Maxwell, Mogiljevics, „tiszta hátterű” MGIMO-növendékek – ugyanaz a “vörös hálózat” rabolta le Bulgáriát, amely Magyarországot is behálózta

A moszados Robert Maxwellt egykor Bulgária királyának nevezték, aztán titokzatos körülmények között meghalt. A zsidó származású brit médiamágnás egyfajta összekötő volt, pénzt hozott és vitt ki Kelet-Európából – Bulgáriából az MGIMO-n végzett Lukanov miniszterelnök segítségével dollármilliárdokat juttattak nyugati bankokba. Az államcsőd fenyegette ország –  ahogyan Maxwell alkalmazottai – a padlóra került, de ez kevéssé érdekelte a politikusnak, üzletembernek maszkírozott maffiózókat. Ugyanez a Maxwell dollármilliókkal szállt be a rendszerváltás idején két magyar cégbe, és simán felvásárolta az Antall-kormánytól a Magyar Hírlapot. Ebben a bolgár (kelet-európai) történetben felbukkan az évekig Magyarországon trónoló orosz Keresztapa, a hírhedt Mogiljevic is. A mozaikdarabkákból kiviláglik, hogy egy hihetetlenül befolyásos vörös hálózat irányíthatta Bulgáriát. Nem véletlen, hogy az országot Lukanovot követően ismét egy MGIMO-s, az elődjénél már sokkal mohóbb Videnov vezette, aki csak jól járt a kitálalással fenyegetőző ex-miniszterelnök véres eltávolításával. Mondjunk valami biztatót? Ehhez képest Magyarországon ez a kör még egészen visszafogottan dolgozott.

Valószínűleg sohasem tudjuk meg, hogy közvetlenül ki adott parancsot a rendszerváltást levezénylő bolgár miniszterelnök, Andrej Lukanov meggyilkolására. Seneca örök érvényű bölcsességét (Cui prodest?) felvetve sokkal érdekesebb, hogy kinek állt érdekében? (Ez érvényes a többi hasonló esetre, például: Fenyő-gyilkosság). Több válasz lehetséges, de mindenképp érdemes felidéznem Krasztev Péter előző írásomban már említett narancsos cikkét, amellyel közelebb juthatunk ahhoz, miért is kellett 1996 őszén eltakarítani az útból a bolgár rendszerváltást hatalomátmentést és a privatizációt olyan hatékonyan levezénylő politikust. Talán nem kell elfogultnak lenni, hogy a következő rész politikusainak magyar megfelelelőit is meglássuk magunk előtt.

„Egy napon aztán befutottak az új lenyúlósok, a volt komszomolisták, élükön Zsan Videnov járt. Ezek tanultak ugyan Lukanov keresztapától, de elragadta őket az ifjonti hevület.

Tőkéjük volt, a sémát ismerték Litvániából, Romániából, Csehországból és egy kicsit Magyarországról, lásd Ybl Bank. Alapíts egy bankot, várd meg, amíg a betétesek feltöltik, adj hitelt a saját cégednek, számold fel a vállalkozást, aztán kérj bocsánatot.

Videnov – miniszterelnök korában – utóbbitól el is tekintett: egy lebukás alkalmával rezzenéstelen képpel ismerte be, hogy baráti szálak fűzik az Orion nevű maffiacsapathoz, de ezt a magánügyének tekinti. A pénz egyszerre eltűnt az országból, hiába nyomták az új bankókat, a társadalombiztosító kasszája üres maradt, a lakossági megtakarításokat kivették a bankokból, a költségvetés összeomlott.

Lukanov irtózott ettől a szpáhitempótól, nem azért kapart évtizedeken keresztül, hogy ezek a suhancok mindent leraboljanak. Tett egy nyilatkozatot, hogy amennyiben a fiatalok nem fogják vissza magukat, mindent kitálal. Két napra rá golyót kapott.”

Két napra rá.

Aki olvasta előző cikkemet, nagyjából sejtheti, miről (mindenről) tudott, s milyen „kitálalással” fenyegetőzött Lukanov. Ha már a Narancs szerzője az Ybl Bankot említette, elevenítsük fel a történetét. Az Ybl volt Magyarország első magánbankja, amely 1992 nyarára fizetésképtelenné vált, miután a menedzsment tagjai ki-kivették kisebb-nagyobb összegeket, amikor szükségük volt rá. A három vezető ellen hűtlen kezelés alapos gyanújával indítottak eljárást, de természetesen olcsón megúszták. Egy bizonyos Jamniczkynét és O. Nagyot is négy évre ítélték el (utóbbi megszökött, elkapták, most újra börtönben van egy másik ügy miatt), emellett kettejükre összesen 15 millió forintnyi vagyonelkobzást róttak ki.

