Miért gyűlölik ennyire Orbánt a „libsevikek”?
Most persze nem az átlag balos szavazóról beszélek. Hanem a nemzetközi politikát, a közbeszédet uraló globalista elitről. Persze a kettő kicsit összefügg. Az utóbbi ugyanis óriási hatalommal rendelkezik, és mivel valóban a közbeszédet is uralja, a médián keresztül, ezért könnyen fel tudja hergelni az embereket. Könnyen szítanak gyűlöletet bárki ellen, akire az elithez hűen kötődő, az ő zsoldjukban álló véleményformálók rámutatnak. Színészek, zenészek, aktivisták, legújabban Insta- és YouTube-celebek hadserege gondoskodik róla, hogy a globalista elit szívének nem kedves, vele szemben álló politikusokat rendre befeketítsenek, ellenük hangulatot keltsenek.
Trump-ellenes rigmusok a fesztiválokon (például a Szigeten is hallhattunk ilyet), Orbán ellen agitáló öregedő rockzenészek, megint csak Orbánt (és Bolsonarót) gyalázó öregedő színészek, a sort végtelenségig lehet folytatni. Ahogy az obligát putyinozás is még most is mindennapos, de Salvini is folyamatosan kapja az ívet, Rodrigo Duterte fülöp-szigeteki elnökről nem is beszélve. Nem a gazdasági, politikai teljesítményeiket bírálják (abba nehéz lenne belekötni), a nagyarányú népszerűségükkel, választási sikereikkel sem tudnak mit kezdeni. Ezért inkább a szokásos szlogeneket dobálják rájuk, rasszistázzák, homofóbozzák őket. A gondolkodás luxusát rég feladó, annak nehézségeit nem vállaló tömegek pedig nyelik, mint kacsa a nokedlit, majd pedig szajkózzák ugyanezeket az üres lózungokat. Mindezt persze gyűlölettel megspékelve. Saját frusztrációikat, dolgozni nem akarásukat, alulmotiváltságukat, de mégis hatalmas egóikat kompenzálják, illetve elégítik ki azzal, hogy hangosan fröcsögnek.
Semmi újdonság nincs ebben, akár léphetünk is tovább. A tömegek így működnek. Az elitek attitűdje viszont figyelemre, vizsgálódásra méltó. Az orbanofóbiájuk ugyanis extra mértékű. Még ahhoz képest is, amennyire zsigerből frászt kapnak a nemzeti, jobboldali, keresztény-konzervatív politikusoktól úgy általában. Persze, az utóbbiak között sok a fogatlan oroszlán, az alkalmazkodó, behódoló alkat. Az amerikai kongresszus republikánus tagjainak jelentős része ilyen. De az egykori fenegyerek, a Brexitet lebonyolító Boris Johnson is láthatóan ráérzett a globalisták hatalmának és szalonjainak ízére.
Orbán viszont láthatóan nem megvehető. Ráadásul úgy lett nagyon fontos tényező a világpolitikában, hogy mindössze egy 10 milliós országot vezet. Nyilvánvalóan rádöbbentek a vezetői, politikai képességeire; arra, hogy nagyon kemény ellenfél. A szupranacionális politikai entitások (például az Európai Egyesült Államok) helyett a szövetségi rendszerekben békésen együttműködő, de egymással egészségesen versengő, erős nemzetállamok híve. És láthatóan mind a nemzeti szuverenitás gondolata, mind pedig Orbán személyes karizmája nagyon jól rezonál nemcsak Magyarországon, hanem a határokon kívül is. Külföldön is ennyire ismert, népszerű politikusa soha nem volt még Magyarországnak a választópolgárok körében. Ha az EU bizottsági elnökét közvetlenül a nép választaná, és Orbán elindulna, a fasorban nem lenne egyetlen ellenfele sem. Bár az orbanofóbiát egyszerűen Orbán-gyűlöletként szoktuk magyarul mondani – tévesen ugyebár, hiszen a fóbia félelmet jelent –, de ez esetben mindkettő stimmel. Gyűlöli, mert nem tudják legyőzni, és félnek is tőle. Ám az előbb felsoroltak (egy kis ország vezetőjeként tett szert ekkora respektre és befolyásra, nem tudják legyőzni stb.) bár indokolják a frusztrációt, a dühöt Orbánnal szemben, azonban még mindig nem magyarázzák meg azt a zsigeri, elementáris, alantas gyűlölet, amivel a progresszív-liberális, ma már egyre inkább neomarxista elit viseltetik iránta. De ennek nagyon egyszerű oka van.
