Miért fontos a foci?

Már négy éve is magával ragadó volt a körúti hangulat, amikor az Éjjel soha nem érhetett véget… De amikor a Puskás Stadion megnyitóján felállt 65 ezer ember (mínusz egy), és egyként énekelte, hogy “mi egy vérből valók vagyunk”, attól még most is libabőrös leszek. Sosem voltam különösebben nagy rajongó. Focizni mindig szerettem, de sok-sok éve nem játszom. Lehet, hogy a térdem se örülne, de az is lehet, ez csak magyarázat, és simán csak máshogy alakult. Más sportok érdekeltek jobban, amikben jobb vagyok, amik jobban illenek a testi adottságaimhoz is, meg a személyiségemhez is.

A fontosabb világeseményekre valamennyire most is odafigyelek, de a külföldi bajnokságokat nem követem. Menő játékost is csak néhányat tudnak mondani… őket is rigmusokban. (Ismerjük: Christiano Ronaldo, …..) Persze nem volt ez mindig így. A 78-as argentin válogatott kapitánya Passarella volt, az osztráké Obermayer. (Asszem). A 82-es spanyol VB-től kezdve hosszú időre óriás példaképem lett az észak-ír kapus, Pat Jennings. Akinek hatalmas tenyere volt. (Nekem nincs, nekem tényleg más sportok fekszenek.) Gyerekként minden meccset megnéztem a TV-ben (már amennyit azon az 1 db csatornán leadott a Magyar Televízió). Sőt, Knézy Jenő közvetítéseinek köszönhetően gyakoroltam és tanultam meg visszafelé beszélni.

Évek óta ha tehát nem is érdektelenséggel, de könnyed távolságtartással voltam a foci iránt. Nincs bajom a focikultusszal, de nem igazán értettem. Fradistának tartottam magam, de nem volt valós érzelmi kötődésem a csapathoz. A válogatottnak mindig szurkoltam – ahogy a hoki- vagy a vízilabda válogatottnak is. Persze, mindig is tudtam, hogy a foci a világ legnagyobb üzlete – de rajtam nem sok pénzt termelt. És aztán egyszer csak megértettem valamit.

Azon az estén, a Puskás Stadion megnyitóján mindannyian ott szerettünk volna lenni, mindannyian együtt szerettünk volna énekelni azzal a 65 ezer emberrel. Akik között ott volt a családos kispolgár a gyerekekkel, a belvárosi yuppie, a vidéki melós, a bombanő, a régi vágású, Rummenigge-hajú, fogatlan focirajongó… Egymás mellett, együtt… és mindenki magyar volt. Olyan nemzeti katarzist éltünk át, amiből nagyon kevés adódik. Amit nem csak 40 éven át irtott ki belőlünk a kommunizmus, de utána is nehezen találtuk. Ilyen katarzisra képes a foci.

A mostani amerikai fejleményeket nézve, még jobban megértettem. Egy nemzetet a katarzisai tartanak életben – és a katarzisok hiánya pusztít el. Vedd el egy nemzettől a katarzisait – és le tudod győzni. Sőt, legyőzi saját magát. Elgyengül, szétesik. Ezt teszi ma szisztematikusan Amerikában a baloldal. Ott a sportesemények menők voltak (amíg el nem uralkodott rajtuk a politikai aktivizmus, rájuk nem telepedett a BLM és a “woke” kultúra), de sosem okoztak nemzeti katarzist. Kedvenc csapatok vannak, de a legnépszerűbb sportjaik a világ más tájain alig vannak jelen, így nincs is nemzeti válogatott, akiknek drukkolni lehetne. Náluk a nemzeti katarzisok a függetlenség kivívásából, a háborús győzelmekből, a fasizmus és a kommunizmus legyőzéséből születtek. Legújabban a pedig a terrorizmussal szembeni helytállásból, az áldozatokra való emlékezésből, a tragédián való túllépésből, a tornyok újjáépítéséből.