Ahhoz képest, hogy a két bankvezér nagyjából 1,4 milliárd forinttal nem tudott elszámolni, ez egészen nevetséges összeg.

Most térjünk vissza Lukanov halálához. Az azóta megjelent cikkek és könyvek két embert sejtenek a megrendelés mögött. Az előző cikkemben már bemutatott Keresztapáról, Ilije Pavlovról és a Lukanov által kritizált Zsan (vagy Jan) Videnov akkori miniszterelnökről van szó. Azt, hogy Pavlovot milyen erős szálak fűzték a bolgár, szovjet titkosszolgálathoz és Moszkvához, a cikk első részének olvasóinak talán nem kell ecsetelni. Felemelkedésének egyik kevéssé ismert részlete az a különös üzlet, amit a szovjet hadsereggel folytatott, és amelyre egy angol nyelvre fordított oknyomozó munkában leltem rá: „Valamikor 1988 vége felé, abban az időben, amikor a bolgár állampolgárok még nem utazhattak Nyugatra, Pavlov engedélyt kapott egy máltai üzleti útra – írta Venelin I. Ganev Preying in a State című könyvében. – Az utazási okmányait maga Grigor Shopov, az állambiztonság feje adta át neki. A ravasz birkózó [Pavlov ugye sportolóként lett ismert – MG]

Máltán hajtotta végre első dobását: megvásárolt néhány tengeralattjárót a szovjet Fekete-tengeri flottától, darabokra szedette és eladta… ”.

A tényfeltáró mű szerint az üzleti engedélyt természetesen a bolgár állambiztonságtól kapta meg, és ekkor került szorosabb kapcsolatba a moszkvai árnyékemberekkel, például a világ egyik legismertebb és leghatalmasabb maffiózójával, Szemjon Judkovics Mogiljeviccsel.

„Szeva” bácsi szárnyai alatt nőttek fel

A különböző Nyugaton (és Magyarországon) megjelent tényfeltáró munkák és cikkek megegyeznek abban, hogy az egyaránt meggyilkolt Pavlov és Lukanov is közvetve „Szeva bácsi” „vörös maffiájához” tartozott. Szeva bácsit, azaz Mogiljevicset a PS olvasóinak sem kell bemutatni, kollégáim számtalan cikket írtak az évekig Magyarországon éldegélő orosz Keresztapa áldásos tevékenységéről.

Még most sem látjuk át teljesen – a moszkvai iratok nélkül valószínűleg nem is fogjuk soha – milyen hatalmas hálózatot alakított ki Magyarországon, Kelet-Európában és az egész világon. Ezen a sakktáblán mind Lukanov, mind Pavlov gyalognak, esetleg lónak, futónak számítottak.

(Érdekes, hogy a Magyar Nemzet 1999-ben szerecsen-mosdató interjút jelentetett meg az “ártatlan” üzletemberrel (itt elolvasható). A beszélgetést maga D. Horváth Gábor, a napilap jelenlegi főszerkesztője készítette Moszkvában. A tanulságos cikkben a derék Szeva bácsi azt mondta: „Csak olyan újságokat pereltem be, amelyek úgyszólván teljesen “elkanászodtak”, vörös maffiavezérnek neveztek például.” Ugye értjük, miért érintette ez különösen kellemetlenül?). 

A moszados Maxwell, mint Bulgária királya

Még érdekesebb, hogy az izraeli kém és brit médiamágnás Robert Maxwell (akinek titokzatos halála mögött sokan a Moszadot sejtik) szerepe. (Magyarországi megfigyeléséről, és titokzatos eredettörténetéről korábbi cikkemben írtam). Az 1991-ben elhunyt (vagy inkább meggyilkolt) milliárdos-csalót, sajtómágnás-szélhámost az amúgy baloldali brit Guardian 1996-ban „Bulgária egykori királyának” nevezte, számtalan befektetése volt az országban (Magyarországon ehhez képest valamivel kevesebb, de erről máskor), és különösen sok üzletet kötött Lukanovékkal.

A Financial Times szerint Lukanov és a diktátor Zsivkov (akit Lukanovék Moszkva jóváhagyásával buktattak meg) legkevesebb kétmilliárd dollárt vittek ki Maxwell segítségével a nyugati bankokba a bolgár rendszerváltás előtt. A végső összeg természetesen felbecsülhetetlen.

És mi köze az egésznek Pavlovnak?

„Pavlov volt az elnöke a legnagyobb bulgár vállalatnak, az MG Corporation-nak – írta a BBC. – Ezt korábban Multigroup-nak (és Multi Group-nak) nevezték, amit korábban Robert Maxwellhez, Szemjon Mogiljevicshez, a KGB-hez és a szovjet maffiához kapcsoltak”.