Orbánnal tervei voltak a hálózatnak. A késő-Kádár-kori gazdasági elitnek, amely már bőven együttműködött a nyugati politikai-gazdasági körökkel, és velük együtt vezényelte le a rendszerváltást. Ahol a posztkommunista nomenklatúra liberálisra festette át magát. Egykori maoisták, Kis Jánostól Demszky Gáborig, mindenféle „impexesek”, ügynökök és tartótisztek... tulajdonképpen a mostanihoz hasonló moslékkoalíció állt össze (először csak fű alatt, aztán a Demokratikus Chartában már nyíltan is). A gazdasági hatalmukat átmenteni kívánó posztkommunisták maguk előtt toltak egy új, tisztának tűnő, vagy ha kell, látszólagosan markáns ellenzéki múlttal rendelkező, retorikájában harsányan antikommunista, valójában a már akkor erősödőben lévő globalista elitet ellenvetés nélkül kiszolgáló politikusi réteget. Ennek a második generációját volt hivatott „kitermelni”, gyakorlatban az SZDSZ ifjúsági szervezeteként, káderképzőjeként működve a Fidesz.
Ezért kaphatott Orbán Viktor Soros-ösztöndíjat is az oxfordi tanulásához. Soros György fiatal libsivezérnek szemelte ki a jóeszű vidéki egyetemistát. Valószínűleg itt követte el a hibát az (akkor még nem annyira) öreg spekuláns. Miközben a nyugat-európai politikát még olyan nagy formátumú személyek határozták meg, mint Helmut Kohl vagy Margaret Thatcher, addig az egyetemeken már 1968 óta szép csendben lezajlott a neomarxisták térhódítása. És ahogy Orbánnak ma is megvan az a hihetetlen képessége (ezt épp a legádázabb ellenfelei mondják róla), hogy képes megérezni, hogyan fog fújni a szél, és ő előre úgy forgatja a vitorlát, valószínűleg már akkor megérezte, hogy ez lesz a jövő. És hogy ő nem kér belőle. Sem abból, hogy ezek az SZDSZ-es, mindenféle kötött kardigános értelmisik neki, a földhözragadt, józan eszű parasztgyereknek folyton diktáljanak, és mindig csak másodhegedűs legyen, végrehajtója a nálánál nyilvánvalóan gyengébb képességű nemzetközi globalisták akaratának. Ezért nemet mondott a Demokratikus Chartára, nemet mondott az Antall-kormány alkotmánysértő eszközökkel történő megbuktatására. Sőt, miután közel került Antall Józsefhez, beszélgetéseik során a világpolitikában hihetetlenül jártas miniszterelnök valószínűleg tényekkel, tudással is megerősítette Orbánban azt, amit ő ösztönösen érzett: hogy ezt a posztkommunista-globalista gengszterbandát mindenáron le kell győzni, ha Magyarország meg akar maradni.
Orbán tehát a hatalomért tülekedőkkel bőségesen telített baloldal túlzsúfolt térfeléről átvitte a pártot oda, ahol hely volt, és ahol megvalósíthatta az egyre jobban kikristályosodó vízióját Magyarország jövőjéről. Az SZDSZ ifjúgárdista fiókszervezete helyett erős, ütőképes, keresztény-konzervatív néppártot csinált a Fideszből. Mindezért az elpártolásért a globalisták, Sorossal az élen, ördögi haragra gerjedtek ellene. (Vagy egyenesen az ördög parancsait követve kezdték el támadni.) Ráadásul végtelenül frusztrálja is őket, hogy végig az orruk előtt csinálta, és mégsem tudták megakadályozni. Akárhogyan is próbálták megfingatni, mindig túljárt az eszükön, és győztesen, megerősödve jött ki a küzdelmekből. Orbán a libsik legnagyobb ellensége. És a „libsi” helyett használhatjuk már bátran a sokkal találóbb „libsevik” kifejezést. Ez ugyanis egy magát ugyan nyomokban még liberálisnak nevező, de valójában full neomarxista, agresszív, minden jegyében bolsevik brigád, akik épp most próbálják megszerezni a vikághatalmat. Orbán nemcsak az útjukban áll, de úgy is érzik, hogy közülük való volt, ám „osztályáruló” lett. A bolsevikoknál az még a született osztályellenségnél is nagyobb bűn. Ezért gyűlölik ennyire.
