Senki sem gondolt még a médiaháborúra és az Antall-kormány elleni lejárató-hadjáratra a nyolcvanas évek végén, de az előjelek már megvoltak. Amikor Stefka István a Kós Károly-szobor felavatásáról készített riportot, csak annyit súgtak neki: ne magyarkodjon! Aztán amikor meghívta az ötvenhatos Obersovszky Gyulát egy beszélgetésre, és a mártír Tóth Ilona is szóba került, azt már nehezen viselte a Mester Ákos vezette politikai csoport. Mester az adás után csak annyit kérdezett: mit csináltál, Pista?, és ebből kiderült, árulásnak vették, hogy nyíltan, őszintén beszélgettek a forradalomról. Mester Ákos, akivel Stefka István addig jó kapcsolatban volt, innentől fogva ellenségként tekintett rá. A média pedig szinte teljesen ennek a kommunista, posztkommunista, liberális csoportnak a kezében volt. Folytatjuk Stefka István médiaháborús sorozatát.
Hol hagytuk abba? Csurka Istvánnál. Amíg lehetett, a drámaíró-politikus erősítette a pártját, megadta a szellemi írányvonalat, mégha ezzel az MDF-en belül nem mindenki értett egyet.
Egy biztos, a média körüli küzdelem a választások után nem egyszerűen a balliberális ellenzék és a kormánypártok közötti csata volt, amely a köztársasági elnök Göncz Árpád és a miniszterelnök Antall József konfliktusa között húzódott, hanem arról, amit Csurka István, a médiaháború meghatározó szereplője megállapított. Az ultrabalos, neoliberális médiaelit és az egykori kádárista nomenklatúra összefogott, hogy a sajtószabadság védelmének örve alatt a korlátlan hatalmat megtartsa. Ez volt a kiinduló pontja a médiaháborúnak.
Visszatérve a szabad választás előtti két évre. Ekkoriban a Magyar Rádió már jó ideje gazdátlanná vált. Hajdu István a Magyar Rádió elnöke – előtte Budapesti Pártbizottság titkára, még korábban a KISZ KB tagja – jó érzékkel világkörüli útra ment, úgymond rádiós kapcsolatokat építeni. Nyilván már tudott valamit, nem akart részt venni az öldöklő harcban. Így a rádió vezetése gyakorlatilag Aczél György egyik emberéhez került – egy Lukács-tanítványhoz –, Agárdi Péter elnökhelyetteshez, aki szintén az MSZMP KB-ből jött, de mint kulturális-megmondó ember. Sokatmondó, hogy Agárdi 2000-től a Lukács György Alapítvány kuratóriumának elnöke. Annak a Lukács Györgynek az emlékét őrzi, aki az 1919-es kommün alatt, mint népbiztos ártatlan polgárok kivégzéseit rendelte el.
Moszkva helyett már Washingtonnak engedelmeskedtek
De nem kellett ahhoz Agárdi, hogy a Magyar Rádió politikai megmondó-emberei letérjenek az útról.
Eddig Moszkvából vezényelték őket és az MSZMP pártközpontjából. Most a többi között Sorosék súgtak nekik, a liberálisok, a pénzemberek Nyugat-Európától át az Egyesült Államokig, Tom Lantossal, Andrew Sarlóssal és Peter Munkkal az élen. Azok, akik semmit nem adtak ingyen, és akiknek közük nem volt a magyar érdekekhez.
A magyar liberálisok, az SZDSZ ehhez kapott komoly politikai támogatást, személyesen az amerikai nagykövettől, Mark Palmertől is [akit ismereteink alapján világosan a CIA emberének nevezhetünk]. A vezető balliberális újságírók, rádiósok, tévések szinte napi kapcsolatban voltak ezzel a csokornyakkendős amerikaival.
Tudjuk, ismerjük, később miként avatkozott bele a magyar belpolitikába egy másik amerikai küldött, André Goodfriend, az ideiglenes ügyvívő. Mindössze 18 hónapot töltött Magyarországon (2013 és 2014 között), de jól megzavarta az amúgy jó viszonyt az Egyesült Államokkal.
Goodfriend korábban dolgozott Tel Avivban, Delhiben, Moszkvában és Londonban, hozzánk Szíriából érkezett. Nem ismerjük áldásos tevékenységét ezekben az országokban, de kártékonysága Mark Palmeréhez mérhető. Ő is a balliberális magyar ellenzéket támogatta az Orbán-kormány ellenében. Dezinformációi, Magyarországról terjesztett rosszindulatú hírei sokat ártottak hazánknak. Hasonló történt, akár húsz évvel azelőtt, 1992 és 1993 között, amikor is az SZDSZ vezető politikusai és sajtócsatlósai azt híresztelték ország-világ előtt, hogy vége a demokráciának, vége a szólásszabadságnak.