Mire akarok kilyukadni? Arra, hogy minden út Moszkvába vezet.

Lukanov kitálalna, aztán meghal

Pavlov is az oroszok bizalmi embere volt, érthető, hogy 1996 nyarán éppen őt – ekkor már Kelet-Európa egyik leggazdagabb emberét és egyik legrettegettebb Keresztapáját – nevezték ki az orosz gázóriás Gazprom tulajdonában álló bolgár Topenergy élére, ahol a korábbi moszkvai kedvencet, az ex-miniszterelnök Lukanovot váltotta. Utóbbi tudta, hogy ejtették, egyre vadabbul támadta a bolgár szocialisták következő nemzedékét és miniszterelnöküket, Videnovot.

Lukanov azzal fenyegetőzött, amivel nem szabad, hogy megszegi az Omérta (a Hallgatás) törvényét, három hónappal a Topenergynél történő leváltása, és két nappal egy különösen fenyegető nyilatkozat után már halott volt. Ha azt is megemlítem, hogy hozzá hasonlóan Videnov is az MGIMO-ra járt, akkor válik még kerekebbé és még félelmetesebbé, még ismerősebbé is a történet.

Előző cikkemben említettem Martin K. Dimitrov tanulmányát, most újra ebből idéznék. A bolgár származású professzor dolgozatában három csoportba helyezte a Bulgária legfontosabb éveit meghatározó posztkommunista üzletembereket, maffiózókat és politikusokat, közös vonásként azt emelte ki, hogy különböző szinten, a pókháló (vagy sakktábla) különféle pontjain állva, de összeköttetésben voltak és maradtak az egykori állambiztonsággal. Az első társaságot azok alkotják (alkották), akik már az átalakulás során, 1989 előtt üzletelni kezdtek, jellemzően az Állambiztonsági Szolgálat segítségével. Tipikus példaként Dimitrov éppen Pavlovot említi, mint ennek a társaságnak legismertebb, legbefolyásosabb alakját. A második csoportba tartoznak azok a börtönviselt alakok és ex-sportolók (főleg küzdősportolókról van szó), akik átvették a korábban a bolgár állambiztonság által irányított kábítószer- és fegyver-kereskedelmet és csempészetet, és hihetetlen befolyásra tettek szert.

(A magyar Hálózat egykori tisztjei leginkább biztonságtechnikai cégekbe fektettek, lásd: ifjabb Apró Antalt).

Egyértelmű, hogy Pavlov ide is beférne, de ő ennek a csoportnak inkább valamiféle példaképe, mentora, nagy hala volt (amíg ki nem végezték őt is).

Az MGIMO-n végzett külkereskedők és titokzatos cégeik

Témám (az MGIMO) szempontjából a harmadik csoport a legfontosabb. Ezúttal szó szerint Dimitrov sorait: „A harmadik >modell< magasan képzett, fiatal, dinamikus, >tiszta< hátterű üzletemberekből állt. Jellemző, hogy 1989 előtt nem volt üzleti tapasztalatuk.

Akkoriban a kollégiumban éltek, külkereskedelmet tanultak Bulgáriában vagy a szovjet MGIMO-n. Ott, ahová felvételre nem volt esélye az átlagos bolgár diákoknak, mivel a kommunista párt Központi Bizottságnak jóváhagyásra volt szükség a moszkvai tanulmányhoz. Később ezek a kitűnően képzett emberek milliókat kerestek azzal, hogy különböző pénzügyi-, energetikai-, gáz-, olaj- és médiavállalkozásokat hoztak létre. Összeköti ezeket a cégeket, hogy nem tudni, hogyan kapták meg a kezdeti tőkét, miből tudták elindítani ezeket a rendkívül sikeres vállalkozásokat.”

Ennél a résznél nyugodtan gondolhatunk saját hazánkra is.

Érdemes újraolvasni azokat cikkeket, amelyekben a magyar MGIMO-fiókákkal foglalkoztam. Tévés csillagok, a demokráciáért harcoló újságírók, diplomaták, mindig és mindenhol támogatva.

Eltakarították a már eldobható moszkovitát

Látjuk (bár bizonyítani nem tudjuk), hogy miért lőtték le Lukanovot. Egyszerűen megszabadultak tőle, igazából teljesen mindegy, hogy a később szintén agyonlőtt Pavlov vagy a miniszterelnök Videnov volt a felbújtó, a szálak ugyanoda vezetnek. Érdekes, hogy végül Videnov is hamar megbukott, csupán két évig maradt miniszterelnök, majd később el kellett tűnnie a politikából.

