Mindig van feltámadás, csak gyarlóságunkban nem vesszük észre

A hozzánk mindig közeledő, sőt, a mindig mindenben velünk levő Istent nem könnyű észrevenni. Nem könnyű észrevenni szivárványos BLM-es szobrok tövében, lélegeztetőgépek, halálhörgések közepette. Pedig velünk van. Itt van, az elmúlt egy év nehézségeiben sem hagyott el bennünket. Egyszerűen csak fel kell adnunk önző, régi, konzumista énünket, hogy elfogadjuk: egy új világrend hajnalán, egy új korszak küszöbén vagyunk. Még toporgunk a két világ között, visszasírjuk a gazdaságilag jól prosperáló, kényelmes életünket, de már tudjuk, hogy egy új, talán robusztusabb, ám annál tisztább és remélhetőleg egyszerűbb élet vár reánk. Elméletben mindenképpen.

Ez az átalakulás nem a koronavírus-járvánnyal kezdődött. Az új korszak egy sokkal gigantikusabb, valóban korszakváltoztató ökölcsapással, a bevándorlással taglózott le minket. De az ember megrázta magát, vállat vont, és szépen ment tovább. Pár napra, hétre sokkolt minket a gazdasági bevándorlók tömege, a bataclani mészárlás, és bár éreztük, hogy történelmi fordulat közeleg, hiszen törékennyé és illékonyabbá váltak a péntek esti vacsorák, a sikerpercek, a nagy önmegvalósítás. De az intő jelekkel csak félig-meddig foglalkoztunk. Így a lejtőn már nem lehetett megállni, elsöpört minket a végtelen világháló, a hírek, a lehetőségek, és az egyre hígabbá váló, addig szilárdnak hitt alapok. A fiú lehetett lány, a lány őzike, a gyermek büntetés, a karrier gátlástalan törekvés. Igazából már meg sem lepődtünk semmin. A felújított hidak, terek látványa természetessé vált, India, Bali, Tahiti nem volt egzotikus távolság, csupán helyes kis zsúrpartinak tűnt már. A polgárság megerősödött, pökhendi lett és félértelmes. Szavak helyett sokat adtunk cipőre, táskára, púderrózsaszín gyermekfotókra és árnyék nélküli barátságokra. Ne legyenek kétségeink: hazánkra ugyanez a kissé elhízott és színekben tömény világ várt. Olyan erővel zúdult ránk a gazdaság erősödése, a gyengülő nyugat víziója, hogy idő kérdése lett volna, hogy mi is elhiggyük: óriások vagyunk. Ahogy tették azt németek, franciák, britek, vagy az olaszok. Már épp kezdtük magunkat jól érezni, vigadni, már épp kezdtük elveszteni éberségünket, amikor egy apró vírus a világ másik végén kacagott egyet, vállat vont, kihúzta magát és világ körüli turnéra indult.

Az elején még így is csapongott bennünk az européer gőg: minket ez nem érhet el, messze van, azt meg tudjuk, hogy Kína nagyon más. Furcsák. Az amcsik még inkább. De amikor az olaszoknál vizitált a vírus, már tudtuk, hogy közel jár a hívatlan vendég. Magyarország hihetetlen gyorsan reagált, nem volt lazaság, mint a taljánoknál, akik túl későn kaptak észbe. Aztán jött a nyár, a magyar virtus táncra kélt, de a magunkba és önnön sebezhetőségünkbe vetett hit még pislákolt. Novemberre ez a fény eltűnt, jött a sötétség. Bezárkóztunk mi is, akárcsak az egész világ. Rájöttünk, későn, de rájöttünk, nem az adriai nyaralás már a tét. A tét már mi voltunk. Nem elméletben, gyakorlatilag. Haltak meg a barátok, a kollégák szülei, már gyanúsan tekintettünk minden köhintésre, tüsszögésre. Lassan már nem hiányzott a pezsgés, a baráti kacagás, maradt a Netflix, a gugli meeting és a mackónadrág. Bár először kivoltunk, hogy anya a kínai vakcinát kapja, aztán rájöttünk, tök mindegy, csak kapja már. Már nem bántuk, hogy otthon van a gyerek, hogy agyunkra megy, nem számít ez se, amíg lélegzik, él, és vidám. Már nem hiányzott a vasárnapi mozi, a téli síelés. Jött a tavasz, nyíltak a virágok, és rá kellett jönnünk, amikor sok minden fontosak hitt dologról lemondunk, megtörténik az igazi feltámadás.