Mert nekik az jár – Egy éve rúgta be a nőnapi tüntetés a pokol kapuit Spanyolországban
Nem túlzás azt állítani, hogy a koronavírus-járvány Olaszország után Spanyolországot, a spanyol társadalmat viselte meg a leginkább. Az európai szinten is példátlanul decentralizált, önálló hatáskörök egész sorával felvértezett régiókból összeálló spanyol állam és annak szocialista kormánya hibát hibára halmozott a járvány 2020. februári–márciusi berobbanásakor. Bő egy évvel a járvány kirobbanása után, a 2021. március 7-ei adatsor szerint Spanyolországban 3 149 012 fertőzöttet és 71 138 halálos áldozatot regisztráltak eddig. Egészen bizonyos, hogy ezek a számok még a második és a harmadik hullám – akkor még előre nem látható – pusztítása ellenére sem lennének most ennyire magasak, ha 2020. március 8-án, Madridban nem tartják meg a nőnapi tömegtüntetést, ezáltal pedig az ökölrázós, társadalom-reformer aktivista szemlélet nem párosult volna vakmerő bízással és nem képzett volna életveszélyes robbanóelegyet.
E sorok írója tisztán emlékszik a vérfagyasztó döbbenetre, amellyel a tévéhíradóban nézte a madridi tüntetés képsorait. 2020 márciusának elején már vastagon ki lehetett jelenteni, hogy a nyugat-európai országokban, különösen Olaszországban elszabadult a pokol. Még nem minősítette az Egészségügyi Világszervezet világjárványnak a pandémiát, még éppen nem volt káosz a kórházakban és helyhiány a halottasházakban, de már tudni lehetett, hogy nagyon nagy a baj. Ekkora már minden országban elmondták a tudósok, a járványügyi szakemberek, hogy mi ez az egész és mire számíthatunk. A társadalmi reakció nagyjából háromféle lehetett: az ember vagy azonnal kapcsolt – és konstatálta csendes, lemondó sóhajtással, hogy egy időre vége a jó világnak –, vagy a tagadásba menekült – mondván, a sajtó csak pánikot kelt, majd kihordjuk lábon ezt az egészet úgyis, mint a náthát, nem lesz semmi baj –, vagy ön- és közveszélyes módon tett az egész pánikra. És például nekiállt még gyorsan nőnapozni meg tüntizni.
Középosztálybeli nő vagy és teljesen rendben vannak az életkörülményeid, ennek ellenére elnyomott kisebbségnek érzed magad és csak alulról nyalogathatod az üvegplafont? Gyere tüntetni, együtt a többi, nyilván véletlenül sem privilegizált helyzetű nőtársaddal együtt! Hát az neked jár! Mit nekünk egy éppen alakulóban lévő világjárvány, kit érdekel, hogy már halottak is vannak, ha nőnap van! Nekünk ehhez jogunk van!
E sorok írója 2020. február 21-én még felült egy Olaszországba tartó különjáratra, megnézni Velencét az utolsó karneváli hétvégén. Akkor tartottunk ott, hogy két észak-olasz kisvárosban karantént rendeltek el – az egyik bő 50 kilométerre volt Velencétől. Amire hazakászálódtam, már bemondták a hírekben, hogy a hamvazószerdáig hátralévő karneváli programokat törölték, meg talán még azt is, hogy újabb turistacsoportokat már nem engednek be. Pár nap múlva már teljesen világos volt, hogy a járvány előtti Olaszország utolsó békebeli napjainak voltam szemtanúja. Minél elképesztőbb képsorokat lehetett látni a híradókban, minél drámaibbak lettek napok alatt a fejlemények a hírportálok beszámolóinak tanúsága szerint, annál jobban szorult el a szívem a látottaktól és hallottaktól. Egy évvel később már olyan emlék ez az út, mintha sok éve, legalább évtizede történt volna. Megviselő rá visszagondolni.