Tíz éve, 2007-ben bebizonyosodott, hogy az ex-kormányfő MGIMO-s diplomásként, 1988 és 1990 között ő (is) az állambiztonságnak dolgozott, és ezzel messze nem volt egyedül. Bármilyen elképesztő, az erre alakított bizottság arra jutott, hogy összesen 140 képviselő, három volt alkotmánybíró és a legfelsőbb igazságügyi tanács 15 tagja dolgozott bizonyíthatóan a szolgálatoknak.

A rendszerváltás után miniszterek hatoda (!) volt érintett, és itt csak azokról lehetett szó, akikről a kutatók be tudták bizonyítani az érintettséget. És természetesen nem a KGB-ről van szó, az erre vonatkozó adatokat sohasem fogjuk megtudni.

ENSZ-elnök az MGIMO-ról? Ez volt a terv

Bár végül Mladenov (ő betegségben), Pavlov és Lukanov is meghalt, Videnov pedig tanárként anekdotázhat az európai integrációról (mi másról?), az utánpótlással nincs probléma. Minden sakkfigurát nem pöckölték el. Az MGIMO honlapja büszkén, országonként sorolja fel azokat a korábbi diákjait, akikből meghatározó politikusok lettek.

Azt örömmel vettem észre, hogy Magyarország – Csehországgal, Bulgáriával, Lengyelországgal stb., stb. ellentétben – nem szerepel a listán külön kompániával. Igaz, nekünk pufajkás és szigorúan titkos tiszt miniszterelnök (is) jutott.

Számomra most a bolgár társaság érdekes, a felsorolás természetesen Mladenovval és Lukanovval kezdődik, majd több egykori – rendszerváltás előtti és utáni – külügyminiszter következik, utánuk jön egy ma is aktív hölgy: Irina Bokova. Őt még feltétlenül be kell mutatnom.

Bokova 1977-ben került a kommunista külügy titkárságára, majd folyamatosan felfelé lépdelve a kilencvenes évek közepén rövid ideig MGIMO-s diáktársa, Videnov kormányának külügyminisztere volt. Ebben nincs is meglepő, ez a poszt Bulgáriában szinte kijár a moszkvai végzetteknek. Az sem rendített meg, hogy ő is – ahogyan számos MGIMO-s diplomatársa Bulgáriában és másutt – kivette a részét országa uniós csatlakozási tárgyalásaiból.

Ez eddig papírforma, rendszerszerű összefonódás: a moszkvai fiókák (lásd a magyarokat korábbi cikkeimben) egyik legkedveltebb célpontja mindig is Brüsszel volt. Vagyis leegyszerűsítve: a kapcsolati tőke és az uniós források.

(Az oroszok bulgáriai befolyásáról bővebben: Dimitar Bechev: Russia’s influence in Bulgaria).

Sokkal fontosabb, hogy Bokovát 2009-ben hatalmas megtiszteltetés érte, hiszen ő lett az UNESCO főigazgatója. Történelmet írt: lehet, hogy MGIMO-s már vezette a szervezetet, de első nőként mindenképp ő ülhetett a székbe. Amit egyébként természetesen üdvözlünk. Sokkal vészjóslóbb, hogy Bokovát az elmúlt években az ENSZ főtitkári pozíciójára is esélyesnek tartották, bár egy tavalyi cikk szerint mégis mást indítanának a bolgárok, hiszen az Egyesült Államok ezt már nem nyelte le. „Moszkva egyébként a bolgár Irina Bokovát, az UNESCO főigazgatójának jelöltségét támogatja. A britek és az amerikaiak viszont éppen azt kifogásolják, hogy a volt párizsi nagykövet túl jó kapcsolatokat ápol az oroszokkal” – írta hosszabb cikkében a Népszabadság, bár a cikkben azt nem említették meg, hogy a “túl jó kapcsolat” bizony Moszkvában, a káderképzőn alakult ki.

Ahogyan azt sem, hogy nem ő volt az egyetlen MGIMO-s jelölt: a szlovákok emberéről bővebben itt.

Bár tudjuk, hogy az ENSZ reputációja ma nagyjából egy gittegyletével egyenlő, azért Moszkvának hatalmas siker lett volna, ha a kétségtelenül történelmi szervezet élére is odaültethette volna saját emberét. Ha már a múltban olyan sikerrel behálózta az ENSZ-t (gondoljunk csak az ’56-os magyar kérdés méltatlan és megbocsáthatatlan kezelésére), csak folytatná a hagyományt.

Megpuccsolt bolgár rendszerváltás, moszkvai hátterű maffizozók, gyilkosságok, kétes üzletemberek, MGIMO-s miniszterelnökök egymás után. Maradt még valakiben kétség, hogy miért tartom, tartjuk veszélyesnek az MGIMO-s diplomások mindenhová, minden szintre kiterjedt szervezetét?

Hamvasintezet.hu