gondolatban átvegye, begyakorolja, s végül kivitelezze.

S ha esetleg pár száz mérföldet utazni is kell emiatt négyévente, az sem ördögtől való. Arról nem is beszélve, hogy a külföldön élő, ott tanuló vagy dolgozó magyarok túlnyomó része amúgy is rendszeresen jár haza. Amennyiben pedig hazautazását a „kellemeset a hasznossal” elv alapján erre a pontra időzíti, akkor az egész hacacáréra sincs, hiszen simán szavazhat ott, ahol az állandó lakcíme szerint be van jegyezve.

Addig viszont, amíg a kinti részvételi arány ilyen mértékű, ne beszéljünk - ha lehetne kérni - elégedetlenek százezreiről, pláne millióiról!

Mert ha akkora a diktatúra, amekkorának egyesek hazudják, akkor pont nem az a 10 perc online adategyeztetés, és a 150-200 mérföld utazás fog gátat szabni annak elmozdításában.

A diktatúra ellen rögtön egy észérvet is fel lehet hozni. A diktatúra ugyanis korlátozza az emberek szabad mozgását. Pontosan ezért nem lehetett a kádári nómenklatúra idején szabadon utazni és munkát vállalni. Ezzel szemben nálunk bárki bárhol vállalhat munkát, anélkül, hogy szavazati joga, s egyéb állampolgári joga sérülne. Pontosan ezért van az, hogy ma már akárki diktátorozhatja Orbánt Londonból, Frankfurtból, Párizsból vagy Portóból.

Tessék ezeken szépen elgondolkodni! Na, nem annak a 17 500 magyarnak, aki már regisztrált. Hanem annak a többinek, akinek csak a pofája jár, amikor diktatúrát fröcsög! Na meg a hazai libbant sajtó szopott agyú munkatársainak, akik ezeknek a vészmadaraknak a közösségi oldalakon történő károgásaiból vizionálnak valami nagy volumenűt, valami rendszerváltoztatót, valami forradalmit.