120 ezer ember. Ennyien vonultak fel a Gran Vía sugárúton Madrid belvárosában. 120 ezer potenciális vírusgazda. Hányan lettek közülük akaratukon kívül gyilkosok, gyilkosai szülőknek, nagyszülőknek, rokonoknak, ismerősöknek? Tényleg fontosabb volt mozgalmárkodni, együtt lenni és valamiféle vélt elnyomás ellen tüntetni, mint egyszer az életben megbízni néhány okos emberben, akik addigra már kezüket tördelve könyörögtek, hogy ha lehet, tessék szíves lenni otthon maradni inkább? Vagy ha férfiak mondják, akkor mit számít az? Akkor zárójelbe lehet tenni, még ha virológus is az illető?
E sorok írójának rengeteg terve volt 2020-ra. Február 29-én még ellátogatottam Nagyváradra, aznap közlekedett utoljára volánbuszos nemzetközi járat oda, kihasználtam a lehetőséget. Akkor már próbáltam minél messzebb ülni mindenkitől – nem mintha sokan lettek volna a buszon, szerencsém volt. Jártam a várost, megnéztem magamnak jó alaposan mindent, és még reménykedtem, hogy csak nem változunk vuhaniakká itt, Kelet-Közép-Európában mindannyian. De ha nem is voltam biztos a legrosszabb forgatókönyv bekövetkeztében, mégsem áltattam magam: tisztában voltam vele, hogy márciusban már semmi nem lesz ugyanolyan.
Az Index tavaly márciusi riportja szerintSpanyolországban a nőnapi tüntetés idején már a hivatalos adatok alapján is 625 fertőzött volt országszerte, ebből több, mint kétszázan a madridi régióban, a valós fertőzöttek aránya az enyhe tüneteket érző, vagy tünetmentes emberek miatt pedig ennek a sokszorosa lehetett. Ennek ellenére mégis felvonultak, hogy miniszterek részvételével tiltakozzanak a nőket ért nemi erőszak és a nemi egyenlőtlenségek ellen. A Reuters szerint a hatóságok még egy nappal korábban is azt kommunikálták, hogy a várható zsúfoltság ellenére az egészségügyi minisztérium nem tekinti különösebben kockázatosnak a tüntetéseket, és nagyjából csak annyit kértek, hogy azok maradjanak otthon, akik bármilyen tünetet észlelnek magukon.
Vállt vállvetve, öntudatlanul hozzájárultunk a vírus terjedéséhez
– vélte már másfél héttel a tüntetés után egy Madridban élő amerikai tanárnő, hozzátéve:
Nem tudom hangsúlyozni, mennyire nem voltunk tisztában a helyzettel.
Március 11-én megérkezett a fizetésem, épp aznap, amikor a WHO bejelentette a világjárványt. Amíg élek, nem felejtem el: munka közben kiszaladtam a buszmegállóba, felugrottam a közeli kisvárosba tartó buszjáratra, berohantam a bankfiókba – olasz banknál voltam, joggal lehetett tartani az apokaliptikus anyaországbeli események miatt a bankpániktól –, az utolsó fillérig kivettem az ATM-ből, ami a számlámon volt, majd visszabuszoztam és dolgoztam tovább. Egy óra alatt megjártam, nem tűnt fel senkinek.
A pozitív esetek száma pár nap alatt több százról 4200-ra ugrott a nőnapi tüntetés után a New York Times akkori riportja szerint, a terjedés mértéke pedig ekkor még az olaszországinál is nagyobb volt. Pozitívra teszteltek három, a felvonuláson részt vevő politikust is. Már ekkor látszott, hogy a járvány kezelését, az arra való megfelelő felkészülést végzetesen hátráltatja, hogy Spanyolországban az egészségügyi ellátórendszer döntően regionális hatáskörbe tartozik, és ahány kiskirályság – és az ahhoz tartozó bal- vagy jobboldali kormánytöbbség – van, annyiféle reakció született: egyes régiók időben karantén alá vontak településeket, mások holmi szabadságjogokra hivatkozva vagy felsőbb utasításra várva elodázták ezt. Spanyolország nem tudott gyors és határozott választ adni a járvány kitörésekor a problémára. A veszélyhelyzetet túl későn hirdették ki, a pár napnyi késlekedés pedig több ezer megelőzhető haláleset formájában bosszulta meg magát.