Mindezt a szemünk előtt verik szét. A szobrok ledöntögetésével, a hősök degradálásával. Történelemhamisítással, a rabszolgaság egyoldalú, az akkori világ valóságának kontextusából kiragadott ábrázolásával. Az általános szégyenérzet keltésével. Legújabban már saját zászlójuk nyilvános égetésével is. A nemzeti büszkeség maradványait még magukban hordozó eseményeket, például Trump kampányrendezvényeit Ku Klux klán nagygyűléseknek deklarálják hangadó baloldali politikusok. A globalista erők már nem is titkolják – Davosban 3 évvel ezelőtt nyíltan ki is mondták – hogy Amerikát, a világ legerősebb nemzeti berendezkedésű államát felhígítják, térdre kényszerítik.

Ugyanezt persze itthon is megpróbálják. Nem azért, mert Amerikához mérhető lenne az erőnk. Hanem, mert nekik minden nemzetállam útban van. Ezért a legnagyobb ellenség a foci, ezért megy 10 éve a stadionozás. Mert a baloldal is tudja, hogy a foci összehozza a magyarokat. És ha együtt vagyunk, megmaradunk. Ha közös, nemzeti katarzisokat élünk át, azokból évekre feltöltődünk, és ellenállunk a globalista nyomulásnak. A családot és a nemzetet, mint évezredes társadalmi egységet és szervező erőt erőszakosan felváltani akaró, mesterséges identitás-politikának. A hontalanságnak, az öngyűlöletnek, a transz- és gender-őrületnek, az elmebaj megannyi formájának. Mert a katarzisokban önmagunk vagyunk, és elfogadjuk, szeretjük önmagunkat. És egymást. És ez ilyenkor valódi szeretet, nem a mézes-mázos, bülbülszavú, szóvirágdobáló, liberális kamu-szeretet, ami mögött irigység, gyűlölet és megosztás lapul.

A foci katarzisában nem vagyunk egyformák, a fradista nem lesz honvédos, a hülye nem lesz okos, a piros nem lesz kék. A valóság nem változik meg, és nem is akarjuk erőszakosan megváltoztatni. De egy-egy pillanatra felülemelkedünk rajta. A fradista megöleli a honvédost, az okos beszélget a hülyével, a piros és a kék a lilában egyesül. Újra és újra megszületik a nemzet.

Ráadásul a focink tényleg óriásit fejlődött 10 év alatt. A Fradi BL-csoportkörös. A válogatott zsinórban másodszor jutott ki az EB-re, a Nemzetek Ligájában A-csoportba kerültünk. Két kalappal léptünk feljebb a nemzetközi sorsolásokban.

Szeretjük a válogatottunkat, büszkék vagyunk rá. És ők is a magyar címerre. De nem csak a focinkat szeretjük. Szeretjük a borainkat. Pedig 90-ben még azok is rettenet rosszak voltak. De elhivatott emberek időt, pénzt, energiát nem kímélve újrateremtették a magyar borkultúrát és a minőségi borokat. Szeretjük a Balatont. Már nem Horvát- vagy Görögországban menőzünk, lesajnálva a Balcsira járókat. Ezek is jó úton vannak afelé, hogy nemzeti katarzisokat tudjanak okozni. De a foci már ott van. Összetartozás-érzésünk, a világhódító, újbaloldali liberálkommunizmussal szembeni ellenállóképességünk egyik fő pillére.

Ezért kell minden eszközzel küzdenie a foci, és persze általában a sport, így az olimpia ellen is a Momentumnak és az egész magyarországi baloldalnak. Mert az ő megbízóik, a globalista erők, a nemzetközi baloldali pártok nemcsak hogy Budapest helyett Párizsban akarnak olimpiát rendezni, hanem azt akarják, hogy Budapest is olyan legyen, mint Párizs. Croissant legyen, és ne tönkölykifli. Kebab és ne lángos. George Floyd legyen a hős, ne Hunyadi János. Transzvesztiták meséljenek az óvodákban.

A foci által átélt nemzeti katarzis képes megalapozni a további nemzeti katarzisokat is. Úgyhogy a tönkölybúzáért, a lángosért… az összes finom ételünkért, a történelmi hőseinkért, a borainkért, a Balatonért, a férfiakért és a nőkért… Hajrá Magyarország, hajrá Magyarok!

Vezető kép:MTI/Illyés Tibor