Több százezer magyar tűnt el
Minket, magyarokat talán még tragikusabban érint a gulág–haláltáborok máig hatoló valósága mint más népeket itt Közép-Európában. 'Arányosított' emberveszteségünk a második világháborúban a negyedik legnagyobb volt a világon, lakosságunk 6,2 százaléka pusztult el. Lengyelország, a Szovjetunió és Németország mögött következett hazánk, és Trianon csonkítását hozzáadva, ezek a statisztikai adatok drámaiak.
A „malenkij robotra” elhurcoltak először Magyarország területén gyűjtőtáborokba, majd átmenőtáborokba kerültek: Máramarosszigetre, Foksányba, Brassóba, Temesvárra. Innen több hetes, marhavagonokban történő szállítás után érkeztek meg az életben maradottak a szovjet lágervilág mintegy kétezer táborába. Több mint hétszázezer magyart nyelt el a Szovjetunió egész területét behálózó Gulág birodalma.
Háromszázezren vagy többen sohasem tértek vissza.
Több százra tehető azoknak a magyar állampolgároknak a száma, akiket szovjet hadbíróságok ítéltek halálra vagy hosszú szabadságvesztésre, ahogy ők nevezték: „javító kényszermunkára”. A kivégzettek esetében nem volt vizsgálat, bizonyítás, csak ítélet, melyet azonnal végrehajtottak. Akik túlélték, csak az 1950-es évek első felében hagyhatták el a Szovjetuniót. Sokan azonban még a büntetés lejárta után sem térhettek haza családjukhoz, hiszen a magyar határon az államvédelmi hatóság emberei fogadták őket. Egy részüket internálták, mások hazamehettek, de őket is titoktartásra kötelezték. A rendszerváltásig hallgatniuk kellett. Tragikus, hogy az utolsó magyar hadifogoly, Toma András csak 2000-ben érkezett haza Magyarországra.
Kiemelt kép: MTI/Koszticsák Szilárd