Göncz Árpád, a szabad demokrata köztársasági elnök akkor a balliberális olasz La Stampában kétségbeesett segélykiáltás hallatott: vége a sajtó-és szólás szabadságnak kesergett a vele készített interjúban. A hazugságspirál már akkor elkezdődött.
Horn Gyula, az MSZP elnökségének tagja és Göncz Árpád ideiglenes köztársasági elnök beszélget az ülésteremben. / Fotó: MTI
Visszatérve Goodfriendhez. Nem lehet tudni, hogy az ő keze volt-e benne, de ő hozta nyilvánosságra, hogy az USA hat magas rangú magyar tisztségviselőt tiltott a területéről korrupciós vádak miatt. Persze ez a vád sohasem bizonyosodott be. Valószínű az ideiglenes ügyvívőt azért hívhatták vissza, mert túl messzire ment. A balliberális tüntetéseken is mindig feltűnt, sőt ott volt a Fidesz székház megrohamozásánál, a rongálásoknál. Ennyit a külföldi beavatkozásokról és a médiaháború folyamatos életbentartásáról.
Mester Ákos, Bölcs István és a politikai megmondó-emberek
Nos, mint említettem, a rendszerváltás előtti forgatagban nem kellett a Magyar Rádióban ahhoz kemény vezető, hogy ne a globalista, nemzetietlen úton haladjon a rádió fő ereje. Ez volt kijelölve. Ehhez ott volt kezdetben a 168 óra stábja Mester Ákossal, Bölcs Istvánnal, Györffy Miklóssal és Nej Györggyel az élen. A Reggeli Krónika, a Déli- és az Esti Krónika többek között Havas Henrikkel, Forró Tamással [a titkos megbízottal], Rangos Katalinnal és Szente Lászlóval, akik a ruhát váltott MSZP és az SZDSZ politikai törekvéseit támogatták.
Ezek a műsorok alapvetően ellenségesen tekintettek az MDF-re, az újjáéledt történelmi pártokra, mint az FKGP, az MSZDP vagy a KDNP. A lejárató hadjárat ellenük már az első időkben elkezdődött, de a Fideszre is bizalmatlanul tekintettek, főleg amikor kiderült, hogy mégsem az SZDSZ szatelit-pártja. Akkor már ők is megkapták a magukét.
Aztán ott volt a Gondolat-Jel, amelyet többnyire Szénási Sándor és Váradi Júlia tartott kézben, így a kulturális-politikai műsor főként azokról szólt barátsággal, akik ideológiailag hozzájuk közel álltak. És persze fontos szerepet játszottak a Magyar Rádió külföldi tudósítói, akik a rendszer megbízható emberei voltak, mint például Bolgár György (New York), Zentai Péter (Berlin), Forró Evelyn (Prága) vagy Szécsi Éva (Párizs). Az összehangolt politikai munkát Szalay Zsolt, a Politikai Adások Főszerkesztőségének (PAF) főszerkesztője biztosította.
Mester Ákos fõszerkesztõ (b2), Szilvásy Rudolf képszerkesztõ (j4) és Bölcs István fõszerkesztõ-helyettes (j) a 168 Óra címû közéleti hetilap szerkesztői ülésén / Fotó: MTI
Szolgáltatásból a politikába
A Napközben Levelező- Szolgáltató Rovat ebben az időben különleges helyet foglalt el.
Nem készíthetett politikai műsort, hanem csak szolgáltató, társadalmi érdeklődésre számon tartott műsort. Ez volt a Magyar Rádió első olyan szerkesztősége, amely két órán keresztül élőben közvetíthetett beszélgetéseket, riportokat közölhetett kitelepült helyszínekről, URH-val felszerelt autókból és természetesen a stúdióban ülő műsorvezetővel, a meghívott vendégek közreműködésével. Ez ritkaság volt, mert a Magyar Rádió vezetése félt az élő műsoroktól. Hiszen akkor bármi megtörténhetett.
A Napközben 1984-ben kezdte sugározni élő adását, az egyik legprofibb riporter, Petress István vezetésével. Először a Petőfi, majd a Kossuth adókon hangzott fel a zenés magazin műsor délelőttönként. Hamar népszerű lett. Petress engem rovatvezető-helyettesnek és műsorvezetőnek hívott át a Belpolitikai rovatból, még 1985-ben. Örömmel mentem. Hetente egyszer vezettem az élő Napközbent.