Hónapok óta nem volt autóm. Gyűjtöttem az újra. Soha nem láttam olyan üresnek a csuklós buszt Fót és Dunakeszi között, amikor március második felében, egy hétvégi napon mégis kénytelen voltam buszra szállni. Fényes nappal az egyetlen utas voltam egész úton Pestre. Maszkom nem volt, igaz, még nem is volt kötelező akkor. Azt se tudtam, honnan kéne szerezni. Legközelebb inkább gyalogoltam, így mentem Csömörre, Veresegyházra, Gödre, át a pestvidéki lankákon, a virágzó akácosok közötti dűlőutakon. Az volt a biztos.
Az alábbi táblázat egyébként minden járványügyi statisztikánál érzékletesebben mutatja meg, mit tett Spanyolországgal a járvány, illetve az inkompetens spanyol kormány mibe navigálta bele a gazdaságot. A 47 milliós országban egy átlagos napon akár tízezres nagyságrendű gépjárművet helyeznek forgalomba (a spanyol rendszámok szisztémája négy szám és három betű, mínusz magánhangzók), így tehát minden második, harmadik munkanapon kimerítettek egy újabb kombinációt – hozzánk hasonlóan ők is nagyjából ábécésorrendben haladnak. És mi történt a járvány kitörésekor? Az az egy kombináció (LGG) ragadt be egy egész hónapra. Felmerül persze a kérdés, hogy egészségügyi veszélyhelyzet idején ki akar gépjárművet vásárolni, de a saját, magyar példánkon láthatjuk, hogy még ha kicsit estek is az eladási számok, akkor sem omlott össze sem az új, sem a használt autók piaca – ellentétben Spanyolországgal, ahol végül ténylegesen megállt az élet. Pedig meg lehetett volna előzni a teljes összeomlást.
Végül áprilisra kellő mennyiségű bankjegy gyűlt össze a dobozomban. Franciaországba akartam menni kocsit venni 2020 nyarán, legalább két éve terveztem azt az utat – ehelyett a hazai kínálatból kellett válogatnom. Hatalmas szerencsével találtam egy kivételesen jó autót, és még egy barátomat is sikerült meggyőznöm, hogy inkább nekem adjon kölcsön, kipótolandó a vételár hiányzó részét, mert ki tudja, mit fog érni a félretett pénze akár csak egy hónap múlva is. Rábólintott, segített, megvettem. A #maradjotthon legrosszabb napjaiban – életemben először – gépjármű-tulajdonos lettem.
Akkor még nem lehetett sejteni, milyen mértékben rántja magával az egészségügyi válság a gazdaságot – végül egész jól megúsztuk, köszönhetően annak, hogy kompetens emberek vezetik Magyarországot. És lám, milyen szerencsénk van, hogy Magyarországból csak egy van, nem pedig tizenhét (ennyi autonóm közössége van Spanyolországnak), a válságkezelést pedig inkább segítette, mintsem hátráltatta, hogy előzőleg is folyamatos volt a hatáskör-elvonás az önkormányzatoktól – és azóta is az –, így hatékony maradt a döntéshozatal, nem aprózódott szét a felelősség és most nem kell ujjal mutogatni a másikra, hogy ki mit rontott el egy szinttel lejjebb vagy feljebb. Kisebb hibákkal ugyan, de jól sikerült átvészelnünk a koronavírus-járvány egy évét, működő, központosított rendszerben, olajozott működéssel. A döntő többség értett a szóból, és nem kellett nekik kétszer elmondani, mekkora a tét. Ezért állunk jól, ezért elfogadhatók a számok, és ezért fogunk tudni nagyobb vérveszteség nélkül visszatérni a régi életünkhöz.
A cikk illusztrációi nem a 2020-as madridi nőnapi tüntetésen készültek.
Forrás: Index, The New York Times; Vezető kép: MTI/EPA/EFE/Nacho Gallego