Máli néne csodálatos élete… (Pesti Mese)

– avagy, ha megindul a Szerelempatak, a szívem majdnem megszakad.

Egy, az időskori szexualitást bemutató dokumentumfilm tartja lázban a pesti nézőközönséget. A Sós Ágnes által készített Szerelempatak c. film számtalan vitaindító kérdést vet fel, elsősorban azonban nem azokat, amelyekre a készítők utalni próbálnak.

SUSÁNSZKY MÁTYÁS – Pesti Mese/Nulla6egy Facebook-csoport

A Szerelempatak dokumentumfilmként aposztrofálja önmagát, s a szakmai bemutatón szóba is került ezzel kapcsolatban a műfaj problematikussága. Idehaza ugyanis nincs túlságos keletje a magyar dokumentumfilmeknek (pénzt is nehéz rá szerezni), s ez abból a különös hagyományból fakad, amely szerint a vidék csak valami mélabús, tragikus, vészjóslóan realista köntösben jeleníthető csak meg. Természetesen hazai bulvársajtónk kitűnő érzékenysége is ezt a tendenciát erősíti, a vidék ugyanis akkor kerül csak látóterükbe, ha valakit széttép a szomszéd kutyája lopás közben, ha egy kisgyerek elveszik a nádasban, vagy egy alkoholista megöli az élettársát, rosszabb esetben valamelyik rokonát. Vidéken az emberek szegények, bűnözők, és részeges bunkók, nincs foguk, valamint többségében kisebbségiek. A Szerelempatak erre az előítéletre kíván rácáfolni, életképekkel, hangulatos zenei aláfestéssel (Másik János), szerethető idős megszólalókkal. A történet vidéki bácsikról és nénikről szól, akik visszaemlékeznek aktív virágkoruk jól-rosszul megélt szexualitására, annak szépségeire, visszásságaira. Mint az a filmből is kiderül, maga a téma a kor előrehaladtával sem üresedik ki, tehát a vidéki öregek is huncutkodnak olykor, és képesek fejlődni szerelmi életük kibontakoztatásában.

A vidéki élet pozitív, életigenlő oldalának bemutatási szándéka mellet láthatóan a téma is jól eladhatóvá teszi a filmet. A szex jó hívószó, és az esetenként egészen ostoba előfeltevésekkel közelítő néző hozzáállásán is formálhat egy olyan alkotás, amelyik rácáfol a vidéken a paraszt kirúgja az asszony lábát, hátulról jól megpakolja, közben meg nyerít városias elképzelésére.

És akkor eddig a pozitívumokról. A készítők szándékai ellenére ugyanis éppen, hogy nem sikerül közel kerülnünk az archaikus paraszti szerelmi élethez. Hiába a vidéki (sőt extrán vidéki, hiszen Erdélyben járunk) díszlet, és a vidéki ember, ha maga a film megálmodója nincs tisztában azzal, mit is akar bemutatni és azt hogyan lehet. Amit így megtudhatunk, az annyi, hogy régen is szexeltek ám az emberek, de ehhez nem kellett volna a hegyek közé elvonulni, mert erről a Széna-téren caplató banyatankos nyugdíjasok is ugyanúgy számoltak volna be. Sőt, hozzáteszem, hogy a filmbéli öregek szexuális ismeretei nagyjából azonosak bármelyikünk hasonló korú rokonáéval. Arról pedig, hogy a gerjedelem az öregkorban sem múlik el, bárki könnyen megbizonyosodhat, ha egy jó ráncos nagyipornóba belepillant. És innentől kezdve a festői, és meglehetősen elnyújtott aláfestőzenés snittek sem az archaikus vidéki életérzést erősítik bennünk, hanem azt, hogy BBC-s természetfilmet nézünk, amibe csak ritkán szól bele a narrátor. Arányaiban a riportalanyok sem sokat szólalnak meg túlságosan gyakran, leginkább néznek, így az a kellemetlen érzésünk támadhat, hogy nincsenek kérdezve, vagy nincs elég mondanivalójuk, vagy nem mondtak elég olyat, amilyet Sós Ágnes hallani szeretett volna.

Pedig módszertant kérdezni lett volna éppen kitől. A szakmai fórumon sommásan tudós néprajzprofesszornak titulált, de kifejezetten név szerint már meg nem említett Balázs Lajos nemcsak vaskos tanulmánykötete anyagával, de személyes tanácsaival is segítette Sós Ágnes munkáját. Sőt az első adatközlőt is ő ajánlotta. Balázs Lajos „Amikor az ember nincs is ezen a világon” című kötete első néhány oldalán rávilágít arra, amit Sósnak nem sikerült megértenie. Jelesül, sem a szexualitás módszertanában, sem az ahhoz való hozzáállásban nincs különbség. Vidéken is nem véletlenül születnek gyerekek, ott is szeretik vagy nem szeretik egymást az emberek, élvezik a dolgot, vagy csak kibírják. A különbség a nyelvben van, amit és ahogyan a szerelemről beszélnek. Ahogyan szóban és lélekben bánnak vele. Ezt a nyelvet kell megtanulni beszélni, ha kultúránk mélyebb rétegeinek szexuális vonatkozásait keressük.

A népi közösségben saját bevallásuk szerint sem imádkoztak, vagy beszéltek palántázásról, tyúkültetésről, mint a szerelemről. Itt a menstruációt szégyenvirágnak hívják, amely egyszerre szégyen is, virág is. Aki nem szüzet vett el feleségül, azelőtt már leverték a harmatot, s az a férfi, aki nem tudott együtt haladni a kedvesével (nem figyelt a kedvesére szerelmeskedés közben), az nem tudott leányul. S aki nem fogadta meg a mondást, hogy Csépelj bent, s vess kint!, az kénytelen volt kivárni a 9 hónap utáni első nemi ciprust. Vagy ha nem bírta, elrágta a borjúkötelet…

A vidéki ember szívesen és színesen beszél ezekről a dolgokról, ez az íz azonban a filmből valahogy kimaradt. Bár szándékaiban jó, mégis inkább hatásvadász, távolságtartó és kimódolt. Nem hiteles. Mindezektől függetlenül megnézése ajánlott, ha másért nem az életképekért, vagy a hempergőzős zárójelenetért, amiben azért van valami őszintén katartikus. Kár, hogy franciás zene megy alatta…