Petress István / Fotó: MTI
Előtte országjáró riporter voltam, többször kaptam nívódíjat a munkámért, kétszer a Kritikusok díját is elnyertem dokumentum-műsoraimért, de foglalkoztam a hazai nemzetiségek helyzetével, az alkoholisták, a mélynyomorba került emberek világával. Közben szerkesztettem a Szombat Délelőtt című magazinműsort, a Pro és kontra vitabeszélgetést Szentmihályi Szabó Péterrel, és műsort vezettem a Családi Tükör című riport-összeállításban, amit Juhász Judit szerkesztett. Végeztem a dolgomat, mint a többi újságíró. Közben Szitnyai Jenővel megszerveztük a Balaton Rádió című napi fél órás műsorunkat a Balatonról, 1985-től a Kossuthon, ami az első olyan műsor volt, amelyben négy megye (Somogy, Veszprém, Zala, Fejér) idegenforgalmi érdekeit képviseltük, feltártuk a gondjait. Heti váltásban májustól szeptember végéig öt ember leköltözött Balatonföldvárra, és a térség tanácselnökeinek, kulturális megmondó embereinek, a Balaton vízügyi-, természetvédelmi-, turisztikai szakembereinek segítségével harcoltunk a többi között a víz tisztaságáért, a vitorlázás szabadságáért, a szőlőművelés és bortermelés, a vendéglátás minőségének jobbá tételéért.
Ennek is óriási sikere lett, közben a csapat csinálta a Napközbent is. Olyan riporterekkel, mint Ómolnár Miklós, Rózsa Péter, Czakó Balázs, Pásztor Magdolna, Szitnyai Jenő és jómagam. Akkor még nem számított, hogy kinek milyen a politikai hitvallása. Beszélgettünk, barátkoztunk, csak a rádiós meló számított.
Stefka István, a Balaton Rádió riportere dolgozik Balatonfüreden. A rádió a vízibalesetek körülményeivel foglalkozott július 1-én / Fotó: MTI
Telefon Boross Pétertől
Hanem, ami utána következett. Amikor hozzánk is megérkezett a rendszerváltás előszele. Lassan sok minden megváltozott. Mint említettem, 1988 körül gazdátlanná vált a Magyar Rádió. Eltűntek a szuperlektorok, a politikai műsorok nagyágyúi, akik bejártak a ,,Fehér Házba” és hallgatták az agitpropos Lakatos Ernő utasításait, most nem nagyon törődtek velünk. Ebben az időben kaptam egy telefont Boross Pétertől, Magyarország későbbi miniszterelnökétől – akit még a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállat igazgatójaként ismertem meg, s többször meghívtunk a Napközbenbe, ahol mindig kritikus hangon beszélt a magyar vendéglátás helyzetéről –, aki elmondta, hogy Kós Károly-szobrot avatnának a Wekerle-telepen. Ugyanis Kós Károly építész tervezte a Wekerle-telepet még a múlt század elején. Boross arra kért, hogy ha lehet, tudósítsunk a szoboravatásról.
Akkor nem volt még divat erdélyi magyar művészekről, írókról beszélni a rádióban, de Péter bácsinak örömmel teljesítettem a kérését. Nem tudtam, hogy a szobrot Antall József orvos-történész, a későbbi miniszterelnök fogja avatni. Főnököm, Petress Pista egy rossz szót sem mondott, de a rádió Pagodájában, egy krónikás vezető újságírótól már megkaptam a figyelmeztető jelzőt: magyarkodunk, magyarkodunk!
Bölcs István fõszerkesztõ-helyettes a 168 Óra címû közéleti hetilap szerkesztõi értekezletén / Fotó: MTI
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy lesz változás, a Napközben szolgáltató rovatába fokozatosan beengedtem a politikát. Sorba behívtam az újonnan alakult pártok képviselőit, vezetőit egy-egy élő beszélgetésre, elsőként Lezsák Sándor, a lakitelki sátor gazdája, az MDF egyik alapítója volt a vendégem. Fekete öltönyben, fehér ingben jött. Jó volt hallani tanáros hangját, világos üzeneteit a párt céljairól a magyarság fennmaradásának érdekében. Aztán jött Für Lajos, a történész – MDF-alapító –, akivel a többpártrendszerről beszélgettünk. De vendégem volt Deutsch Tamás, Sasvári Szilárd, Vig Mónika és Tirts Tamás a Fiatal Demokratáktól, akik egy teljesen új, friss demokrácia képét vetítettek a hallgatók elé. Jött a kisgazdáktól Torgyán József, az MDF-től Horváth Balázs.
Csoóri Sándort is hívtam, de maga helyett Csengey Dénest ajánlotta. A rádióstúdió levegője akkor szikrázott a feszültségtől. Csengey minden mondata kőkemény volt, kétséget sem hagyott afelől, hogy fenekestül felfordítják a politikai rendet.
Aztán meglátogatott Kupa Mihály pénzügyi szakember, későbbi pénzügyminiszter, Mécs Imre és Tamás Gáspár Miklós az SZDSZ-től, Pozsgay Imre az MSZP-től, Ruttner György az éledező MSZDP-től [cikkünk bomlasztó tevékenységéről itt], a KDNP-t Varga Laci bátyám képviselte, az egykori demokrata néppárti nemzetgyűlési képviselő és Surján László orvos. Szabad György is a vendégem volt, az egyetemen tanított is engem, történelmi szakdolgozatom bírálója volt, aki az MDF politikai jövőképét tágította ki.
Elkezdett fogyni körülöttem a levegő
Sorolhatnám tovább a neveket. Mondanivalójuk a választások előtt sokszor nem egyezett a nemzeti-és ellenzéki kerekasztal baloldalának véleményével. Éreztem, hogy a rádió bizonyos köreiben megrökönyödést váltott ki politikai állásfoglalásom, egyszerűen fogyni kezdett körülöttem a levegő. Különösen akkor, amikor 1989. október 23-án, a 33. évfordulóra meghívtam Obersovszky Gyula újságírót, az ,,Igazság” és az ,,Élünk” főszerkesztőjét, az ötvenhatos halálraítéltet, akit a nemzetközi PEN Klub, a nagyszerű Albert Camus és társaik megmentettek a haláltól. [Camus forradalmi kiállásáról itt írtunk.]
Obersovszky Gyula író-újságíró beszédet mond Bem József szobra elõtt az október 23-i megemlékezésen 1990-ben / Fotó: MTI
Addig a Magyar Rádióban a forradalomról, a forradalom és szabadságharc elárulásáról ilyen egyórás beszélgetés nem hangzott el. Túl voltunk már azon a Pozsgay Imre bejelentésen, hogy 1956 népfelkelés volt.
Amikor Obersovszky meggyőzően, átélve beszélt Tóth Ilona végzős medikus orvos tisztaságáról, bátorságáról, akit a kirakatper után gyalázatos módon kivégeztek, majd az íróperról is szólt, azt láttam a stúdióból, hogy az ablak mögött a műszaki helység megtelt emberekkel. Emlékszem, hogy a keverőpultot kezelő lány szeme megtelt könnyel.
Többen némán álltak, nem tudtak megszólalni. Valószínű, hogy 1956-ról így még nem hallottak. Nem tudom hogyan, de ott termett a PAF két neves főszerkesztője.
Meredt szemekkel néztek. Mindenesetre, amikor kijöttem a stúdióból, egyikük, akivel addig nagyon jó viszonyban voltam, csak ennyit mondott: Pista, ezt nem kellett volna! Mester Ákos volt.
Nem tudom. Számomra ezekben a hónapokban kinyílt a világ. Nem a Nyilvánosság Klub által, hanem a magyar valóság és a történelem ilyetén fordulata miatt. Erre vártam több mint negyven évig. Osztályidegen voltam, nem vettek fel évekig az egyetemre, az öcsém (Németországban lett orvos) és a nővérem sem lehetett egyetemista Magyarországon, mérnök apámtól a kommunisták elvették a gyárát, a házát, megfosztották a munkájától, a jövőjétől. Nagyszüleim, a gyáralapító, géplakatos nagyapám házát feltörték, oda a XII. kerületi Tanács építési osztályvezetője költözött be önkényesen a családjával. Mit mondjak? Boldog voltam, hogy ismét lesz parlamentáris demokrácia, szabadság és jogbiztonság, amit addig nem ismertem, amiről csak otthon hallottam. Érthető, ha tudtam, hogy hová kellett állnom, akárcsak az a több millió ember, akik boldogak voltak, hogy ismét beköszönt a szabadság Magyarországra.
(A következő részben bemutatjuk azt, hogy nem úgy történt minden, ahogyan gondoltuk. A becsomagolt bőröndöt a volt pártállami újságírók kipakolták, mert rájöttek, hogy az MDF-SZDSZ paktum biztosítja továbbélésüket. De nemcsak továbbélésüket garantálta, hanem médiabefolyásuk 98 százalékos arányát is. Az első szabadon választott kormány megbuktatásának szándéka nyilvánvaló volt, ez volt a Taxisblokád. Kik szervezték, kik voltak a háttérben?)
A sorozat első része itt, a második itt olvasható.
Fotók: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS